Kínos bevallani mennyire belenyúltam ebbe a könyvbe. A fülszöveg és bármilyen információ nélkül döntöttem úgy, hogy én ezt a kötetet olvasni akarom, és erről csakis az átkozott sárgarózsás borító tehet. Pedig már annyiszor megtanítottam magamnak, hogy bizony, nem döntünk úgy, hogy egy könyvet elolvasunk, csak azért, mert szép a borítója. (Egyszer így került a kezembe még kistini koromban egy történet, ami a pedofíliát mutatta be.... Nos, egész jó lecke volt.) 

Viszont vissza Lenni és Margot száz évéhez. Én őszintén eleinte azt hittem, a Lenni egyértelműen férfinév, és valami romantikus-haldoklós sztorira számítottam...Így borzasztóan meglepődtem, amikor megtudtam, hogy bizony, mindkét főhősünk nő, ráadásul mindketten haldokolnak és bár mindketten életük végéhez közelednek, egyikük élt, míg másikuknak erre nem jutott igazán lehetősége. 

Az élet rövid – senki sem tudja ezt jobban a tizenhét éves Lenninél, akinek egy gyógyíthatatlan betegséggel kell szembenéznie. Ő azonban úgy érzi, még rengeteg dolga van itt, a földön. Miután megismerkedik a nyolcvanhárom éves, lázadó szellemű Margot-val, aki életmentő szívműtétre vár, a nagy korkülönbség ellenére hamarosan szoros barátság szövődik köztük. Ketten együtt elhatározzák, hogy egy-egy festményben örökítik meg az életük sorsfordító eseményeit – száz év, száz kép, két élet. Ahogy haladnak a munkával, egy teljesen új világ nyílik meg előttük, ahol olyan kalandok várnak rájuk, amelyekről addig álmodni sem mertek.

Elragadóan szellemes, megható, de mindenekelőtt felemelő történetet tart kezében az olvasó – egy történetet, amely az élet egyedülálló ajándékát ünnepli, és hitet tesz a szeretet és a barátság végtelen ereje mellett, amikor a legnagyobb szükségünk van rá.

Lenni eleinte kicsit idegesítő volt, gyerekesebbnek tűnt a koránál, de ez hamar átalakult egyfajta "Lenninek saját világa van" dologgá, főleg, ha az ember beleveszi, hogy mennyi időt töltött normális gyerekként kórházon kívül. Nos, keveset.

Összességében nagyon tetszett a könyv, egyáltalán nem vártam, hogy ilyen jó benyomást fog tenni rám, de mindenképpen csak ajánlani tudom, mindenkinek, aki szerette a Csillagainkban a hibát és mindenkinek, aki nem szerette a Csillagainkban a hibát. Esküszöm, hogy ez egy ezerszer jobb élmény lesz! (És a csillagok itt is fontos szerepet kapnak.) 

Blogturné klub:

Lenni és Margot a nagy korkülönbség ellenére szoros barátságot kötött. Ketten együtt azt határozták el, hogy egy-egy festményben örökítik meg az életük sorsfordító eseményeit – száz év, száz kép, két élet. Munkájukkal pedig nem csak a kórház dolgozóinak, hanem bloggereink szívét is elrabolták. Ha kíváncsiak vagytok Marianne Cronin lenyűgöző történetére, akkor tartsatok velünk és ha nektek kedvez a szerencse, akkor meg is nyerhetitek a kötet egy példányát. 

További állomások:
05.14.: Csak olvass!
05.15.: Könyv és más
05.18: Ambivalentina
05.21.: Fanni's Library
05.24.: Utószó

Mostanában teljesen rákattantam a romantikus filmekre, mégis olvasni, valami olyat szerettem volna most, ami nem erről szól, amiben nincsenek útjukat kereső fiatalok, sem szerelmes kislányok, mondhatni ki voltam éhezve egy antihősre. A Szellemíróban pedig azt hiszem, hogy minden felsorolt igényemet kielégítették.

De egyáltalán nem ezen van a hangsúly. A lényeg itt egy titok. Egy titok, aminek a végét ismered, pontosan tudod, hogy mivel lesz vége a történetnek és a titoknak is. Az egyetlen kérdés, hogy miért. A főszereplő hölgy annyira utálatos és zsémbes, hogy ha negyen évvel idősebb lenne, még szerethető is lehetne, mint édes zsörtölődő vénasszony, de a maga harminc évével tényleg még az olvasót is meglepi a mogorvasága. Mégis, nem jött, hogy emiatt lerakjam a könyvet. Valahogy teljesen ki voltam békülve ezzel a helyzettel, és ha véletlenül egyszerűen csak normálisan viselkedett a főhősünk, már annak bőven örültem. Persze ez változott, ahogy telt az idő és egyre mélyebbre ástunk az írónő életében. 

Nagyon tetszett, ahogy minden fejezet elején beleolvashattunk a történeten belül íródó könyvbe, így több szálon futtatva a sztorit. Egyrészt az írőnő jelenében követhettük nyomon, ahogy saját életéről szóló könyvét írja, másrészt pedig az íródó könyvön keresztül megismerhettük egészen kicsi korától kezdve, megértve, miért és hogyan jutott oda, ahol jelenleg tart: egyedül egy óriási házban. Ezekkel a váltásokkal és előreutalgatásokkal olyan feszültséget generált egy olyn sztoriba, aminek a kifejletét ismertem, hogy egyszerűen nem jött esténként, hogy letegyem ezt a könyvet. Tudni akartam, miért történt, hogyan történt és így végül két éjszakán át is inkább a végkifejletet sürgettem, mintsem aludtam volna.

Összességében azt hiszem, hogy pont egy ilyen könyvre volt szükségem. Megkaptam azt az élményt, ami után vágyakoztam és teljes mértékben fejbe vert, hogy igen, olvasni még mindig borzalamsan jó program, ideje lenne időt szakítanod rá megint. Csak ajánlani tudom, ha kicsit eleged van a romantikus nyáladzásokból, valami izgalmasra és könnyedre, de mégis kissé nyomasztóra és véletlenül sem csicsás boldogságosra vágysz.

Blogturné klub

A napokban jelent meg Alessandra Torre lenyűgöző regénye, A szellemíró, aminek a főhőse egy nagyon súlyos titkot cipel.

Figyelem! A kiadó csak magyarországi címre postáz! A nyerteseknek 72 óra áll rendelkezésére, hogy a megkapott értesítő levélre válaszoljanak, ellenkező esetben új nyertest sorsolunk.

Úgy tartja a mondás, hogy soha ne ítélj meg egy könyvet a borítója alapján, viszont mi van akkor, ha valahogy sikerült beleolvasnod a könyvbe, mielőtt láttad volna a borítót? És mi van, ha nagyon tetszik, amit olvastál? Persze, amikor a könyv közelébe kerülsz, és először fogod látni a borítóját, akkor reméled, hogy olyan lesz, amilyet vonzónak találsz. Mert ki akar egy olyan bámulatosan jól megírt könyvet a polcára, ha egy szar borítót kell bámulnia?

a Rafflecopter giveaway

 Sokat gondolkoztam, hogy turnézzak-e ezzel a könyvvel. Mint sokan mások, én is szeretem a jó verseket, és nem rettent vissza a modernebb felfogás sem, ami alapján egy vers nem attól jó, hogy rímel és bármiféle logikus, szabályszerű szerkezettel rendelkezik. Gondolok itt az anno hatalmas népszerűségnek örvendő Polaroidokra Simon Mártontól, vagy Rupi Kaur lassacskán ikonikusnak számító Tej és méz kötetére. Ha már akkoriban könyves blogot írtam volna, nem tudom írtam volna-e róluk, pedig mindkét kötet ott díszeleg a polcomon, és bár mind tudjuk, hogy ez nem jelenti, hogy a kedves tulajdonos olvasta is a köteteket, így ezt is leszögezném, hogy olvastam őket, éppen ezért nem tudom írtam-e volna róluk. 

Ugyanakkor ebben a kötetben, az Amikor a hercegnő menti meg önmagát-ban találtam pár olyan témát, amiről beszélni akarok. Egyrészt, hogy miért kéne elolvasnia minden fiatalabb lánynak, másrészt, hogy miért lenne jobb, ha az ember csak idősebb korában venné kézbe ezt a könyvet.

Amanda Lovelace verseit mesei elemeket használva meséli el az olvasónak, hogy is erősödött meg, hogyan állt fel egy-egy nehezebb helyzetből, és hogyan vált azzá, aki önmagát menti meg. Ebben a felépítésben az a szép, hogy a kötet elején, ha valaki kicsit is ráismer a saját nyomorára a szomorkásabb, kiábrándult versekben, akkor úgy hiszem, hogy nagyon erős hatással tud lenni a könyv a további részében az olvasóra. Ez persze jó, mert ki ne akarná legyűrni a saját démonjait és végre behegedve látni a sebeit. Ugyanakkor számomra egy idő után ez túl sok volt. Olyan irányokat feszegetett számomra, ami már nekem, és itt hangsúlyoznám, hogy ez csakis az én véleményem, egyszerűen nem fért bele. Ez több témakörben is jelentkezett, egyrészt nekem kicsit túl feminista lett a végére, ami érdekes, mivel nem tartom magam túl konzervatívnak, és olyan nő lévén, aki a műszaki világba próbál bejutni épp, sokszor találkozom a ténnyel, hogy nőnek lenni nem ugyanolyan és sokszor rosszabb, mint férfinak. Ugyanakkor nem is az a járható út, amit a könyvben olvastam, legalábbis szerintem. Főleg, ha fiatalabbak kezébe kerül a könyv, túl radikális, túl mérges az a hang és mód, ahogy a könyv kommunikál. Túlságosan is befolyásolható életkorban szerintem veszélyes lehet ilyet olvasni, ha az ember nem tudja megfelelő módon kezelni, vagy nem tudja megbeszélni a gondolatait mással.

De közbe mégse rossz a könyv, több versecskét el is mentettem magamnak, hiszen egy-egy még az én lelkecskémre is hatott. Az egyik kedvencem azt hiszem az "óda a striáimhoz". Jó volt ilyen témáról olvasni, valamilyen minimális szinten úgy is érzem, hogy segített lelkiekben is, de én mindenképp azt mondanám, hogy csak úgy érdemes olvasni, ha az ember csak egy kedves kis könyvként gondol rá, és nem veszi túl komolyan. 

Mindenesetre egy érdekes olvasmány, kifejezetten ajánlom az idősebb korosztálynak. Nézzétek meg mi lett a régi tumblr lányokból! De ne felejtsétek, hogy nem szabad ezeket túl komolyan venni, mert egy olyan szélmalomharcba keverhetnek, ami teljesen felesleges, hiszen igazából senki nem vív senkivel.