Sajnos mostanában folyamatosan elhalasztom a VKP bejegyzéseket, és ez a tegnapival se volt másként, viszont ma kivételesen be tudom pótolni, hisz hosszas vonakodás után (egyszerűen utálok lemaradni a suliban, mindig ilyenkor jönnek a rossz jegyek) mára ténylegesen és totálisan teljesen beteget jelentett a testem.
Szóval most egész sok szabadidő szakadt a nyakamba, így gondoltam, miért is ne, bepótlom ezt a bejegyzést, ha már amúgy is egy kifejezetten érdekes és álmodozós témát kaptunk. ^-^ Nézzük is, miket szereznék be, ha véletlenül nyernék a lottón, vagy megjelenne a jó tündér keresztanyám!

Hát hello ismét és újra itt a blogon. Ezúttal egy újabb csomag mutogatós bejegyzéssel érkeztem, hiszen ez évben először került megrendezésre a VKP karácsony, és a tapasztalataim alapján nem utoljára, legalábbis nagyon-nagyon remélem. c: Ez az ajándékozási program annyiban volt más a többitől, hogy nem tudtuk kitől fogjuk kapni a csomagot, azt pedig végképp nem, hogy mégis mi lesz benne. c: Nekem azt hiszem nagy szerencsém volt, hisz Adritól kaptam egy nagyon cuki csomagot, én pedig Johannának adtam. Remélem tetszett neki! c: 

Tudjátok mostanában kifejezetten sokat garázdálkodok ebben a témában a pinteresten, szóval kivételesen nagyon örülök ennek a témának. Bár őszintén, leginkább a hálószobák és gardróbok terén vagyok igencsak álmodozó, de azt hiszem nem lesz nehéz egy-egy konyhát vagy fürdőszoba berendezést se bemutatni. 

Szóval ha egyszer véletlenül nyernék a lottón, vagy a jó tündér keresztanyám megdobna pár (sok) gyémánttal, valami ilyesmi házikóba költöznék, valami ilyesmi berendezéssel. Kezdődjék az álmodozás Nina módra és had vezesselek benneteket körbe szerény álomlakásomban! ^-^ 

Tudjátok elsőre, amikor megláttam, hogy a gyűjtögetés, gyűjtemények lesz a következő VKP téma, erősen lelombozódtam. Szörnyen unalmasnak tűnt, aztán rájöttem, hogy mennyire is hülye vagyok, hisz pont, hogy már régóta tervezek írni erről, hisz mint ahogy tudjátok, enyhén függője vagyok a Hello Kittys dolgoknak. 

Szóval ezen a bejegyzésen keresztül szeretném bemutatni nektek a jelenlegi Hello Kitty gyűjteményemet, talán kissé részletesebben, illetve a gyűjtögetés szépségeit, na meg beteges mivoltát. Mert azért valljuk be, nem teljesen normális ez az egész. Lehet jönni azzal, hogy úristen mennyire beteg vagyok, köszönöm, valahol én is tudom, de hát ez van, ha kell, le tudok állni. c: 

Igazából ennél tágabb téma talán csak az élet lehetne, de ha úgy nézzük, egy bloggernek a blogolás maga az élete, vagy legalábbis egy igen jelentős és szerves része. Ezer és egyszer elmondtam már, hogy mennyire is szeretem csinálni, és mennyire szívesen tenném meg hivatásommá, de a miértjéről azt hiszem idáig különösebben szó sem esett. Blogolni jó. Pont. 

Mégis, most, hogy megkaptuk ezt VKP témának, azt hiszem eljött az ideje fejtegetni egy csöppet a dolgot. 

Én személy szerint úgy harmadikos koromban kezdtem bele a weblapokkal való ismerkedésbe, majd rengeteg más téma után, kb négy éve nyitottam meg az első blogomat a gportal-on. Ott egy kifejezetten jó (sims-es) társaság gyűlt össze, többek között így ismertem meg Nikkiit, de ez igen hamar széthullott. Ezután többnyire csak magamnak írogattam a virtuális felületen, szinte mindenről, de leginkább a saját nem túl érdekes életemről. 

Amióta viszont itt vagyok a bloggeren az ambivalentinával, megint úgy érzem, hogy tartozom valahová, van egy társaság körülöttem, aminek én is egy parányi, de része vagyok, és ez hihetetlenül jó érzés. 

Kiskorom óta szeretek meséket kitalálni, majd mikor megtanultam írni, ezek meg is lettek örökítve. Így következett be az a súlyos felismerés a szüleimnél, hogy könyvmoly a lányuk, de ami még rosszabb, önjelölt író. Persze ez, hogy kapcsolódik a blogoláshoz?
Ahogy én látom, olyan nem kezd bele ebbe a dologba, akinek ne lenne egy fikarcnyi szereleme se az írás művészete iránt. Folyamatos gondolkodás, ötletelés, pötyögés és információ közlés, kommunikáció az olvasókkal és más bloggerekkel, ezek mind olyan tevékenységek, amik mindennaposak a hozzám hasonlóan elvetemült blogtulajdonosoknak. 

Srácok, annyira készületem erre a VKP-ra, hogy elfelejtettem megírni. Sajnálom. Na de, miután láttam, hogy mostanság már majdnem bármikor föl lehet dobni a posztot (mert én úgy emlékeztem csak pontban 6 órakor), azt hiszem most akkor mégis megírom, ha már ennyit agyaltam rajta. Egyébként előző témánk is egy álom volt, álomesküvő néven, nem tudom mi jöhet még, de lassan azt hiszem álmokból kezdünk várat építeni (pacsi minden HP fannak) és sajnos, ez egy túl erőltetett vicc lett, szóval azt hiszem abba is kéne hagynom ezt a bevezetőszöveget és a lényegre kéne térnem. 

Kiskoromban mindig volt valami álomszakmám, elsőnek tanyán szerettem volna élni, mert kiskorában ugye mindenki szereti az állatokat, aztán jött a feltaláló, mint álommeló... Emlékszem volt is egy "feltaláló füzetem" amibe lehetetlen gépeket rajzoltam, de csak egy maradt meg különösen, a krumpli pucoló. Ez egy olyan szerkentyű volt, ami futószalagon vitte a krumplikat, majd egy rugó segítségével felrepültek a kellő helyen, ahol találkoztak pár pengével amik pont jól hámozták meg őket, majd visszaestek a futószalagra és haladtak tovább a tálba. Azt hiszem ebből igen jól látszik, hogy ritka lusta gyerek voltam, ha csinálni kellett valamit, viszont agyban mindig pörögtem és azt hiszem ez most is így van. 

Bár mostanában elég nagy volt a kihagyás, most ismét itt vagyok és koptatom a billentyűzetet. Nincs sok mentségem arra miért nem volt friss, de talán az egy elég elfogadható érv, hogy nem volt gépem. Mindegy is, a lényeg az, hogy jelenleg van, szóval kezdjünk is neki ennek a VKP posztnak, ami most kifejezetten tetszetős témát kapott, ugyanis a kedvenc alkalmazásaimról kellene most írnom. 

Azt hiszem a blogger körökben kevés az olyan delikvens aki nem fordítani elég nagy figyelmet a telefonjára. Egyrészt néha kénytelenek vagyunk vele fotózni a posztokhoz, meg hát mégis milyen az a blogger a mai világban, aki nem oszt meg percenként egy képet instán, vagy nem csiripel valamit twitteren. (Persze ez rám pont, hogy nagyon nem érvényes, de hát ez van.)  Szóval a szoc. médiás ikonok feltétlen helyet kapnak ugye rögtön az első oldalon.

Amikor megláttam, hogy ez lesz a mostani témánk, egyszerűen nem tudtam hirtelen, hogy most sírjak vagy nevessek. Tudjátok, oviban is mindig én voltam a kislány, aki katonásat játszott vagy épp a fiúkkal focizott és azt hiszem 11-12 éves koromban tette föl nekem unokatestvérem a kérdést, hogy ugyan milyen banzájt akarok én csapni majd az esküvőmön. Nos, én ekkor jöttem rá arra, hogy ezen van aki egyáltalán gondolkodik. 

Akkor persze elmerengtem hirtelen, hogy ugyan már, van a bármi elképzelésem, de az a helyzet, hogy a mai napig nincs, sőt nem is izgat a téma. És itt muszáj megjegyeznem, hogy két VKP-ból is kimaradtam az elmúlt időszakban, ezért iszonyatosan vártam, hogy most végre hú de nagyon bepótlom... de hát ahogy láthatjátok nincs szerencsém. 

Alapvetően nem értem, miért kéne ezen filózni, miközben csak felesleges elvárásokat építünk föl magunkban, amik úgysem fognak teljesülni. Abban biztos vagyok, hogy attól még hogy a várban bazsarózsák között csináljuk a dolgokat vagy szimplán elszaladunk aláírni egy nyamvadt papírt, nem lesz boldogabb vagy szebb a dolog. Mármint az efféle külcsínek számomra nem sokat jelentenek, egyszerű pénzkidobás. Tehát, ha mindenképp mondanom kéne valamit, akkor valami nagyon visszafogott esküvő lenne az optimális szűk családi és baráti kör meg ilyenek, mert hát végül is nagy pillanat ez, de nem kell túldramatizálni.

Végezetül ez a kép tökéletesen ábrázolja a jelenlegi és a jövőbeli érzéseimet ezzel az egész banzájjal kapcsolatban, de most ugrott be, hogy viszont a lánykérés kizárólagosan egyféleképpen zajlhat, mégpedig pokémon labdával karöltve. Ehhez ragaszkodok, legalább addig, amíg ki nem növöm az animéket, de ez azt hiszem nem most fog megtörténni, sőt megkockáztatom, hogy meg se fog. 

Bár már meséltem egyszer-kétszer az én legnagyobb ellenségemről, mégis, úgy hozta a sors, pontosabban a random.org (rímelek, ez a totális fáradtság jele), hogy kicsit részletesebben és kidolgozottabban "kényszerülök" írni a témában. 

Azt hiszem ez lesz a második olyan poszt, amiben valahogy nem fogok tudni képet csatolni, mert alapvetően egy kissé már most émelygek attól, hogy bele kell kezdjek a történetembe, a történetünkbe, melyben én és a vadállat tűt-a-kézbe-döfő nővérke játsszuk a főszerepet. 

Röviden ennyi is volt a sztori, talán 4-5 éves lehettem, agyrázkódással kerültem a Jánosba, miután leestem az oviban a kerti padról. Pár napig voltam bent, infúzión és így történt a fönt nevezett eset is. Ezután persze jött a klasszikus rémálmos gyötrődés, de lassan el is múlt, mígnem közölte a doktornéni, hogy kellenek a kötelező oltások. Ekkor jöttünk rá, én és a család, hogy nekem bizony nem kicsit van parázhatnékom ettől az édes kis szerkezettől.

Innentől kezdve jöttek a könyörgések sora, hogy ugyan már édes kicsi Ninucska hagyd magad, hamarabb szabadulsz, nem fáj és a többi és a többi, de nem igazán hatott. Többnyire a lefogás volt a megoldás, én pedig szépen elbőgtem magam és elájultam.
Persze ahogy telik az idő, egyre jobban bírom. Mostanság az ételérzékenységem miatt sokat kellett vérvételre járnom, és büszkén mondhatom, hogy ájulás/lefogás/bőgés nélkül kibírtam az egészet, persze továbbra se szívesen teszem oda a kezem...c:

De őszintén, ez nem csak olyan, hogy az ember bebeszéli magának, ha tudnátok ezelőtt is mennyire le akartam győzni az egészet, -bár még most se sikerült- de nagyon nehéz tényleg, és épp ezért szeretném megkérni azokat, akiknek nincs semmi ilyesmijük, hogy ne hecceljék a fóbiás embereket és ne próbálják meggyőzni őket, hogy ez semmiség és így tovább, mert pl én ezektől csak még frusztráltabb lettem. Szóval, ha van egy fóbiás ismerősöd, akár tű, akár tériszonyos, akár klausztrofóbiás, próbáld segíteni, megérteni az ő helyzetét, mert persze látatlanban, könnyű mondani, hogy nem is olyan vészes a dolog.
Szóval inkább ilyenkor maradjunk csöndben és ha sikerül előrelépnie, akkor dicsérjük meg (de tényleg, ne szarkasztikusan). c: Szerintem ez a legnagyobb segítség, annak, aki megpróbálja leküzdeni a félelmeit.

Igazából sok mindennel próbálkoztam már blogszerkesztő pályafutásom során, de valahogy mindig is a könyv ajánlás úgymond, az egyik legnagyobb mumusom volt. Ne értsetek félre, imádok olvasni (meg is látszik a könyvespolcomon) és az olvasottakról beszélni meg még inkább (meg is látszik a magyar jegyeimen).
Most viszont, szokásomhoz híven üres fejjel ülök itt, a gép előtt és próbálok rájönni, az eddigi könyveim közül melyik is volt a kedvencem... Vagyis egy olyan amiről ténylegesen tudnék írni, mert bár igaz, hogy életem legnagyobb legjobb leglegebb könyveként Orwelltől az Állatfarmot tartom számon, mégis, azt mindenki olvasta (ha meg nem akkor szégyellje össze magát), szóval semmi igazi érdekesség nem lenne benne (persze a saját érzéseimet is belemagyarázhatnám a művel kapcsolatban, de azt hiszem felesleges).
Nem igazán hiszek az irodalom kiértékelésének ilyen ágazatában. Vajon mit gondolt az író/költő? Őszintén, nem nevezném magamat az egyiknek se a föntiek közül, de lassan több mint 4 éve írogatok szorgalmasan és még soha az életben nem érezte egy szövegem alatt más azt amit én.
Ezek az elemzések elrontják a varázst, amit egy egy iromány okoz, és akik amúgy is ódzkodnak a témától... azok még messzebb menekülnek miatt.

Na de ennyit az értelmetlen elmélkedésemből, keressünk egy jó könyvet... vagy többet. Alapvetően szeretem az elgondolkodtatóbb történeteket, amik hozzám nőnek, mint egy kéz, egy karom ami az első oldalon beléd mar és az utolsóig csimpaszkodik. Aztán kiszakad, elvesz egy kicsit belőled, de mégis azt a pici eddig szürke rész ami eltűnik , felcserélődik valami sokkal értékesebbre, mondhatnám beszíneződik és így szép lassan minden egyes könyv után jobban fogunk hasonlítani egy szivárvány unikornisra.

Végezetül viszont muszáj bemutatnom a kedvencemet, ami jelen esetben legyen a Battle Royale, avagy van rosszabb az iskolánál. Milyen drámai, nem igaz?
Nos, tényleg az. Sokan úgy emlegetik, mint a japán éhezők viadala, viszont ez a lehető leghamisabb állítási, hisz a BR-t még '99-ben írták, ráadásul a mi nagy Suzanne Collinsunk olvasta is, még mielőtt megírta volna a Fecsegőposzáta kalandozásait a színes hajúak között.  Ne értsetek félre, szeretem, de mégis, valahogy az amerikai máz érződik rajta.
Természetesen a leglebutítottabb történetmenetben kapcsolódnak egymáshoz csak a művek.

A Battle Royale... szóval egy túlélőjáték, a játékosok pedig egy osztály tanulói. Szóval míg Katniss tök ismeretlen emberek elől menekül/harcol, addig itt bizony azt kell megölnöd akitől 12 órája még egy tollat kértél kölcsön. Illetve ne felejtsük el, hogy a könyv japán szerzővel társul, így azt hiszem egyértelmű, hogy egyáltalán nem köntörfalaz, ha vér folyik, vér folyik, ha megölik megölik és mi mindenről aprólékos tudósítást kapunk, ha más nem, Shuya keserves gondolatain keresztül.

Felmerül az emberben a kérdés, hogy akkor én ennyire egy beteg személyiség lennék? Mi a frászt lehet ezen élvezni? De tudjátok mi van? A könyv izgalmas és már csak azért is ajánlani tudom, hogy egy kicsit átlássuk, milyen is maga a játék, amikor életre-halálra megy és ezt azt hiszem az Éhezők Viadalában tökéletesen eltusolták, így persze könnyebben fogyasztható lett, de ezt nem szabad. Emberek haláláról beszélünk, igaz nem léteznek, de akkor is abban a sorozatban nem érezték a 12-13 ifjoncok, hogy milyen szörnyűségekről is olvasnak. Itt legalább megértenék (és azért annyira nem veszélyes a BR, lelki károsodásokat nem okoz, én is érzékeny vagyok, nyugi).

Egyébként pedig egy hihetetlen pszichológiai regény az egész. Döbbenetes volt számomra végig olvasni, hogy mennyire érzelmesek a szereplők és ezt nem úgy kell elképzelni, hogy minden egyes elhalálozásnál bőgtek és megszakadt a szívük, nem. Élettel telien voltak érzelmesek, megelevenedtek a lapokon miközben az olvasó végig belelátott mindannyiuk fejébe.
Egyébként a könyvet nem egyszerű megszerezni, így javasolnám az online való elolvasását (sajnos itthon az Ulpius-ház adta ki és már ki is vonták a forgalmazott könyveik listájáról, ha jól tudom). A történetet földolgozták mangában is (nincs magyar én franciául olvastam, megjegyzem egy szót se tudok ezen a nyelven), illetve két film is készült belőle, az első a könyvet dolgozza föl, a második pedig az első film sikerén felbuzdulva készült egyfajta folytatásaként. Takami Kósun a Battle Royale megírója, egyébként egykötetes író, a BR-en kívül semmilyen más könyvet nem adott ki.

A filmekről röviden szólva... Mindkettőt láttam és csak akkor mondanám megnézésre érdemesnek, ha legalább annyira beleéltétek magatokat a könyvbe (amit persze ofc elolvastatok), hogy a neten Wild Seven cigi után néztek. Viszont, ha online olvastátok és esetleg ilyen mély fanatizmusra jutottatok (mint én is), akkor elárulom, hogy Shuya Bruce Springsteen - Born to Run dalát énekelgette a kötet alatt.

A könyvről pedig még utoljára pár szót ejtenék. Eleinte lehet, hogy zavaró lesz a sok japán név, de higgyétek el könnyű megszokni, főleg, hogy magyarosítva vannak. :))
Hivatalos ajánló szöveg
Filmről

((bocsi ennél klisésebb gáz képet nem találtam, de jó lesz indítónak.))

Eleinte amint megláttam a címet úgy gondoltam, hú erről könnyű lesz írni, mert csak magamról kell mesélnem... aztán elgondolkodtam és rájöttem, hogy már arra se emlékszem mégis hol köszöntött rám az új év. Na de nem kell itt rögtön rosszra gondolni, szimplán csak elfelejtettem, hisz olyan rég volt már és annyi minden sűrűsödött bele ebbe az egyetlen évbe és az a legviccesebb számomra, hogy tökéletesen emlékszem viszont arra, hogy miként pötyögtem egy régebbi blogomban 2013 összegzését. 

((Nektek milyen évetek volt? ^.^))