Be kell valljam, szkeptikusan álltam neki ennek a könyvnek. Ritkán olvasok ennyire ifjúsági irodalmat, és a fülszöveg sem tudom, hogy igazán meggyőzött-e. Végül, valahogy mégis azon kaptam magam, hogy csak úgy pörgetem az oldalakat és alig várom, hogy újból és újból a kezembe vehessem, és ismét belefeledkezzek Mar történetébe. 

Fülszöveg:

Egyszer volt, hol nem volt.

Marjan édesapja mindig ezzel kezdte a meséket, például a lányról, aki egy unikornist szabadított ki a vadász csapdájából, vagy a pásztorfiúról, aki megmentett egy griffmadár fiókát. Marjant lenyűgözték és kíváncsivá tették a csodálatos állatok.

A kislányból aztán nagylány lett. Apja váratlan halála után igyekezett kézben tartani mindent: tanulást, barátságokat és apja kevés pénzt hozó állatorvosi praxisát. Aztán egy napon látogatója érkezett, aki megdöbbentő dolgot árult el neki: az édesapja nem közönséges állatorvos volt. Az állatok, akikről mesélt, valóságosak, és apja beutazta a világot, hogy gyógyíthassa őket. A munkája mostantól Marjanra vár.

Marjan egy titkos világba lép be, ahol varázslatos lényeket adnak és vesznek, őriznek kincsként vagy ejtenek csapdába. Új, különös barátokra lel: egy griffmadár mellett felnövekvő angol fiúra, és egy boszorkánynak készülő lányra, aki megszökött otthonról, hogy hozzá hasonlókra találjon. Közben régi barátai és osztálytársai előtt Marjan minden erejével igyekszik titokban tartani kettős életét.

Minél inkább belebonyolódik a csodálatos állatok életébe, annál közelebb kerül ahhoz, hogy megtudja, ki gyilkolta meg az édesapját, de nyomára bukkan egy embert és állatot egyaránt veszélyeztető, döbbenetes igazságnak is, ami újra feléleszti benne a fogékonyságot a csodákra.

Kiyash Monsef Párizsban született, és Észak-Kaliforniában nőtt fel. Emmy-díjra jelölték, mint rendező-producert, de ír elbeszélést és képregényt, készít videókat és videójátékokat is. Rövid írásai megjelentek a Byliner, New Millenium Writings és a Penumbra's New Fiction című kiadványokban. Egyszer volt című könyve a mítoszok, legendák és a folklór iránti szenvedélyes szeretetéből született, és a vágyból, hogy felfedezze és megőrizze iráni örökségét (hiszen Marjanhoz hasonlóan félig iráni származású). Fontos az állatok iránti szeretete és a benne élő kitartó hit, hogy a szörnyek jóval érdekesebbek, mint a hősök. Kiyash a családjával együtt Észak-Kaliforniában él.

Én és a könyv:

A legnagyobb erőssége a könyvnek, a különböző mitológiák bevonása és keresztezése volt a számomra. Nagyon szerettem a rövid történeteket, ahol a különböző lények jobban be lettek mutatva, egyfajta sokadik verziós eredettörténettel. Mindenképp kellett hozzá egy pici rugalmasság, viszont ez adta a szívét a sztorinak és valahogy nagyon sikerült úgy megfogni, hogy szépen illeszkedjen és egy teljes egészet alkosson a végén. 

Eleinte ódzkodtam a fiatal főszereplőtől, és a ténytől, hogy mennyire fiataloknak íródott történetet vettem a kezembe. Egyszerűen tartottam tőle, hogy gyerekesnek és bugyutának fogom érezni. (Ha felmerül a kérdés, hogy akkor mégis miért vettem egyáltalán a kezembe a könyvet, akkor arra az a válaszom, hogy szeretném tudatosan bőviteni az olvasási spektrumomat, és úgy érzem, ebbe a gyermek és ifjúsági könyvek is bele kell, hogy tartozzanak. Itt pedig az ifjúságit a vörös pöttyösök alatti korosztályra értem.) 
Viszont az a váratlan és meglepő fordulat ért, hogy bizonyos részeken úgy éreztem, hogy nem hogy nem butácska a történet, vagy éppen gyermeteg, hanem egyenesen ijesztő. Számomra bizonyos jelenetek egészen erős érzelmeket váltottak ki és magam is meglepődtem mi minden fér bele ebbe a fiataloknak szánt kategóriába. Ugyanakkor simán lehet, hogy ezek a dolgok így felnőtt fejjel lettek ennyire rémesek, mert belegondolva kisebbként még vihorászva néztem a horror filmeket, ma meg a lehető legnagyobb ívben igyekszem elkerülni őket. 

Ugyanakkor, az ijesztő részeket nem negatívan éltem meg, kellemesen borzongattak és jó érzés volt megélni őket. Úgy érzem adtak egy meglepő komolyságot a történetnek, ami így kifejezetten élvezhető volt felnőtt fejjel is. Sőt, olyan kérdéseket vetett fel, amikre a mai napig nehezen találja meg az ember a választ, pedig csak egy 15 éves kislány a főszereplőnk, és sajnos nem ő kérdezett. Ő a válaszokat kereste.

Őszintén én nagyon szurkoltam, hogy legyen benne egy romantikus szál is, és összességében igazából rá kell, hogy jöjjek, megkaptam. Valószínüleg, ha ennél több lett volna, az elviszi a történetet, és ki is billenti azt a felépített koncepciót, ami a végére olyan szépen kikerekedett. 

A történet fő kérdése pedig, ami által kicsit krimiként is értelmezhető a könyv, hogy ki is ölte meg Marjan édesapját, számomra egy egészen meglepő fordulattal lett megmagyarázva, amit teljes mértékben el tudtam fogadni, habár egyáltalán nem számítottam rá. De ilyen egy jó krimi, nem? Logikus és mégis, az ember nem tudta magától megfejteni.

Összességében úgy érzem, hogy egy végtelenül szerethető és izgalmas történetet ismerhettem meg, aminek a legnagyobb problémája, hogy nem kapott a történet nagyszerűségéhez mérhető borítót. Így úgy érzem muszáj hangsúlyoznom, hogy nem szabad a borító alapján ítélni, ez egy olyan kötet, amit érdemes elolvasni, még akkor is, ha a borító nem érződik annyira hivogatónak. 

Csak ilyenkor jövök rá, mennyire ritkán írok nem Blogturné Klubbos keretek között könyvekről, amikor egy ilyen recenziót kezdek el papírra vetni, és meglepődve veszem észre, hogy nincsen semmilyen struktúra, amit követnem kéne. Idén mindenképp szeretnék többször írni turnén kívüli könyvekről, hiszen egyrészt rengeteg még olvasatlan cím sorakozik a polcomon, másrészt pedig szeretnék visszanyúlni pár régebbi megjelenéshez, amiket mindenképpen szeretnék Nektek ajánlani. 

A Momo című könyv, amiről ez a bejegyzés szól, viszont érdekes módon egy külső ajánlásra jutott el hozzám. Az egyetemen, egy tanárom ajánlotta, aki TED előadást is tartott róla. (Ha érdekel titeket itt tudjátok megnézni.) Még mielőtt belemerülnék a könyv kibeszélésébe, szeretném megjegyezni, hogy majd az egyetemről is tervezek írni a közeljövőben, hiszen igen nagy változások álltak be az életemben, és bár az alapképzésemet műszaki területen végeztem, most a mestert már a művészetin, szóval úgy hiszem ez is megérne még egy misét a későbbiekben. 
Viszont, most itt az ideje, hogy beszéljünk egy kicsit a Momoról, avagy miért ajánlott egy egyetemi tanárom egy meseregényt nekem, illetve mindenki másnak?

Fülszöveg:

A Végtelen történet szerzőjének világsikerű műve egy modern nagyvárosban játszódik, valahol Dél-Európában. Egy kísérteties társaság, a szürke urak csoportosulása hatalmába keríti az embereket, és arra ösztönzi őket, hogy takarékoskodjanak az idővel. A regény a kiváló műfordító, Győri László új fordításában jelenik meg.

Én és a könyv:

Bár nem szoktam többnyire a cselekményről részletesebben írni, hiszen általában a fülszöveg szépen felvezeti azt, így nekem elég csak reflektálnom az olvasottakra, most úgy érzem jobb, ha első körben ezzel kezdem, hiszen ilyen rövidke fülszöveget nem is tudom mikor láttam utoljára. 

Történetünk majdhogynem a jelenben játszódik, egy képzeletbeli modern nagyvárosban. A főszereplőnk Momo egy kislány, úgy nagyjából 12 éves forma és város szélén él egyedül. Nem tudni, hogy kik a szülei, egy árvaházból szökött meg és a környék lakói úgy döntenek, hogy hagyják, hogy ott éljen közöttük egyedül, de igyekszenek mindenben támogatni. Cserébe Momo meghallgatja őket, ami nem hangzik elsőre egy nagy és nehéz dolognak, de olyan csodálatosan hallgatja meg az embereket, hogy azok kibékülnek, megoldást találnak problémáikra és egyszerűen megkönnyebbűlnek. 

Idővel viszont megjelennek a szürke urak, akik ráébresztik az embereket, hogy nem csak pénzzel lehet takarékoskodni, hanem idővel is. Avagy bevezetik az ultraproduktív korszakot, ahol minden a profit növeléséről és optimalizálásról szól. Ismerősen cseng? Lényegében ebben élünk. 

A Momo egy olyan színes tanmese, amit őszintén úgy érzem érdemes lenne említeni például Orwell Állatfarmja mellett. Én végig, amíg olvastam a könyvet, úgy éreztem, hogy őszintén nem gyermekeknek szól, és néhol még azon is elgondolkodtam, hogy vajon egy gyermekben hogyan csapódhat le ez az egész, mit ért meg belőle, hiszen olyan erős társadalomkritika bújik meg a lapok között. (Ez véletlenül sem a fiatalabbak degradálása, egyszerűen csak nem bírom elképzelni, hogy a mélyebb értelmet elvéve vajon hogyan működik a mese.) Mégis, egy nagyon sikeres és ismert mese, ami viszont elgondolkodtatott azon, hogy vajon hogy lehet, hogy én életemben először 25 évesen futottam bele, és egészen eddig nem is hallottam róla. A lényeg, viszont, hogy végre megtörtént a nagy találkozás, és titeket is csak buzdítani tudlak, hogy adjatok egy esélyt ennek a mesének még felnőtt fejjel is, mert mindenképp megéri.

Rég olvastam ennyire kellemesen elgondolkodtató történetet. Amikor a befejezés után még velem marad az egész világ és úgy érzem, még van mit emészteni rajta, mit átgondolni és szívesen hozom fel témának beszélgetésekben. Most úgy éreztem már olvasás közben, hogy egyszerűen mondanom kell a barátaimnak, ismerőseimnek, hogy mit olvasok és hogy mindenképp rá kéne nézniük nekik is. 

Pedig nem mond semmi nagyot, nincs benne igazi világmegváltás, mégis elindít egy olyan úton, amin szerintem mindenképp érdemes elgondolkodni. Mi is az idő, mi is a mi időnk, mennyibe kerül, mi az értéke és mire érdemes fordítani. Nehéz megtalálni az egyensúlyt a megfelelő mennyiségű produktivitás és haladás, illetve pihenés és életélvezet között. Egyik oldalról rohanunk egy mókuskerékben, ahol úgy érezzük sose érhetjük utol a többieket, akiknek nyilván tuti jobb az életük, másik oldalról meg folyamatosan olyan mondatokat dobálnak hozzánk, hogy "Létezz a pillanatban!" vagy "Állj meg és csak lélegezz!" és valamiért annyira nehéz mindkét gondolatmenetet szem előtt tartani és a középutat megtalálni. 

Én úgy éreztem, hogy így év elejére pont erre volt szükségem, nem egy éviránytűre vagy vision boardra. Ez a kötet kellemesen elgondolkodtatott, hogy mit is szeretnék az időmmel kezdeni és úgy érzem, hogy egy újabb megközelítést adott, amit a fentebb megnevezett módszerek nem igazán fednek le, pedig igazán szükség lenne rá. Egy szó mint száz, csak ajánlani tudom! 

Ritkán esik meg, hogy inkább az angol címét használom magyarul is a könyveknek, de ez most határozottan egy ilyen eset, hiszen az "Álmodtam egy bálról" meg sem közelíti a Once Upon a K-Prom gondolatát. Hiszen bizony, bizony, csak úgy, mint a K-pop vagy K-drama, úgy a K-Prom is Dél-Koreára utal. Aki pedig régóta követ engem, az jól tudhatja, hogy tini éveim alappillérét képezték a kpopos tartalmak, így nagyon kíváncsi voltam, hogy mit tudhat egy ilyen című könyv. Nem mellesleg pedig továbbra is annyira hihetetlen a számomra, hogy ez az egész jelenség ennyire berobbant, hiszen "bezzeg az én időmben", ez még alig volt ismert és lássuk be, kicsit furának is volt kezelve, az aki ezeket szerette...

A K-pop és a szórakoztató irodalom keveredése viszont abszolút nem új a nap alatt, hiszen ahol vannak rajongók, ott előbb utóbb felütik a fejüket az olyan kreatív megmozdulások is, mint a fanfiction írás. (Ha valaki számára nem tiszta ez a fogalom, akkor lejjebb a cikkben részletesen elmagyarázom mi is ez a jelenség.)

Ennek tudatában pedig mégkíváncsibban kezdtem bele a könyvbe, hisz érdekelt, mennyire lesz fanfiction szaga a történetnek, illetve bennem volt, hogy miért pont ez a történet jutott el odáig, hogy kötetként is megjelenhetett. 

Fülszöveg:

Az ​milyen, ha a világ legnagyobb K-pop-sztárja hív el a végzős bálra?

Elena Soo mindig úgy érezte, hogy háttérbe szorul. Legyen szó a sikeres nővéreiről, a jóval népszerűbb ikerbátyjáról vagy a vagány barátnőjéről, úgy tűnik, mindenki pontosan tudja magáról, hogy ki ő, és mit akar elérni. Kivéve Elenát.

De van egy dolog, amiben ő is biztos: nem akar elmenni a végzős bálra.

Amíg a suliban a bálra készülve mindenki a kardíszek és a ruhák bűvöletében él, Elena inkább a közösségi ház megmentésén fáradozik.

Így aztán amikor a nemzetközi K-pop-szupersztár, Robbie Choi megjelenik a házuknál, hogy elhívja őt a bálra, a lány teljesen összezavarodik. Ki az egyetlen ember, aki mindig olyannak fogadta el Elenát, amilyen volt? A gyerekkori legjobb barátja, Robbie Choi. És mi az, amire a lány titokban talán mindennél jobban vágyik? Az, hogy betartsák az egymásnak tett gyerekkori ígéretüket, és együtt menjenek el a végzős bálra.

De ennek a fogadalomnak már hét éve, és ezzel az új K-pop-imidzzsel, a rózsaszín hajával és a mindig stílusos öltözetével Robbie már nem az a cuki, bolondos fiú, akire Elena emlékezett. Nem az a fiú, akivel annak idején megosztotta a titkait. És akit szeretett. Ráadásul egy olyan sráccal bálozni, akinek folyton sikítozó rajongók, online gyűlölködők és könyörtelen paparazzók vannak a nyomában, a legutolsó dolog, amire Elena vágyik. Még akkor is, ha megállás nélkül csak Robbie mosolyára tud gondolni…

TikTok-szenzáció! #BookTok, #OlvassEgyJót

Éld át a szerelemre találás történetét!

Én és a könyv:

Nem titok, hogy életem során nem kevés fanfictiont olvastam, sőt a mai napig szoktam, illetve régebben még én is megpróbálkoztam az írással, de ez a fajta lelkesedésem az évek során határozottan alábbhagyott. 

A fanfiction magyarra fordítva annyit tesz "rajongói fikció" tehát egy olyan elképzelt szituáció, ami a rajongók által lesz megálmodva, ami enyhén egyértelműsíti, hogy a fanfiction-ök legnagyobb százaláka romantikus, és arról szól, hogy a rajongó karaktere hogyan jön össze az áhított sztárral. Persze ennek vannak válfajai, így nem ritka, hogy két előadót boronálnak össze az ilyen történetekben, vagy éppen megpróbálnak mindenféle egyéb műfajt belecsempészni a dologba, így a horrort, thrillert vagy családi drámát. (A paletta ma már végtelenül színes.) 

Ma már nem ritka, hogy az ilyen fanfiction-ökből tényleges könyv készül, vagy akár sorozat és film is, gondoljunk csak az After-re, ami az összes felsorolt médiumot megjárta, pedig eredetileg egy egy Wattpad-os One Direction fanfiction volt. 

(Illetve ez már csak abszolút érdekesség a témában, de sokan például a Rómeó és Júliát is fanfiction-ként tartják számon...Igen, azt a Rómeó és Júliát, amit Shakespeare írt, mivel van egy vers, ami mégrégebbi és határázottan a történet alapjául szolgálhatott.) 

Visszatérva a Once Upon a K-promra, ez a kötet egyébként nem fanfiction, bár a szerző maga is K-pop rajongó, de nem tudni semmilyen pontos bandáról vagy idol-ról, akiről mintázta volna a főszereplőnket. Maga a történet pedig éppen hogy nevezhető fanfiction típusúnak, és sokkal inkább egy kellemes amerikai tinisytori érzetét kelti. Az a fajta, amiből a kétezres években a Disney Channel tucat módra gyártott. Cuki, kedves, de igazán nagy fordulatokban nem bővelkedik, legalábbis nem úgy, ahogy a fanfiction-ök vagy éppen a koreai drámák világában szokás. (Nincs emberkereskedelem, sem lövöldözés, titkos családi kötelékek, elcserélt gyerekek vagy bármi olyan, ami egyébként az ilyen történetekben meglepően gyakran, szinte toposzként meg szokott jelenni.) 

Ezzel szemben tényleg az olvasó kap egy tündérmesét, ami megmelengetheti a szívét. Őszintén nem tudtam eldönteni, hogy megfelelően egyensúlyozott-e a realisztikus és fikciós elemekkel, hiszen kell egyfajta elengedés az ilyen történetekhez, hogy ne érezze az olvasó a szükségét, hogy minden szépen meg legyen magyarázva és a helyére illesztve, mert az egyszerűen lehetetlen, így inkább arra lehet törekedni, hogy ezek szimplán csak ne legyenek zavaróak. Egyébként szerintem ez többnyire szépen ment is, nem volt túl sok a hirtelen luxus élet, vagy az elképzeltekhez képest túl valótlan az idol élet, bár például külön kiemelni, hogy egy idol mennyit nasizik, számomra furcásn veszi ki magát, hiszen híresen nagyon oda kell figyelniük az alakjukra. (Bár tény, hogy ez is megjelent a könyvben, egy női idolon keresztül. ) Emellett viszont volt több olyan tipikusan kpop-ra jellemző elem is, amit nagyon örültem, hogy belevett az írónő a kötetbe, így abszolút hitelesnek hatott az én öreg kpopper lelkemnek a könyv és őszintén jól esett, milyen "mélyen" bemutatta ezt az iparágat a történet, felvillantva a debütálás és a rookie korszak nehézségeit, a szerződések furcsa záradékait, vagy hogy hogyan zajlik egy fantalálkozó és koncert, hiszen mindegyik nagyon speciálisan ki van dolgozva és rendkívül tipikus a kpop műfajára. 

Ami külön rendkívül találó volt a számomra, az a képzeletbeli Kpop bandáknak a profilja, ami 1/1 úgy lett megalkotva, mint az igaziak. (Ezeket anno én is fordítgattam egy csodacsapattal magyarra, ezen a blogon, ami nem mellesleg a legnagyobb magyar nyelvű gyűjtemény: My K-blog) Ezek mind abszolút hozzátettek ahhoz, hogy kellően meghozza azt a légkört, amitől bele tudtam merülni a történetbe. 

Ezek mellett pedig maga a történet rendkívül cuki. A gyerekkori első és igazából egyetlen szerelem bemutatása nem tud nem hatni az olvasó érzelmeire, és összességében bárki tud ezzel azonosulni, ahogy azzal az elveszett lánnyal is, aki 17 évesen végtelenül keresi a saját útját, és úgy érzi mindenki számára végtelenül egyértelmű, csak pont neki nem. (A történet ezt a szálat pedig nagyon szépen végigviszi anélkül, hogy szájbarágósan vagy drámaian megmutatná a helyes irányt, ami nekem végtelenül szimpatikus volt.) 

Összességében szerintem bárkinek, aki egy cuki nyálas romantikus történetre vágyik, jó választás, aki pedig mellette még kpop rajongó is, annak pedig méginkább, hiszen nagyon szépen visz bele ebbe a világba, és több noszalgikus érzést keltő kis megjegyzést is belevisz, mint például a régi nagyok megnevezését vagy beleszövését a történetbe picit. (Illetve szerintem még sose vigyorgtam egyetlen írói köszönetnyilvánítás olvasása közben sem ennyit.) 

Nyereményjáték:

A külföldön nagy népszerűségnek örvendő Once upon a K-prom végre magyarul is olvasható! Kat Cho regénye a koreaiak egyik kedvenc témáját, a gyerekkori ismeretségből szerelmet dolgozza fel. Ha szereted a koreai kultúrát, sorozatokat, zenét, ez a történet bizony neked íródott, de ha csak egy cuki romantikus könyvre vágysz, akkor is maradj velünk!

Tarts bloggereinkkel, hogy jobban megismerd a kötetet, és játékunk során esélyed legyen megnyerni a kiadó által felajánlott példányt!

a Rafflecopter giveaway