12:33
Megetetni egy követ || Blogturné Klub
12:33Kínosan sokszor ejtettem már szót arról itt a blogon, hogy mennyire ritkán olvasok novellásköteteket. Pedig, ha már ennyiszer fel hívom a fi...
Kínosan sokszor ejtettem már szót arról itt a blogon, hogy mennyire ritkán olvasok novellásköteteket. Pedig, ha már ennyiszer fel hívom a figyelmet erre a tényre, igazán nekikezdhettem volna kicsit tudatosabban a novallák olvasásának, de valahogy a tudatos olvasás tervezés nem az erősségem, és erről a kedves kiadók is tehetnek. (Igen, tényleg őket is hibáztatom.) Hiszen hiába határozom el, hogy márpedig most a novellákra koncentrálok, folyton folyvást olyan köteteket jelentetnek meg, amik nem tartalmaznak novellákat, mégis borzalmasan érdekelnek.
Szerencsére néha összeér a két szál, mint a mai bejegyzésben is, hiszen a Megetetni egy követ a maga rövidke 80 oldalán olyan novellákat sorakoztat katonás egymásutánba, amikre rendkívül kíváncsi voltam, így kivételesen teljesítettem az éves tervem és sikerült kicsit jobban nyissak a novellák felé.
Amilyen rövidek a kötetben szereplő irományok, annyira nehezen emészthetőek is, így sokáig kellett ízlelgetnem egy-egy rövid történetet, de erről csak a későbbiekben.
Fülszöveg:
„A gyerek a kertben járkált, és nézte azt, ami ott volt. A kő vele együtt falta a látványt. Már tudta: bármivel képes életben tartani a követ, ami átmegy az érzékein. Még egy görönggyel is, ha ránéz, közönséges fűvel, amikor megérinti. Talán még a fű gondolatával is.”
A negyvennégy rövid történet főszereplői mindennapi tárgyak: fésű, teáskanna, cipők, gombok, tükör, kövek, melyeket az éles szemű elbeszélő éppúgy szóra bír, mint a saját családját: anyát, aki folyton takarít, halat pucol vagy mosogat, apát, aki talán még maga sem nőtt fel teljesen, és a mosogatón át, az ebéd maradékával szökne el a házból, nagypapát, aki helyett a halála után az élőknek kell megkeverni a teát, és dédit, aki vénségére egy párnahuzat-babát dajkál. Miközben bepillantást nyerünk a négy generáció életébe, történeteik hátterében kirajzolódik a lengyel falusi élet és a közelmúlt történelme is.
A Megetetni egy követ című debütáló kisprózakötetért 2016-ban Bronka Nowickának ítélték oda a legnagyobb elismeréssel járó lengyel irodalmi díjat, a Nikét.
Én és könyv:
Amikor elolvastam a fülszöveget, egyből megfogott ez az apró könyvecske. Valahogy úgy képzeltem el, mint egy őszinte, gyermekien édes és keserű emlékbuborékot, így igazán meglepődtem, amikor az első pár novellából feleszméltem: hát ebben semmi édes nincs. Végtelenül őszinte és nyers a megfogalmazása Bronka Nowickának, amivel egy-egy történetmorzsa végére olyan hasbarúgást tud produkálni, hogy esküszöm fizikailag fájt. Pedig nem ír hihetetlen dolgokról, amikről ne tudnánk, hogy hát "faluhelyen szokás" vagy "faluhelyen megtörténik", mégis, ahogy a pörgettem a lapokat egymás után, egyre jobban elszörnyedtem, miközben egy furcsa kicsit nihilisztikus és kellemes atmoszféra elfogott. Volt, ami ismerős volt, részletekben ugyan, de mégis magamra ismertem abban a kislányban, aki elutasítja bármilyen állat megölését, aki kíváncsi az egész világra, és aki borzalmasan elszomorodik azoktól a gondolatoktól, amik kizárólag az ő fejében léteznek.
Voltak karakterek, akiket kifejezetten élveztem, ilyen például a dédimama, illetve a dédi és nagymama kapcsolata, amiről igazán olvastam volna többet. Aranyos volt a kettejük kapcsolata, ahogy az öreg vigyázott az öregebbre, és hogy a főszereplő kislány mennyire közösséget vállalt a dédijével, habár ő is felfogta, hogy dédi néha, vagyis inkább az ideje nagy részében, már nagyon távol jár.
Akit nem tudtam hova rakni, az az apuka. Többszöri nekifutásra sem tudtam értelmezni, mégis mit jelent, hogy nem tudott felnőni, hogy mit próbált szimbolizálni ezzel a gyermeki mozzanatokkal.
Összességében élveztem ezt az apró kötetet. Voltak benne olyan gondolatok, amiket legszívesebben kifotóztam volna instára (ez pedig igazán ritka érzés bennem), mert úgy éreztem, ezt látniuk kéne másoknak is, illetve voltak olyan történetek, amiknek a végén csak néztem, mert egyszerűen nem értettem miről is olvastam. Kettős érzéseket keltett bennem ez a 80 oldal, mégis inkább afelé hajlok, hogy ezt bizony olvasni kell, és kíváncsian várom, hogy pár év tavlatából, ha újból a kezembe veszem, vajon megértem-e a most elég kuszának tűnő történetdarabkákat.
Nyereményjáték:
Te olvastál már kortárs lengyel irodalmat? A válasz erre a kérdésre igazán ritkán igen, így ebben a turnéban három vállalkozó kedvű bloggerünk mutat be egy igen fontos kötetet Bronka Nowickától, ami nemrég jelent meg magyar nyelven, hála a Prae Kiadónak. Kövessétek a turnét és játszatok velünk, hogy megnyehessjétek a kiadó által felajánlott ajándékpéldányt!
Lengyel magyar két jó barát...A történelem során nem egyszer keresztezte útját a két nép. Nem egyszer volt közös uralkodónk, így a közös szavak, kifejezések megjelenése nem különösebben meglepő. A turné játékának szavai viszont különlegesek: lengyel szavak, melyeknek magyarul is van jelentésük ugyanebben az alakban. A feladatotok, hogy kitaláljátok, mit is jelent igazából ez a lengyel szó, ami formailag megtévesztő, hisz az ember azt gondolná magyarul írták. (Példa: a latin nyelvben létezik a következő szó: simul. Ennek a magyar megfelelője az “egyszerre”, bár maga a simul is értelmes magyar szó, csak teljesen más jelentéssel., Tehát, ha a simul lenne a kérdés, a helyes válasz az, hogy egyszerre.)
Ne feledjétek, a beírt válaszokon már nem áll módunkban javítani. A kiadó csak Magyarország területére postáz. A nyerteseket e-mailben értesítjük. Amennyiben 72 órán belül nem jelentkezik a szerencsés, újabb nyertest sorsolunk.
szop
További állomások:
11. 24. - Ambivalentina
11. 26. - Nem félünk a könyvektől
11. 28. - A szofisztikált macska
