Be kell valljam, ez egy olyan könyv, amit nagyjából 80%-ban azért választottam az olvasmányaim közé, mert egyszerűen annyira megtetszett a borítója. A maradék 20% pedig az a gyermeki rajongás volt, amit kicsi koromtól kezdve a fáraók és piramisok után éreztem. A korombeliek biztosan emlékeznek azokra az egyiptomi témás könyvekre, ami annyira hihetetlenül színesen és szagosan mutatta be az ókori fáraók világát, hogy nem lehetett egyszerűen nem beleszerelmesedni, nem is említve a rengeteg múzeumi kiállítást és a popkultúrában is gyakorta megjelenő elemeket. A kétezres évek elején gyerekként azt hiszem lehetetlen volt kikerülni ezt a témát, és mire az iskolában már tanultunk volna róla, már rég kívülről fújtuk az egyiptomi istenek neveit. Hasonló volt a helyzet a görög istenekkel is, hála a Percy Jackson könyveknek. Viszont érdekes módon, nem tudnám megmondani, hogy melyik volt az a mese vagy könyv (a kifejezetten ismeretterjesztőkön kívül), ami miatt ilyen szinten rajtunk ragadt ez a fajta rajongás a téma iránt. 

Ami viszont biztos, hogy a mai napig hihetetlenül izgalmas az ókori egyiptomról olvasni és hallani, így nagyon reméltem, hogy amilyen csodás külsőt kapott ez a kötet, olyan csodás lesz a belseje is, azaz a történet.

Fülszöveg:

A bolíviai–argentin Inez Olivera a tizenkilencedik századi Buenos Aires csillogó felső tízezréhez tartozik. Ahogy a világ többi részén, a városban is a régi világ mágiája uralkodik, amely nagyrészt már feledésbe merült. Ineznek mindene megvan, amit egy lány kívánhat, kivéve szíve leghőbb vágyát, a világjáró szüleit, akik gyakran magára hagyják őt.

Amikor tragikus halálhírük érkezik, Inez megörökli hatalmas vagyonukat és egy titokzatos gyámot, egy régészt, aki egyiptomi sógorával dolgozik. Inez válaszok után kutatva Kairóba hajózik, magával viszi a vázlatfüzetét és egy ősi aranygyűrűt, amelyet apja a halála előtt küldött neki. Ám megérkezésekor a gyűrűhöz kötődő ősi mágia olyan ösvényre sodorja, ahol hamarosan rájön: a szülei eltűnése többről szól, mint amit a gyámja elhitet vele.

Mivel gyámjának dühítően jóképű asszisztense úton-útfélen keresztbe tesz neki, Ineznek az ősi mágiára kell hagyatkoznia, hogy kiderítse az igazságot a szülei eltűnésével kapcsolatban – vagy kockáztatnia kell, hogy a játszma részévé válik, amely az életét is követelheti…

Isabel Ibañez BookTok-kedvenc kötete A múmia és a Halál a Níluson szerelemgyereke. Egy magával ragadó, buja történelmi romantasy, tele kalanddal, veszéllyel és szenvedéllyel. Lélegzetelállító ellenségekből szerelmesek románc.

TikTok-szenzáció! #BookTok, #OlvassEgyJót

Éld át a legérzelmesebb, varázslatos egyiptomi kalandokat!

Én és a könyv:

Bár lassan indult a történet, de egy ponton túl egyszerűen letehetetlenné vált a számomra. Magam is meglepődtem, milyen gyorsan pörögtek az ujjaim alatt a lapok, és egyetlen egy hosszú éjszakázás, meg egy rövid reggeli szessön elég volt ahhoz, hogy a végére is érjek, majd pedig elkeseredve realizáljam, hogy nem egy egykötetes történetről van szó, hanem egy duológiáról, és bizony a második részre még várnom kell, hogy megjelenjen.

Azt hiszem nem meglepő, mennyire meg lehetett engem venni az egyiptomi körítéssel, nem mellesleg pedig a ténnyel, ami mindaddig teljesen elkerülte a fdigyelmemet, hogy ez egy történelmi fantasy regény, így a szereplőink ráadásul a szívemnek olyan kedves 19. században kalandoztak, ami a Bridgerton sorozat óta teljes mértékben rajongásom tárgyává vált. 

A fantasy vonal számomra érdekes volt, ugyanakkor a könyv nagy részében nagyjából el is felejtettem, hogy része a történetnek, olyan szinten nem volt lényeges úgy nagy általánosságban. Talán nem is ez a legjobb megfogalmazás rá, hanem hogy ez nem is volt igazán igazi fantasy. A történet maga nagyon közel állt számomra az Indiana Jones filmekhez, amikben szintén benne van az a misztikum és varázslat, mégse sorolnánk a fantasy filmek közé őket. Így érzek a A folyó tudása kapcsán is, hiszen az egyiptomi sírok feltárása és kalandozások alapból magukkal hozzák a régi elfeledett kor misztikumát és varázslatát, ami így egy YA történetben nagyjából el is várt, hogy legyen izgalom, legyen valami világon túli, mágikus dolog is. 

Viszont, tekintve, hogy mostanság már nem vagyok a fantasy műfaj legnagyobb rajongója, nekem kifejezetten jól esett, hogy csak ilyen szinten és módon jelent meg a mágikus világ a történetben, így számomra abszolút fogyasztható volt, ráadásul a koncepciót, amin keresztül be lett vezetve a világba, leginkább mágikus tárgyakon keresztül, kifejezetten érdekesnek és izgalmasnak találtam, szóval alig várom, hogy a következő részben újra találkozzak velük és mégtöbb kreatív megoldást mutasson be az írónő.

Ami viszont egyértelműen meghozta a kedvemet a következő és egyben lezáró rész elolvasásához, az nem más, mint a már fülszövegben is emlegetett segéd férfiú, Withford Hayes, akibe úgy hiszem lehetetlen nem belehabarodni a történet olvasása közben. (Hát még ha az ember meglátja a róla rajzolt képet, ami hivatalos illusztráció a könyvben.) A közte és főhősnőnk között elhangzó párbeszédek rendkívül kellemesek (és szellemesek, haha) és nagyon nagyon jót tesz nekik a tény, hogy mindez egy olyan időben és társadalomban történik, ahol nagyon komoly etikai szabályok vonatkoztak mind a nőkre, mind a férfiakra, de legfőgkébb az előbbi csoportra. (Az pedig, hogy főhősnőnket ez egy fikarcnyit sem érdekli sokszor, elmondhatatlanul szerethetőbbé és szimpatikusabbá tette a számomra.)

A sok jó ellenére ugyanakkor fontos megemlíteni, hogy ez egy YA történet, a maga minden bájával és bajával is. Sem a történet, sem a karakterek nem tökéletesek, és az írónő sokszor használja ugyanazt a fordulatot, amitől kissé ármánykodó szappanoperává tud változni a történet, illetve néhol a horror és akciófilmek legbutább jeleneteit is előveszi. (Igen, arról beszélek, amikor valami gyanus és fura történik a sötét szobában, és a főhősünk mégis egyedül bemegy oda...) 

Ugyanakkor ezt a történetet így is lehet szeretni, és abszolút ellensúlyozza a kalandos és szórakoztató utazása a főhősnőnknek. Illetve valószínüleg valamennyire már én vagyok túlkoros az ilyen YA kötetek olvasásához, így jobban előjönnek bennem az ilyen problémák, ugyanakkor én magam is teljesen elvesztem a történetben olvasás közben, és alig várom, hogy a következő részt is a kezeimbe vehessem.

Nyereményjáték:

A Könyvmolyképző Kiadónak köszönhetően már hazánkban is olvasható Isabel Ibañez nagysikerű, duológiájának első része, A folyó tudása. Ez a lenyűgöző egyiptomi kaland bloggereinket is elvarázsolta és már most tűkön ülve várjuk a folytatást. Tartsatok velünk, derítsük ki együtt, hogy milyen titkokat rejt Egyiptom és ha nektek kedvez a szerencse, meg is nyerhetitek a kiadó által felajánlott nyereménykönyvet. 

Ebben a játékban most nincs más dolgotok, mint figyelmesen elolvasni a kiadó által feltöltött beleolvasó fájlt és válaszolni a feltett kérdésekre, a megoldást pedig beírni a Rafflecopter megfelelő sorába. (Figyelem! A megfejtéseket elküldés után nem áll módunkban javítani. A nyertesnek 72 órán belül válaszolnia kell a kiértesítő e-mailre, ellenkező esetben új nyertest sorsolunk. A kiadó csak magyarországi címre postáz.)

 A múlthéten lehetőségem nyílt a Könyvmolyképző kiadó jóvoltából megnézni, a Marked men, azaz a Tetovált srácok című filmet, ami egy könyvadaptáció, és azt hiszem nem meglepetés, ha azt mondom, hogy a fent említett kiadó gondozásában jelent meg újra, ráadásul két borítóval is, hiszen a filmes verziót is elhozták most nekünk.

A film megnézése előtt még nem olvastam a könyvet, viszont már bekértem recenzióra, így jutottam el egy olyan érdekes pontra a blogger-karrierem alatt, amit még nem tapasztaltam: féltem elkezdeni a könyvet.

Fülszöveg:

Shaw ​Landon attól a pillanattól fogva szerelmes Rule Archerbe, hogy meglátta őt.

A lányt nem taszítják piercingjei, tetoválásai és vad természete. Noha tisztában van vele, hogy Rule nem hozzá való, szívének nem tud parancsolni.

Rule tökéletes ellentéte mindannak, amit Shaw, a tiszta lelkű orvostanhallgató képvisel.

Egy olyan fenegyereknek, mint Rule Archer, Shaw Landon egy beképzelt királykisasszony – és nem utolsó sorban halott ikertestvére ex-barátnője. A lány mások szabályai szerint él, Rule csakis a saját feje után megy. Nincs ideje a Shaw-féle jóravaló, rendes lányokra, még akkor sem, ha ő az egyetlen, aki igazán ismeri őt.

De a rövid szoknya, a túl sok pohár születésnapi koktél és a megvallott titkok egy olyan estéhez vezetnek, melyet egyikük sem tud feledni.

A párnak most azzal a nehézséggel kell szembenéznie, hogy egy olyan lány, mint Shaw és egy olyan fiú, mint Rule hogy tudnak együtt maradni anélkül, hogy tönkretennék szerelmüket, vagy ami még rosszabb… egymást.

Én és a könyv:

Szóval be kell valljam, hogy én ennél rosszabb filmet régen láttam. Nyilván szubjektíven rossz, tehát az én ízlésemnek nem jött be, dehát nehéz az ilyen dolgokat objektívan megítélni, már ha egyáltalán lehetséges. Az a fajta romantikus vígjáték volt, aminek a nézése közben a mellkasomban egyre csak növekedett a szekunder szégyenérzet és a "nagy poénoknál" már kínomban nevettem. Lehet csúnya dolog ezt így leírni, de egyszerűen nem értettem, hogy hogyan mehetett át ez a film több ponton is a szűrőn, például, hogy pár sor hogyan jutott át nem csak a szövegírón, a rendezőn, de még a színészen is, majd a vágó sem szabadult meg tőle. Számomra ez hihetetlen.

Amit viszont érdekes volt látni, hogy hogyan alakították át ezt az eredetileg kétezres évek elején játszódó történetet úgy, hogy ma is fogyasztható legyen. A tetkós srácok már nem rockerek voltak, a piercingeket lecserélték.... hát szimplán csak kivették a képből és a punk tarajos és színeshajú szétvarrt főszereplőnk, Rule... Nos egy babaarcú, doodle tetkós softboy lett. (Aki kemény monológokat tolt arról, miért is varrja ki magát az ember, de az egész kegyetlenül nevetségesen jött le... hát még a verekedései.) 

Szóval összességében nehéz volt eldönteni, hogy pontosan mit is szerettek volna elérni a filmmel. Lehet én néztem rossz szemmel és igazából az egész egy paródia ezekre a típusú new adult könyvekre, akkor egy ponton jobban tudom értékelni...

Viszont magával az alaptörténettel nem éreztem úgy, hogy baj lenne, hozta a szokásos rubin pöttyös kategóriárt, így egy enhye reménysugárként vetült a film miatt kialakult félelmeimre a könyvvel szemben.

Maga a könyv nekem mérföldekkel jobban tetszett, mint a film. Mint már fentebb is említettem, az újvonalas rosszfiúk helyett, egy rakás jól ismert és klasszikus rocker-tetkós-piercinges srácot kaptunk, akikhez a bunyózás és keménykedés abszolút jobban passzolt, hát még a leírt életmód. (Nem mellesleg pedig az én szájízemhez is közelebb álltak.) Emellett pedig ezerszer nagyobb volt a hangsúly magán a két főszereplő dinamikáján és kapcsolatán, így a mellékszereplők jelenléte egészen eltörpült az eredeti változatban, azaz a könyvben.

Őszintén igazából élveztem a könyvet, bele is tudtam merülni, órákat olvasva egyhuzamban, viszont az utolsó száz oldal előtt valahogy megtorpantam, és meglepődve vettem észre, hogy még mindig ennyi van hátra a köynvből, pedig úgy érzem már mindent láttunk és minden fent és lent szituáció ki lett pipálva, ami egy ilyen könyvben kell. (Persze a világ nem lett megmentve, a gonosz anyukák se lettek jók és az őrült ex is őrült maradt.) Viszont számomra mégis kerek volt a történet, és jó szívvel tettem volna le a könyvet. 

Ezzel szemben viszont itt indult el az igazán oldjuk meg a problémáinkat és generáljunk mégtöbbet lavina, amire enyhén toxikus módon folyamatosan a szexualitás volt a megoldás, ami számomra egy ponton túl már fogyaszthatatlanná vált. Sajnálom, mivel a könyv eleje nagyon jó volt, élveztem, jó volt szurkolni nekik, hogy egymásra találjanak, viszont egy borzasztó egészségtelen kapcsolat lett a végére bemutatva, amiben én úgy éreztem, hogy nem lett kellően kiemelve, hogy ez igazából abszolút nem normális.

Összességében tehát a filmnél ezerszer jobb választás a könyvhöz nyúlni, viszont főleg azoknak ajánlom, akik már veteránok a rubin pöttyösök világában és keresik a következő áldozatukat a kategóriában. 

Köszönöm a lehetőséget a Könyvmolyképző kiadónak, hogy nem csak a könyvet olvashattam el, de a filmet is megnézhettem!

 A távol-keleti irodalom igen közel áll a szívemhez, és ezt jószerivel az olvasóim is megtanulták már az évek alatt. Így nem hiszem, hogy meglepetés lenne, hogy amint találkoztam az  Athenaeum kiadó gondozásában megjelent A kis szöuli fazekasműhely kötetével, egyből lecsaptam rá. Őszintén, nem is csak azért, mert a kortárs dél-koreai irodalom egy feltörekvő írójának kötete, hanem mert maga a fazekasság, az agyaggal való munka igazán kedves a szívemnek. (Pár éve még kerámikus képzéseket is néztem, egészen egyetemi szintig, annyira beleszerelmesedtem az ilyen fajta alkotásba.) Így nagyon kíváncsian vártam, hogy mit tartogat a kötet számomra, főleg, hogy eddig még nem találkoztam a kiadó Global sorozatával, és bár a sorozatban megjelent könyvek borítói egytől-egyig nagyon szimpatikusak voltak, úgy éreztem ez a kötet fogja eldönteni, hogy a későbbiekben mennyire leszek nyitott a többi könyvre a sorozatból.

Fülszöveg:

Dzsongmin ​egyik pillanatról a másikra mond fel a munkahelyén, úgy érzi teljesen kiégett. Már évek óta fáradhatatlanul dolgozik, érzi, változásra van szüksége.

Miután hónapokra kivonja magát a társadalomból, most úgy dönt, újra összerakja az életét. Kimerészkedik az utcákra Szöul közelében, ahol belebotlik a Szojo fazekasműhelybe. Ahogy magához vonzza őt a hely fénye és melegsége, az agyag és a kávé illata, Dzsongmin úgy érzi, valami megmozdul benne…

Társra talál, akivel megoszthatja élettörténetét, s közben az évszakok múlásával egyre inkább visszatér önmagához. Sorra készülnek a tányérok és edények, s ahogy keze egyre elfoglaltabb, úgy elméje lenyugszik és szíve kitárul, mint még soha azelőtt.

Korea feltörekvő tehetségének felemelő története olyan régi módszerekről, amikkel rátalálhatunk a közösségre, ahová tartozunk. Egy mese arról, mi történik, ha lelassulunk ebben a rohanó világban.

Dzsongminnak örökre az emlékezetébe vésődött, ahogy tavaly először megszúrta egy tüske.

Rengeteg gesztenye hullott ősszel a földre. Kezébe vett egyet, amire senki nem lépett még rá. Letörölte róla a piszkot, és kibontotta a tokot. Üres volt, mintha valaki már kivette volna belőle a magot. Összegyűjtött még néhány üres tokot, a durva tüskék a tenyerébe fúródtak. A gesztenyék között megbújt egy dühítően éles darab. Dzsongmin erősen rászorított a tüskés héjra. Meg akarta büntetni a kezét, amely eddig olyan hanyag szövegeket írt. Kerek vércseppek serkedtek a tenyeréből. Zsibbasztó fájdalom futott végig a karjából a gerincén keresztül egészen a lábujjáig.

Attól a naptól kezdve Dzsongmin többé nem hagyta el a házat. Akkor még egy teljes évszak sem telt el azóta, hogy a Gesztenyesor városrészbe költözött.

Én és a könyv:

Bár kevés dél-koreai könyvet olvastam eddig életemben, filmet és sorozatot annál többet láttam, így már ennyiből is ki tudott rajzolódni számomra, hogy európai szemmel ez a nyelv teljesen máshogy van felépítve, mint amihez mi hozzá vagyunk szokva. Magyarra fordítva, de igazából már angol nyelven is nyelvidegenül hangzanak a mondatok, olyan kifejezéseket és szavakat használnak, olyan mondatszerkezeteket, amik számunkra elsőre furcsán hangzanak. 

Emellett pedig a kultúrális különbségek a reakciókban is megjelennek, hiszen teljesen el tudnak térni attól, amit olvasóként vagy nézőként várnánk, mint európai személyek. Számomra ez rendkívül érdekes, és furcsa mód vonzó is, így nagyon örültem, hogy a könyvben is ez a világ köszönt rám és végtelen nővérről és bátyról olvashattam például. (Ez egy nagyon tipikus megszólítási forma ebben a világban.) 

Mivel az évek során rendkívüli módon beleástam magamat a különböző távol-keleti kultúrákba, így nem volt annyira új számomra ez, illetve nem találkoztam értelmezhetetlen, vagy ismeretlen jelenségekkel, kifejezésekkel. Viszont ha egy teljesen avatatlan, a témában új olvasó helyébe kéne képzelnem magamat, akkor úgy érzem több minden is magyarázatra szorult volna, ami csak nagy ritkán jelent meg lábjegyzetben a könyvben. Persze a lényeges részek így is teljesen értelmezhetőek voltak.

Őszintén vegyes érzelmeim vannak a könyvvel, de összességében nagyon közel nőtt a szívemhez. Alig üti meg a 200 oldalt, ami lássuk be, igen rövid könyvként bélyegzi meg, mégis lehetetlen volt számomra gyorsan haladni vele. Nem azért, mert nem élveztem volna, vagy nem kötött volna le. Épp ez az, hogy lekötött, de egy olyan módon, hogy a mondatait, a gondolatait és cselekményét hosszasan kellett emésszem, legfőképpen azért, mert folyamatosan megérintett és a saját életem egy pontjára mutatott rá, így képtelenség volt nem reflektálni rá ezzel is meg-megállva az olvasásban. 

Egy nagyon izgalmas és érdekes belső utazást okozott számomra a könyv, mindezt bármiféle tudatos elgondolkodtatás vagy önsegítő kötet hangulat nélkül, ami így egy nagyon kellemes és természetes élményként hatott. Olyan volt mint egy jó nagy adag meleg tea egy hideg esős napon.

Több dolog is különösen tetszett a történettel kapcsolatban. Az egyik mindenképpen a szerelmi szál, ami tökéletes mértékben lett adagolva, hiszen nem ezen van a hangsúly, egyszerűen egy olyan mellékszál, ami olyan természetességgel szövődik bele a történetbe, ahogy egy jó slow-burn románcnak kell, emellett pedig mindenképp megemlíteném az egyik fő konfliktust, amely egy régi baráttal való eltávolodást mutatja be. Nagyon emberi és valóságos volt ez a nem direkt ellentét, amelyet a külső tényezők szültek, mégis egy barátság szenvedte el anélkül, hogy bármelyik fél igazából "rosszat tett volna". Annyira gyakori dolog ez mégis, amikor történetmesélésr ekerül a sor, valahogy az igazán direkt és egyértelmű konfliktusok kerülnek előtérbe. Pedig a könyvben szereplőnek is igen nagy súlya és vonzata van. 

Az egész könyv hihetetlenül valós és nagyon jól értelmezhető érzelmeket mutat be, amik úgy érzem sokakkal tudnak rezonálni, vagy legalábbis velem mindenképp rezonáltak. Nagyon örülök, hogy elolvastam ezt a könyvet és mindenképp meggyőzött, hogy a Global sorozat köteteit vegyem egy kicsit közelebbről is szemügyre, valószínüleg jól járok vele. 

Nyereményjáték:

Az alkotás öröme olyan problémákra is gyógyírt ígérhet, melyekre első pillantásra talán nem is gondolnánk. Dzsongmin élete új vágányra kerül, mikor felmond a munkahelyén, de nem is sejti, milyen új utakat ismerhet meg, mikor egy kávézónak hitt fazekasműhelybe toppan. Tartsatok a Blogturné Klub három bloggerével ezen a belső barangoláson, s a turné végén megnyerhetitek Jon Szomin regényét az Athenaeum jóvoltából!

 Úgy tűnik 2025 egy ilyen gyermekkönyves év lesz, vagy legalábbis eddig mindenképpen az. Ezzel viszont nincsen semmi probléma, én kifejezetten örülök, hogy olyan témák jönnek fel a blogon, amik eddig nem voltak, mégis kedvesek a szívemnek. Ebbe a leírásba pedig több, mint tökéletesen beleillik Pettson és Findusz sorozata Sven Nordqvist-tól, hiszen én már az a generáció vagyok, aki elmondhatja, hogy ezen nőtt föl, így különösen kedves a szívemnek. Tehát alig vártam, hogy kézbe vehessem ezt az új változatot a már jól ismert könyvekből.

Fülszöveg:

Hallottad már a történetet, amikor Pettson palacsintatortát akart sütni Findusznak? Jó nagy kalamajka kerekedett belőle! A népszerű mese új, kukucskálós változata, amelyben ablakokat nyitogathatunk, és füleket húzhatunk ki.

Én és a könyv:

Kevés olyan mesekönyv maradt meg kicsi koromból, ami a mai napig is leköt, és boldogan veszem a kezembe. Ezek közül egyértelműen éllovas a Pettson és Findusz sorozat, ami nagyjából 5-6 éves koromban lopta be magát a szívemben, és azóta is köszöni szépen jól elvan odabent. 

Ami viszont azt hittem, hogy már elmúlt, az a gyermeki rajongás a nyitogathatós, interaktív könyvek iránt. Emlékszem kicsiként még volt egy olyan, ahol a kinyitható ablakok mögött nem csak a gyümölcsök képei voltak, hanem ha megdörzsölted a papírt, illatos is lett a kezed. Ezzel engem teljesen levettek totyogóként a lábamról, de már az is bőven elég volt, hogy ha lehetett mozgatni a karaktereket, ablakokat nyitogatni vagy csúszkákat húzogatni. 

Bár a Palacsintatortában nem lehet megszagolni Pettson cukros alkotásának illatát, szomorúságra semmi ok: az ablakos megoldással egy rakat új izgalmat tartogat a könyv, ami mind-mind végtelenül kedves és kreatív megoldás, ami feldobja az egyébként ismert sztorit, hiszen a kandúr híres 6 szülinapjára illendő palacsintatorta esetéről már hallhatott az olvasó. Ez pedig szerintem remekül bemutatja, hogy mennyire jól működik ez a világ, és mennyire szerethetőek a karakterek, hiszen ugyanolyan izgalommal, ha nem nagyobbal, lapozgattam végig és kukucskáltam be az ablakok mögé vagy húzogattam a csuszkákat, mint a klasszikus mesekönyv változatában a könyvnek. 

Számomra hihetetlen volt, mennyire élvezetes így huszonéves fejjel is egy gyermekkönyv, így ki is próbáltam, hogy vajon én vagyok-e az egyetlen, akiben ez annyira kedves emlékként él a zöld csíkos nadrágos kandúr és gazdája, hogy a mai napig boldogan ül le lapozgatni egy ilyen könyvet, viszont az derült ki, hogy ebben egyáltalán nem vagyok egyedül. Egy baráti összejövetelen körbeadtam a kötetet és hihetetlen volt látni, hogy az emberek nem csak úgy belelapozgattak, hanem tüzetesen végigolvasták, végignézegették a könyvet, így mire mindenki a végére ért és kicsodálkozta a magát, majd egy óra is eltelt. (Pedig én nem mondtam elöljáróban semmit, csak hogy milyen vagány új könyvem van.)

Azt hiszem ez is jól mondja, hogy a bennünk élő gyermeki én ott van mindenkibén és érdemes néha foglalkozni vele, a kedvére tenni, mert meglepően hatásosan tesz minket boldoggá és elégedetté. Így ezt a könyvet hangsúlyozottan szeretném nem csak az anyukáknak ajánlani, vagy olyanoknak, akik egy kisgyermek számára keresnek lapozgatni valót, hanem egyszerre minden felnőttnek is, akkor is ha eddig nem ismerte Pettson és Findusz illetve a muklák kalandjait: lapozgasd, merülj el és hagyd, hogy az olyan apróságok felvidítsanak, mint egy hordágyon hordozott széttört tojás.

Nyereményjáték:

Mindig öröm Pettson és Findusz társaságában újabb kalandokat átélni, ugyanakkor a régieket visszaidézni is csodás, hát még, ha új és interaktív módon válhatunk mi is a mese részévé. Tarts bloggereinkkel és fedezd fel mit tartogat a Palacsintatorta története ebben az ablaknyitogatós, fülhúzogatós változatban!

További állomások:

 Be kell valljam, szkeptikusan álltam neki ennek a könyvnek. Ritkán olvasok ennyire ifjúsági irodalmat, és a fülszöveg sem tudom, hogy igazán meggyőzött-e. Végül, valahogy mégis azon kaptam magam, hogy csak úgy pörgetem az oldalakat és alig várom, hogy újból és újból a kezembe vehessem, és ismét belefeledkezzek Mar történetébe. 

Fülszöveg:

Egyszer volt, hol nem volt.

Marjan édesapja mindig ezzel kezdte a meséket, például a lányról, aki egy unikornist szabadított ki a vadász csapdájából, vagy a pásztorfiúról, aki megmentett egy griffmadár fiókát. Marjant lenyűgözték és kíváncsivá tették a csodálatos állatok.

A kislányból aztán nagylány lett. Apja váratlan halála után igyekezett kézben tartani mindent: tanulást, barátságokat és apja kevés pénzt hozó állatorvosi praxisát. Aztán egy napon látogatója érkezett, aki megdöbbentő dolgot árult el neki: az édesapja nem közönséges állatorvos volt. Az állatok, akikről mesélt, valóságosak, és apja beutazta a világot, hogy gyógyíthassa őket. A munkája mostantól Marjanra vár.

Marjan egy titkos világba lép be, ahol varázslatos lényeket adnak és vesznek, őriznek kincsként vagy ejtenek csapdába. Új, különös barátokra lel: egy griffmadár mellett felnövekvő angol fiúra, és egy boszorkánynak készülő lányra, aki megszökött otthonról, hogy hozzá hasonlókra találjon. Közben régi barátai és osztálytársai előtt Marjan minden erejével igyekszik titokban tartani kettős életét.

Minél inkább belebonyolódik a csodálatos állatok életébe, annál közelebb kerül ahhoz, hogy megtudja, ki gyilkolta meg az édesapját, de nyomára bukkan egy embert és állatot egyaránt veszélyeztető, döbbenetes igazságnak is, ami újra feléleszti benne a fogékonyságot a csodákra.

Kiyash Monsef Párizsban született, és Észak-Kaliforniában nőtt fel. Emmy-díjra jelölték, mint rendező-producert, de ír elbeszélést és képregényt, készít videókat és videójátékokat is. Rövid írásai megjelentek a Byliner, New Millenium Writings és a Penumbra's New Fiction című kiadványokban. Egyszer volt című könyve a mítoszok, legendák és a folklór iránti szenvedélyes szeretetéből született, és a vágyból, hogy felfedezze és megőrizze iráni örökségét (hiszen Marjanhoz hasonlóan félig iráni származású). Fontos az állatok iránti szeretete és a benne élő kitartó hit, hogy a szörnyek jóval érdekesebbek, mint a hősök. Kiyash a családjával együtt Észak-Kaliforniában él.

Én és a könyv:

A legnagyobb erőssége a könyvnek, a különböző mitológiák bevonása és keresztezése volt a számomra. Nagyon szerettem a rövid történeteket, ahol a különböző lények jobban be lettek mutatva, egyfajta sokadik verziós eredettörténettel. Mindenképp kellett hozzá egy pici rugalmasság, viszont ez adta a szívét a sztorinak és valahogy nagyon sikerült úgy megfogni, hogy szépen illeszkedjen és egy teljes egészet alkosson a végén. 

Eleinte ódzkodtam a fiatal főszereplőtől, és a ténytől, hogy mennyire fiataloknak íródott történetet vettem a kezembe. Egyszerűen tartottam tőle, hogy gyerekesnek és bugyutának fogom érezni. (Ha felmerül a kérdés, hogy akkor mégis miért vettem egyáltalán a kezembe a könyvet, akkor arra az a válaszom, hogy szeretném tudatosan bőviteni az olvasási spektrumomat, és úgy érzem, ebbe a gyermek és ifjúsági könyvek is bele kell, hogy tartozzanak. Itt pedig az ifjúságit a vörös pöttyösök alatti korosztályra értem.) 
Viszont az a váratlan és meglepő fordulat ért, hogy bizonyos részeken úgy éreztem, hogy nem hogy nem butácska a történet, vagy éppen gyermeteg, hanem egyenesen ijesztő. Számomra bizonyos jelenetek egészen erős érzelmeket váltottak ki és magam is meglepődtem mi minden fér bele ebbe a fiataloknak szánt kategóriába. Ugyanakkor simán lehet, hogy ezek a dolgok így felnőtt fejjel lettek ennyire rémesek, mert belegondolva kisebbként még vihorászva néztem a horror filmeket, ma meg a lehető legnagyobb ívben igyekszem elkerülni őket. 

Ugyanakkor, az ijesztő részeket nem negatívan éltem meg, kellemesen borzongattak és jó érzés volt megélni őket. Úgy érzem adtak egy meglepő komolyságot a történetnek, ami így kifejezetten élvezhető volt felnőtt fejjel is. Sőt, olyan kérdéseket vetett fel, amikre a mai napig nehezen találja meg az ember a választ, pedig csak egy 15 éves kislány a főszereplőnk, és sajnos nem ő kérdezett. Ő a válaszokat kereste.

Őszintén én nagyon szurkoltam, hogy legyen benne egy romantikus szál is, és összességében igazából rá kell, hogy jöjjek, megkaptam. Valószínüleg, ha ennél több lett volna, az elviszi a történetet, és ki is billenti azt a felépített koncepciót, ami a végére olyan szépen kikerekedett. 

A történet fő kérdése pedig, ami által kicsit krimiként is értelmezhető a könyv, hogy ki is ölte meg Marjan édesapját, számomra egy egészen meglepő fordulattal lett megmagyarázva, amit teljes mértékben el tudtam fogadni, habár egyáltalán nem számítottam rá. De ilyen egy jó krimi, nem? Logikus és mégis, az ember nem tudta magától megfejteni.

Összességében úgy érzem, hogy egy végtelenül szerethető és izgalmas történetet ismerhettem meg, aminek a legnagyobb problémája, hogy nem kapott a történet nagyszerűségéhez mérhető borítót. Így úgy érzem muszáj hangsúlyoznom, hogy nem szabad a borító alapján ítélni, ez egy olyan kötet, amit érdemes elolvasni, még akkor is, ha a borító nem érződik annyira hivogatónak. 

Csak ilyenkor jövök rá, mennyire ritkán írok nem Blogturné Klubbos keretek között könyvekről, amikor egy ilyen recenziót kezdek el papírra vetni, és meglepődve veszem észre, hogy nincsen semmilyen struktúra, amit követnem kéne. Idén mindenképp szeretnék többször írni turnén kívüli könyvekről, hiszen egyrészt rengeteg még olvasatlan cím sorakozik a polcomon, másrészt pedig szeretnék visszanyúlni pár régebbi megjelenéshez, amiket mindenképpen szeretnék Nektek ajánlani. 

A Momo című könyv, amiről ez a bejegyzés szól, viszont érdekes módon egy külső ajánlásra jutott el hozzám. Az egyetemen, egy tanárom ajánlotta, aki TED előadást is tartott róla. (Ha érdekel titeket itt tudjátok megnézni.) Még mielőtt belemerülnék a könyv kibeszélésébe, szeretném megjegyezni, hogy majd az egyetemről is tervezek írni a közeljövőben, hiszen igen nagy változások álltak be az életemben, és bár az alapképzésemet műszaki területen végeztem, most a mestert már a művészetin, szóval úgy hiszem ez is megérne még egy misét a későbbiekben. 
Viszont, most itt az ideje, hogy beszéljünk egy kicsit a Momoról, avagy miért ajánlott egy egyetemi tanárom egy meseregényt nekem, illetve mindenki másnak?

Fülszöveg:

A Végtelen történet szerzőjének világsikerű műve egy modern nagyvárosban játszódik, valahol Dél-Európában. Egy kísérteties társaság, a szürke urak csoportosulása hatalmába keríti az embereket, és arra ösztönzi őket, hogy takarékoskodjanak az idővel. A regény a kiváló műfordító, Győri László új fordításában jelenik meg.

Én és a könyv:

Bár nem szoktam többnyire a cselekményről részletesebben írni, hiszen általában a fülszöveg szépen felvezeti azt, így nekem elég csak reflektálnom az olvasottakra, most úgy érzem jobb, ha első körben ezzel kezdem, hiszen ilyen rövidke fülszöveget nem is tudom mikor láttam utoljára. 

Történetünk majdhogynem a jelenben játszódik, egy képzeletbeli modern nagyvárosban. A főszereplőnk Momo egy kislány, úgy nagyjából 12 éves forma és város szélén él egyedül. Nem tudni, hogy kik a szülei, egy árvaházból szökött meg és a környék lakói úgy döntenek, hogy hagyják, hogy ott éljen közöttük egyedül, de igyekszenek mindenben támogatni. Cserébe Momo meghallgatja őket, ami nem hangzik elsőre egy nagy és nehéz dolognak, de olyan csodálatosan hallgatja meg az embereket, hogy azok kibékülnek, megoldást találnak problémáikra és egyszerűen megkönnyebbűlnek. 

Idővel viszont megjelennek a szürke urak, akik ráébresztik az embereket, hogy nem csak pénzzel lehet takarékoskodni, hanem idővel is. Avagy bevezetik az ultraproduktív korszakot, ahol minden a profit növeléséről és optimalizálásról szól. Ismerősen cseng? Lényegében ebben élünk. 

A Momo egy olyan színes tanmese, amit őszintén úgy érzem érdemes lenne említeni például Orwell Állatfarmja mellett. Én végig, amíg olvastam a könyvet, úgy éreztem, hogy őszintén nem gyermekeknek szól, és néhol még azon is elgondolkodtam, hogy vajon egy gyermekben hogyan csapódhat le ez az egész, mit ért meg belőle, hiszen olyan erős társadalomkritika bújik meg a lapok között. (Ez véletlenül sem a fiatalabbak degradálása, egyszerűen csak nem bírom elképzelni, hogy a mélyebb értelmet elvéve vajon hogyan működik a mese.) Mégis, egy nagyon sikeres és ismert mese, ami viszont elgondolkodtatott azon, hogy vajon hogy lehet, hogy én életemben először 25 évesen futottam bele, és egészen eddig nem is hallottam róla. A lényeg, viszont, hogy végre megtörtént a nagy találkozás, és titeket is csak buzdítani tudlak, hogy adjatok egy esélyt ennek a mesének még felnőtt fejjel is, mert mindenképp megéri.

Rég olvastam ennyire kellemesen elgondolkodtató történetet. Amikor a befejezés után még velem marad az egész világ és úgy érzem, még van mit emészteni rajta, mit átgondolni és szívesen hozom fel témának beszélgetésekben. Most úgy éreztem már olvasás közben, hogy egyszerűen mondanom kell a barátaimnak, ismerőseimnek, hogy mit olvasok és hogy mindenképp rá kéne nézniük nekik is. 

Pedig nem mond semmi nagyot, nincs benne igazi világmegváltás, mégis elindít egy olyan úton, amin szerintem mindenképp érdemes elgondolkodni. Mi is az idő, mi is a mi időnk, mennyibe kerül, mi az értéke és mire érdemes fordítani. Nehéz megtalálni az egyensúlyt a megfelelő mennyiségű produktivitás és haladás, illetve pihenés és életélvezet között. Egyik oldalról rohanunk egy mókuskerékben, ahol úgy érezzük sose érhetjük utol a többieket, akiknek nyilván tuti jobb az életük, másik oldalról meg folyamatosan olyan mondatokat dobálnak hozzánk, hogy "Létezz a pillanatban!" vagy "Állj meg és csak lélegezz!" és valamiért annyira nehéz mindkét gondolatmenetet szem előtt tartani és a középutat megtalálni. 

Én úgy éreztem, hogy így év elejére pont erre volt szükségem, nem egy éviránytűre vagy vision boardra. Ez a kötet kellemesen elgondolkodtatott, hogy mit is szeretnék az időmmel kezdeni és úgy érzem, hogy egy újabb megközelítést adott, amit a fentebb megnevezett módszerek nem igazán fednek le, pedig igazán szükség lenne rá. Egy szó mint száz, csak ajánlani tudom!