Talán az idei nyár legfelkapottabb címe az Ahol a folyami rákok énekelnek. Már megjelenés előtt ráugrottunk a BTK-s bloggerekkel, szinte mindenkinek első olvasásra bejött a "Lápi Lány" története. Persze, ekkor még mind csak a fülszöveget ismertük. 

Azt hiszem mindannyiunkban van egyfajta vonzódás a túlélő-történetek felé. Nem véletlenül volt olyan sikeres Bear Grylls sorozata sem, na meg ott van ezer és egy film, könyv és sorozat, melyeknek a természetben egyedül maradt ember az alapszituációja.

Én egyértelműen odáig vagyok az ilyen történeteketért, így mindenképp olvasni szerettem volna Delia Owens regényét, ahol is a téma egy krimisebb köntösbe lett csomagolva. Izgalmasan és érdekesen hangzik, nemdebár?

Fülszöveg:

Delia ​Owens regénye Észak-Karolina ritkán lakott, mocsaras partvidékén játszódik az 1950-es és 60-as években. A történet főhőse a lápvidéken sorsára hagyott kislány, Kya Clark, aki az évek során elszigeteltségében önellátásra rendezkedik be, s alig érintkezik a környékbeliekkel.

Az első szerelem azonban Kya életét is felforgatja: a közeli kisvárosban élő Tate megtanítja olvasni, és ő az, akivel a lány osztozni tud a természet és a költészet szeretetében is. Ám nem Tate az egyetlen, aki érdeklődik a különleges, magának való lány iránt…

Egy rejtélyes gyilkosságot követően a helyi közösség felbolydul, és a gyanú hamarosan a mocsárban magányosan élő „Lápi lányra” terelődik.

A biológus Owens első regénye egyszerre fordulatos krimi, érzékeny fejlődésregény, valamint a vadon és az emberi lélek lenyűgöző természetrajza. Nem véletlenül került a New York Times bestsellerlistájának első helyére, s vezeti az Amazon sikerlistáját is. Bár csak tavaly ősszel jelent meg, már több mint 1 millió példány kelt el belőle, Reese Witherspoon is beválogatta könyvklubjának ajánlott olvasmányai közé, sőt: a színésznő produkciós cége filmet forgat a regényből.

A történetben egészen sok klisé jelenik, mégse zavaróan, és ez egyértelműen a történet mesélőjének köszönhető. Az egész megfogalmazása, amire fekteti a hangsúlyt, egyszerűen elfeledtetik azokat a kliséket, mint a falu által kitaszított lány, a köztiszteletben álló gazdag család egyetlen fia, vagy éppen a halász fia, aki jószívű és segítőkész, de nem olyan jómódú, de akár még a (fekete) jótündér keresztanya és keresztapa megjelenését is ide sorolhatjuk. 

Mégis, olvasás közben ezekbe az ember bele sem gondol, csak viszi őt a könyv és kíváncsian figyeli, hogy az alig 6 éves főszereplőnk, Kya, hogyan növekszik fel egy kietlen vidéken és szereti meg azt. 

Őszintén, nagyon rég olvastam ennyire természetközeli történetet. Nagyon tetszettek a leíró részek, a láp és mocsár leírása, a különböző állatok megjelenése. (Főleg a madaraké. Magam sem tudom miért, de imádtam, hogy annyi különböző faj megjelent Kya környezetében.) 

A történet elején tényleg komoly szerepet kapott a túlélés és a gyermeki találékonyság, így a már fentebbi sorokban említett Bear Grylls hangulatot is megkaptam, de igazán mégse erről szólt a kötet, sokkal inkább az emberi kapcsolatokról, a magány feldolgozásáról és a természethez való kapcsolódásról. 

Éppen ezért eleinte nagyon nem kedveltem a folyamatosan fel-felugró krimiszálat. Alapvetően a könyv két idősíkban játszódik. Az egyik akkor kezdődik, amikor Kya 6 éves és a mamája elhagyja a családjukat, a másik viszont akkor, amikor főhősünk már 23-24 közötti felnőtt nő és egy váratlan, meglepő és gyanús haláleset történik a kis falu életében. 

Az idősíkok szerencsére csak fejezetenként változtak, és mindenhol fel volt tüntetve az éppen aktuális évszám, így kavarodás nem volt a fejemben, de azért nagyon sokáig nem igazán mozgatott meg a kirimis része a sztorinak. Persze, én nem vagyok amúgy sem túl nagy krimi fan, szóval ez lehet az én részemről hibás csak, de azért lényegesen izgalmasabb volt sokáig Kya cseperedése és szerelme, mintsem a gyilkosság felderítése.

Karakterek:

Kya karakterfejlődésére épül igazából az egész könyv, és ez egy jó könyv, szóval ebből azt hiszem a kedves olvasó következtethet arra, hogy igen szépen lett ábrázolva és éreztetve az kötet oldalain a folyamatos változás, melyen főszereplőnk átment. Ugyanakkor rajta kívül nem éreztem nagyobb fejlődést egy szereplőnkön sem, ráadásul még csak azt se tudnám mondani, hogy mélyebb karaktereket kaptunk. 

Mint már fentebb is említettem, sok tipikus klisé jelenik meg, de egyik sem zavaró, valahogy pont odaillik és szükséges is, mégis a motivációjuk, viselkedésük nincs árnyalva vagy megmagyarázva, éppen csak annyit kapunk, hogy ő és ő azért ilyen, mert ebbe a karaktertípusba tartozik. Itt a környék legmenőbb srácára lehet gondolni, a szegény gyermek jótündér keresztanyjára, vagy éppen a kezdetektől szerelmes szomszéd srácra. 

Összességében egy jó élmény volt az Ahol a folyami rákok énekelnek című kötetet elolvasni, és tudom ajánlani azoknak, akik már amúgy is krimirajongók, vagy éppen vonzást éreznek a túlélős történetetk iránt, ugyanakkor kellemes puhatolózás lehet azoknak is, akik a krimik felé még csak most nyitnak és ismerkednek vele. Ráadásul egy tipikusan anya-lánya kötet, ami esetemben annyit jelent, hogy ugyanúgy tudják felnőtt nők, anyukák is élvezni, mint a koromberi leányzók, akiknek még a ott a tojáshéj a hátsójukon. :) 

Delia Owens biológusnő első regényében, az Ahol a folyami rákok énekelnekben szívszorító s egyben izgalommal teli módon jelenik meg az ember és természet egysége; a lápi növényzet és a madarak szárnyának csapkodása közt pedig egy krimi és egy szerelmi történet szálai fonódnak össze. Nem csoda, hogy a mű rohamosan bestsellerré vált - ahogy az sem, hogy a Libri Kiadó jóvoltából végre megérkezett a magyar olvasókhoz, köztük a Blogturné Klub tagjaihoz is, akik most egy hat állomásos turné keretein belül számolnak majd be a tapasztalataikról. Tartsatok velünk, hogy ti is megismerjétek Kya Clark, a “Lápi Lány” magával ragadó életét, s végül gazdagabbak lehessetek a regény egy példányával!

A szerző, Delia Owens természettudományos érdeklődésének és jártasságának a regényében is teret enged, ebből ered a főszereplő, Kya egyik hobbija is: a lány a lápi területen talált madártollakat gyűjti és rendszerezi. Nyereményjátékunk épp ehhez fog kapcsolódni: a turné valamennyi állomásán elbújtak egy-egy könyvben feltűnő madárfaj nevének betűi: a ti feladatotok az lesz, hogy megtaláljátok és helyes sorrendbe rendezzétek a betűket, az így kapott madárnevet pedig beírjátok a Rafflecopter doboz megfelelő sorába! A helyes megfejtők közt gazdára lel majd a regény egy meseszép példánya, sok sikert!

Ne feledjétek, a beírt válaszokon már nem áll módunkban javítani. A kiadó csak Magyarország területére postáz. A nyerteseket e-mailben értesítjük. Amennyiben 72 órán belül nem jelentkezik a szerencsés, újabb nyertest sorsolunk.

További állomások:

07.17. Kelly és Lupi olvas

07.19. Nem félünk a könyvektől!

07.21. Könyv és Más

07.23. A Szofisztikált Macska

07.25. Never Let Me Go

07.27. Ambivalentina

Igen, ismét valami távol-keleti, hisz már ismertek: ezzel a témával totálisan meg lehet fogni. Kicsit félve fogtam bele a kötetbe. Rég olvastam igazi fantasyt, ráadásul ez a sorozat megkapta a "kínai Gyűrűk Ura" címkét, és bár imádom az eredeti történetet, mégis féltem. Egyrészt, mert nem akartam megtudni, hogy 20 oldalon keresztül hogyan lehet jellemezni a kínai lembas kenyeret, másrészt pedig féltem, hogy valami koppintásról lesz szó.... Harmadrészt pedig félek belekezdeni iylen hosszú és vaskos sorozatokba. (Hisz egy rosszabb könyvnél azért könnyen végigszenved az ember 200 oldalt, de 400-500 oldal környékén már igazán sírós-nyafogós tud lenni a helyzet.) 

Szerencsére viszont totálisan pozitívan csalódtam és már előre muszáj elárulnom: Alig várom az új rész megjelenését!

a Rafflecopter giveaway

Kanada már kiskorom óta egy különleges hely számomra. Sokáig valami rettentő más és messzi helyszín volt, ahol nagynéném élt, aki a család számára olyan volt, mint a Mézga családban MZ/X, hisz mindig valami rettentő menő és modern kütyüt vagy ilyesmit hozott nekünk és mindig olyan lehetetlen időpontokban tudtuk őt elérni, mint hajnali kettő és társai. (Szóval egy kisgyerek nyilván MZ/X-re asszociál egy jó kis időeltolódás következtében.)

Szerencsére már kétszer is volt lehetőségem kilátogatni a juharszirup országába, azóta pedig klisésen a szívembe zártam a kontinens északi felét.

Így csakúgy, mint a távol-keleti témákra, erre is rögtön ráraboltam, amikor megtudtam, hogy a történet Kanadában játszódik.

A kötet olvasása előtt nem is hallottam a francia területek ezen sötét időszakáról és érdekes, de most, miután elolvastam a történetet és utánakerestem a valós tényeknek, szinte semmi tényleges cikket nem találtam, főleg nem magyar nyelven. Persze lehet, hogy csak én keresek bénán.

Minden esetre nagyon kiváncsi voltam a történetre: mennyire megy bele a szörnyűségekbe, hogy sikerül az egészet megjeleníteni, illetve lesz-e tényleges kerek történet, vagy az egész egyfajta újabb drámai "horrorregény" lesz, ami a valóságból is merít.

Jóváteheti-e ​a szeretet a jóvátehetetlent?

Az 1950-es években járunk a kanadai Québecben, ahol az angol és francia közösségek együttélése csak látszólag harmonikus, a mélyben súlyos feszültségek húzódnak.

A tizenöt éves Maggie Hughes angol apja sem szíveli a franciákat, s mindenáron meg akarja akadályozni, hogy Maggie a szomszédos farmon élő francia fiúhoz menjen feleségül. Így amikor Maggie teherbe esik, a szülei ráveszik, hogy mondjon le a kislányról, s az újszülött Elodie árvaházba kerül.

A kislány amúgy sem könnyű sorsa újabb tragikus fordulatot vesz, amikor a nagyobb állami támogatás miatt a gyermekotthont, ahol él, elmegyógyintézetté, a több ezer állami gondozott gyermeket pedig értelmi fogyatékossá nyilvánítják.

Van-e szabadulás ebből a kilátástalan helyzetből? Túl lehet-e élni egy léleknyomorító intézmény megaláztatásait, és létezhet-e feloldozás és megnyugvás egy anya számára, aki ilyen helyzetbe taszította gyermekét?

Joanna Goodman valós eseményeken alapuló regénye szívbe markoló és felemelő történet az anya-lánya kötelék megbonthatatlanságáról, s megrázó pillanatfelvétel Kanada történelmének egyik sötét időszakáról.

Joanna Goodman kanadai írónő ötödik regénye, az Elveszett lelkek otthona 2018-ban jelent meg, és óriási kritikai visszhangot váltott ki. A 20. század közepén a québéci hatóságok a katolikus egyház közreműködésével körülbelül húszezer árva gyereket nyilvánítottak értelmi fogyatékossá a nagyobb állami támogatás reményében. A tartomány akkori vezetője után magukat Duplessis-árváknak nevező károsultaknak az ügy kirobbanását követően a kanadai kormány jóvátételt fizetett.

A történet több részre osztható fel. Az elején megismerjük Maggiet, majd egészen addig követjük életútját, amíg terhes nem lesz Elodieval és meg nem szüli. Ezután két szálon folytatódnak a dolgok, egyrészt Elodie hányatott sosra bontakozik ki előttünk, másriszt viszont Maggie útkeresése és kattogása az eldobott gyermekéről. 

A fejezetek között gyakran több évet is ugrunk, de ennek ellenére jól követhető és mindig kapunk egy gyors magyarázatot arról, hogy kivel mi történt, kik tartják még a kapcsolatot, kik nem. 

Őszintén, nem éreztem úgy, hogy ez a könyv totálisan az árvaházban rekedt gyerekek életét akarta volna  bemutatni. Sokkal életszerűbben inkább egy család történetét mesélte el, akiknek közük volt az árvaházakhoz, akiknek szintén beleszolt az életükbe és megbélyegezte azt a felsőbb vezetés és ez az időszak. 

Éppen ezért nem éreztem helyesnek a fülszöveg kérdéseit. Mire a történetben eljutottunk volna a tényleges megbocsátás és elfogadás kérdéséhez, szinte vége is lett a könyvnek és egy olyan gyors és kedves/kellemes lezárást kaptunk, hogy ez a kérdés, azaz a "Jóváteheti-e ​a szeretet a jóvátehetetlent?" olyan mélységekben sem lett taglalva, mint egy műayagmedencés kertitó.

Ennek ellenére a könyv nem rossz, sőt. Rettentő gyorsan haladtam vele, és akármilyen megterhelő is volt pár részen lelkileg, mégis faltam az oldalakat. (Bár tény, ez olyan könyv, amit néhol egyszerűen muszáj letenni, különben borzalmasan nyomasztó.) 

Szóval, a könyv jó, de a fülszövegre haragszom, de sajnos, vagy éppen szerencsére, ez nálam egyáltalán nem ritka... De többnyire én se tudnék jobbat írni, mármint fülszöveget, így nem sok jogom van megszólni.

Ami miatt számomra igazán működött ez a kötet, az a szereplők. Nagyon könnyen tudtam azonosuli Maggie karakterével az apa-lánya kapcsolat miatt. Azt hiszem én is legalább ennyire nézek föl édesapámra és nem titok, hogy csakúgy, mint Maggie, én is szeretném követni apukámat munkaügyileg is, ami nem a "legnőiesebb" terület. Érdekes volt Maggie karaktere számomra a hatalmas kötelességtudata miatt is, illetve imádtam látni benne a munkaszeretetet, ami igazán ritka úgy a mindennapokban is, hát még a könyvekben. Nagyon tetszettek a férjével való konfrontálódások is éppen emiatt, hogy ő dolgozni akar és nem akar beleállni az elvárt háziasszonyi életbe. (Persze, ha a megfelelő helyen van, akkor ő is tudja, hogy vágyik a családi életre, a gyerekekre.)

Ezen kívül nagyon érdekes volt látni a francia-angol ellentéteket, amik azért a mai napig megjelennek Kanada ezen területén, én is úgyahogy találkoztam vele és fel is hívták rá a figyelmemet, hogy azért ez az évek során rengeteget finomodott.
A könyvben az ellentétek bemutatásához nem kellet messze menni, hisz Maggie szülei maguk is apai ágról angolok, míg anyai ágról franciák voltak. Folyamatos volt emiatt az identitáskeresés, a beilleszkedési kényszer megjelenése a kötetben, ami szintén már magában is nagyon érdekes, hát még ha sózzuk és borsozzuk egy kevés árvaházas-elmegyógyintézetes szállal, na meg családon belüli problémákkal. 

Ha pedig ez nem lett volna elég, az egész köteten végigfut egy romantikus szál is, hisz Maggie eltökélten keresi az igazit, mert hisz az igaz szerelemben, még annak ellenére is, hogy a körülötte lévő párok és szerelmesek mind apró titkokat rejtegetnek, amik mind alátámasztanák, hogy ilyen bizony csak a mesékben létezik. 

Számomra, már most tudom, hogy az egyik legjobb és legemlékezetesebb nyári olvasmány volt az Elveszett lelkek otthona. Szívből ajánlom mindenkinek, aki szívesen kisérletezne picit komolyabb, karakterfejlődősebb, lélektanibb regénnyel.

Joanna Goodman valós eseményeken alapuló, szívbemarkoló regénye Kanada történetének egy sötét időszakáról mesél a gyermekotthonok világán és egy megbonthatatlan anya-lánya kapcsolaton keresztül. Tartsatok a Blogturné Klub három bloggerével és nyerjétek meg a könyv egy példányát a kiadó felajánlásából! 

A játékban ezúttal elmegyógyintézetben/nevelőintézetben játszódó híres mozifilmekből kiragadott képkockákat találtok. Mindegyik film alapja egy kitűnő regény, a feladat pedig az, hogy a képek alapján kitaláljátok, ki írta a film alapjául szolgáló könyvet. Tehét a Rafflecopter doboz rubrikáiba egy-egy szerző nevét kell beírni.

(Figyelem! A megfejtéseket elküldés után nem áll módunkban javítani. A nyertesnek 72 órán belül válaszolnia kell a kiértesítő e-mailre, ellenkező esetben új nyertest sorsolunk. A kiadó csak magyarországi címre postáz.)

Néha jó csak úgy írni. Ezért szeretem ezeket a "kávémelletti" bejegyzéseket, mert ilyenkor picit csaponghatok a témák között és kötetlenül írhatok a gondolataimról. Persze ez most furcsán hangzik, de mégis kit érdekel egy recept esetében, hogy három napja mit rendeltem ebayről? Ugye? Senkit.

Szóval történt velem az elmúlt félévben, hogy beköszöntött a "mindjárt érettségi", illetve a "légyszi mostmár döntsd el merre akarsz továbbtanulni" időszak. Azóta persze már mindkettőn úgy ahogy túl vagyok, sőt az érettségimet is kézhez kaptam már, így mondhatni célegyenesbe kerültem.

Ebben a bejegyzésben szeretnék picit mesélni nektek arról, hogy hogyan is éltem meg ezt az időszakot, mennyire találtam nehéznek magát az érettségit, illetve hogyan döntöttem el, merre megyek tovább, melyik egyetemeket jelölöm meg. Őszintén, én imádtam volna egy ilyen bejegyzést, még tavaly november-december környékén, vagy akár hamarabb, még 11.-ben, és tuti más is írt már ilyet, szimplán én nem futottam bele. (SAJNOS!)

A legelső lépés -talán- az érettségi felé, a 11.-es fakultáció választás. Nálunk ez heti egy plusz duplaórát jelent a kiválasztott tárgyból. Általában 1-2 faktot ajánlanak, nos, én úgy kezdtem, hogy felvettem hármat, majd plusz egy iskolán kívülit is. Végül ez redukálódott kettő iskolaira és egy iskolán kívülire. (Csak érdekesség képpen, hogy a későbbiekben érezhető legyen mekkora pálforduláson mentem keresztül, ekkor a következő tárgyakat vettem fel: angol, történelem, magyar, és a médiát akartam még, de az végül kiesett.)

Eleinte egyértelmű volt számomra egy "enyhén" művészeti (Hello Színház- és Filmművészeti Egyetem!) vagy bölcsész pályán képzelem el magamat. Ugyanakkor ez már januárra teljesen megingott. Az iskolán kívüli magyar fakultációm kikészített. Nem bírtam azt a hatalmas lexikális tudást és hajtást. (A nyelvtantól pedig falra másztam.) Úgy tűnt, az elkövetkező pár évben nem fogják indítani azt a szakot, ami érdekelt (filmrendezői), ráadásul elég hamar tudatosult bennem, hogy ez egy olyan magasra kitűzött cél, hogy szinte képtelenség megugrani és egyáltalán nem voltam benne biztos, hogy én ezt meg akarom ugrani. Nem voltam a filmezésbe ennyire beleszerelmesedve.

(Ezt röviden kifejteném: Nem baj, ha az ember mer álmodni, nem baj, ha az ember mer nagyot álmodni, de tudni kell (szerintem) megkülönböztetni a tényleges célnak tekinthető álmokat és az egyszerű "vágyálmokat". Muszáj reálisan látni, hogy tényleg magába a folyamatba is bele tudsz-e szerelmesedni, amíg eléred az álmod, vagy csak a végeredmény izgat, azaz ki ne szeretett volna valaha is író/filmrendező/énekes vagy valami ilyesmi lenni, úgy hogy sose nekelt, nem vetett papírra semmit vagy éppen annyi köze van a filmezéshez, mint az ezer éves Nokiámnak.)

Ezután nyilván a bölcsészet felé fordultam, ahol a másik nagy szerelmem várt, a távol-keleti nyelvek és kultúrák. Kínait szerettem volna tanulni, még pontok alapján is egészen kellemesnek tűnt, ugyanakkor közbeszólt a hallásom. Halláskárosult vagyok, bár ezt szerintem a blogon még nem igazán taglaltam. A mindennapokban ez abban mutatkozik meg, hogy nem hallom a suttogást, a hőmérő/mosógép sípolását és sokszor a "hét" és a "négy" közötti különbséget, csak hogy konkrét példákkal éljek. Így egy olyan nyelv esetében, ahol különösen fontos a kiejtés, erős hátránnyal indulok, főleg, hogy ismerem magamat és hiába lett meg egy C1-es német és B2-es angol nyelvvizsgám, ez egyáltalán nem jelenti azt, hogy mondjuk egy youtube videót tökéletesen értek. Ha picit recsegősebb/zúgósabb a hang, nekem már lőttek. 

Szóval 11.-ben ezekkel a dilemmákkal küszködtem, és ami azt illeti, tényleg küszködtem. Amióta az eszemet tudom, mindig egyszerűen tudtam, hogy éppen mi lesz belőlem. Lehet, hogy ez naponta változott, de mégis, ez kiskorom óta rettentően foglalkoztatot és a tanulmányaim alatt is egyfajta sokadlagos motivációt és értelmet adott az egésznek. (Sokkal egyszerűb tanulni, ha tudod, hogy miért is teszed. Nálam ez működik.) 

Ezzel a továbbtanulási krízissel egy időpontban volt a BME nyíltnapja, ahova elég sok barátom és ismerősöm ment, és magam se tudom pontosan miért, de az esemény előtti este végig azon kattogtam, hogy igazából lehet nekem mennem kéne rá. Nekem. Az évek óta előre kikiáltott bölcsésztanoncnak. 

Végül kihagytam, és mikor elárultam a szüleimnek ezeket a gondolatokat erősen megrökönyödtek. Mégis miért akarnék én műszakira menni? Meg amúgy is, nem vagyok túl kiemelkedő matekból, sose érdekelt igazán, és így tovább. 

Ezután jött egy hosszabb örlődés, hogy miért is érdekel engem a műszaki pálya, azon belül is a mérnökinformatikus szak, el tudnám-e végezni, nekem való-e, élvezném-e és így tovább. A felvin, gyakorikérdéseken, de még az edulineon is elolvastam mindent, ami ezekre a kérdésekre választ adhatott, elkezdtem puhatolózni a matektanáromnál és fizikatanáromnál, ők mit gondolnak erről az ötletről és az egész végére odáig jutottam, hogy februárban leadtam az informatika érettségire a jelentkezésemet. (Ezzel egyetemben a németre is jelentkeztem, így már 11.-ben egész jó vizsgatapasztalatokat szereztem, haha.) Illetve egy gyors felkészülés után csatlakoztam a matek és info fakthoz, ami viszont azt is jelentette, hogy otthagytam a törit és az angolt. A magyarról már december környékén eljöttem. 

Nem voltam titokban matekzseni, sem pedig valami hatalmas hacker, mégis szépen sikerült felzárkóznom és az évet egy 96%-os info érettségivel zártam, ami ennyi izgalom után egy elég kellemes eredmény, ráadásul erősen lágyította a 12.-ben beköszöntő stresszfaktoromat. (Mellékesen: Szerintem az egyik legkönnyebb érettségi az informatika. Teljesen begyakorolható, nem igényel hatalmas tudást sem, hisz szinte alig "tanítják" a rendes tanórákon, és lehet belőle előrehozottat csinálni, ami hatalmas segítség. Komolyan, mindenkinek ajánlom, akinek lehetséges opció!)

Szerencsére a kellemes fejlemények itt nem torpantak meg. A 12.-et már úgy kezdtem, hogy belőlem bizony mérnökinformatikus lesz, csináltam a matek faktokat, otthon gyakoroltam és igazából csak a matekra koncentráltam egész évben. Véletlenül még egy matekverseny dönőjébe is bekerültem, ami azért egy "bölcsészpalántától" egészen meglepő és lelkileg eléggé meg is nyugtatott, hogy "oké, jól haladunk, rendben lesz ez".

Végül pedig, a közép matekot 94%-ra írtam meg, amivel úgy néz ki, hogy össze is szedtem a kellő pontszámot, de persze nem szeretném elkiabálni. :)
Őszintén bevallom, a matekon kívül nem különösebben készültem másra az utolsó évemben, de ez nem azt jelenti, hogy teljesen hidegen hagyott a többi tárgy. A minimumot+"még egy picit" hoztam mindenből, ami így visszatekintve hasznos is volt.
A legtöbb egyetemen több tárgy közül is lehet választani, amiket elfogadnak. (Általában kettőt kell választani.) És sose rossz, ha több lehetőséget hagyunk magunknak, hisz ki tudja, hogy éppen a töri vagy a magyar előtt tudunk jobban aludni, vagy melyik feladatlap lesz egy picit könnyebb és így tovább. (Esetemben mondjuk ez az opció nem játszott, így kvázi a "matekon múlt minden".)

Sokakban jön ki ilyenkor az az érzés, hogy ez az egy feladatlap fogja meghatározni a jövőjüket, hisz ez alapján kerülnek be egyetemre és így tovább. Nekem őszintén sokat segített, hogy előre nézegettem okj-s képzéseket, gondolkoztam azon, hogy mivel töltenék el egy "gap year"-t, egyszerűen csak barátságossá tettem a gondolatot. Így pedig rögtön nem volt akkora stressz rajtam, de persze így se menekülhettem el teljesen az ideggörcs elől. (Más kérdés, hogy csak a matek után jött ki rajtam, így a törit magam se tudom, hogy sikerült ilyen értékelhetőre megírnom, haha.)


Szóval én teljesen az egy év kihagyás mellett állok, hisz ha úgy jön ki, akkor nem lehet mást tenni, viszont ezt a helyzetet is meg lehet élni pozitívan és ki lehet hozni belőele a legjobbat. És ami a legfontosabb: egyáltalán nem szégyelni való! 

Ha pedig nem vagy biztos a választott szakodban, merj változtatni. Hiába örülnének a szüleid, a környezeted jobban az egyiknek, hiába könyveltek már el bölcsésznek vagy éppen orvosnak, merj változtatni, ha úgy érzed neked az lenne a jobb. Hisz nem ők, hanem te fogod azt a bizonyos dolgot tanulni, majdpedig a megszerzett tudásoddal elhelyezkedni.

Összességében nem érzem úgy, hogy ez volt életem eddigi legnehezebb pillanata, bár én a könnyített úton mentem, hisz nem csináltam emelt érettségit. Szóval nyugi, túl lehet élni, nem vészes és egyebek.... bár tudom, ez sose nyugtat meg senkit.
Amit viszont tanácsolnék mindenkinek: Tanuljatok. Ne az érettségi előtt, hanem a 4-5 év alatt végig. Nem kell stréberkedni, elég, ha emlékszel az anyagra és van fogalmad róla. Én így csináltam és teljesen őszintén: érettségi előtt a matekot leszámítva semmit se néztem át. Egyáltalán.
Nem vagyok zseni, vagy éppen a tanárok kedvence, de mégis sikerült elhoznom egy kitűnő érettségi bizonyítványt, ami azt hiszem a fenti állításomat igazolja.:)

Remélem tudtam egy picit segíteni a soraimmal és a saját esetem elmesélésével. Őszintén kíváncsi vagyok rátok is! Mi a ti történetetek? Mióta tudjátok, hogy az a szak érdekel titeket, mi motivál és miért pont az érdekel? Idén érettségiztetek? Hogy ment? Meséljetek kommentben! ♥