Nincs is annál jobb, amikor egy jól sikerült első rész elolvasása után rögtön jön a hír: a folytatás hónapokon belül megjelenik. Így történt velem is, amikor a "The Rush" sorozat kezdőkötetét befejeztem, melynek az értékelését itt találjátok. Az első rész kifejezetten jóra sikeredett, és egy olyan problémával zárult, hogy limonádé kötethez képest, meglepően felcsigázott, alig vártam, hogy olvashassam mi lesz így a két főszereplőnkkel, na meg a kicsivel, aki egyre csak növekedett Gia pocakjában.

A rubin pöttyös köteteknek veszélyes második részt írni. Legalábbis szerény véleményem szerint. Mivel leginkább a pikáns részleteken van a hangsúly, illetve a két főszereplő macska-egér harcán, ahogy szépen lassan megismerkednek és összegabajodnak. Amikor már kezd túl sok lenni az ezen felüli cselekmény, vagy a kapcsolatot húzzák a végtelenségig, akkor jöhetnek a sikamlós részek, amik elsőre jól hangozhatnak, de itt kizárólag az írók megcsúszására gondolok, azaz az elcsépelt, túl klisés "nem lehetünk egymáséi" álbonyodalmakra, és a lehetetlen fordulatokra, amik csűrik-csavarják a történetet, próbálva kisajtolni belőle még pár száz oldalt, hátha el lehet adni ezt is. 

Fülszöveg:

Nos, bár bizonyos klisék a Lázadó szívben is előfordultak, dehát ilyen ez a popszakma, helyett a new adult könyvek világa, összességében jó volt olvasni, tetszett ahogy végigvezettek minket először Gia, majd Rush vívódásán. Tetszett, hogy megálltak a kedves szerelők gondolkodni, frusztráltak voltak és nem szerelemtől elvakult módon rohantak el a boldogan éltek, amíg meg nem haltak rózsaszín ködfelhőbe. Persze, ez win-win szituáció volt, hisz összeállt még egy könyv a sztoriból, az olvasó pedig olyan könyvet kaphatott, amit jóérzéssel elolvashatott és nem akarta a falhoz vágni. (Lehet én dramatizálom túl, de tényleg van egyfajta félelem és reszketés bennem a második részek iránt. Könyvekben és filmekben egyaránt.) 

A második rész története nem volt túlságosan színes, de mégse volt borzalmasan egyértelmű sem, tekintve, hogy egyetlen nagyobb bukkanó gördült főhőseink útjába, ami bár várható volt, hogy megoldható lesz, mégis valahogy én egész végig egy másik megoldási módra gondoltam, no nem igazán a főhősök részéről, hanem a kedves írónők deus ex machina módjával számolva. Innentől kezdve pedig szeretném abbahagyni a rébuszokban beszélést, tehát SPOILER következik. Lejjebb görgetve feltüntetem honnan lehet tovább olvasni. 

Ugye ott hagytuk abba, hogy Gia rájött, ki is igazából a pocakjában gömbölyödő kisbaba apja, hisz sajnos nem Rush, ez de öröm az ürömben, hogy legalább Rush egyik rokona. Vagy éppen pont, hogy ez a legrosszabb az egészben. A könyv elején Gia vajúdását követhetjük, hogy elmondja-e és hogy hogyan tálalja ezt a hírt a párjának, majd a könyv második felében jön Rush része, hogy miután megtudta az igazságot, mihez kezdjen vele.  Bevallom, az alap koncepció tetszett, de amikor a pro és kontra érvek felsorakoztak főhősünk fejében, akkor azért néha néztem nagyokat. (Például amikor a pro érv szerint Gia hihetetlen mód szexi és kívánatos, viszont kontraként pedig Rush utálja a bátyját, és ezért biztos utálná a kisbabát is. A kettő egyenértékű volt.) Ennek ellenére is meglepődtem, hogy nem az a végkifejlet született, amire a leginkább számítottam, és itt jöjjön az ABSZOLÚT SPOILER: Én meg voltam győződve egy ponton, hogy Gia el fogja veszíteni a kisbabát. Én úgy kalkuláltam, hogy a kellő szomorúságot megadja majd a baba elvesztése, míg a happy end kiteljesedik abban, hogy boldogan egymáséi lehetnek és közös gyerekeik lesznek. Nos, valamit hihetetlenül benézhettem, mert a végkifejlet meg sem közelítette ezt a spekulációt. SPOILER VÉGE!

Összességében egy meglepően jó és szórakoztató második kötettel találkoztam a Lázadó szív személyében. Akinek tetszett az első rész, annak tetszeni fog ez is. Aki pedig csak gondolkozik rajta, hogy elolvassa a duológiát, annak pedig csak ajánlani tudom: az első rész kifejezetten izgalmasra és szórakoztatóra sikeredett, és a második rész is megfelelően lefoglalt, ahhoz hogy összességében azt mondjam: a sorozat jó lett, a rubin pöttyösök között egy kifejezetten ajánlható darab. 

Nyereményjáték

Nem is telt el túl sok idő, mióta a Lázadó örököst, a duológia első részét a kezünkben foghattuk, és máris itt van a második és egyben befejező kötet, a Lázadó szív, melyben végre pontot teszünk minden bonyodalom végére. Vagy mégse? Gia és Rush újabb megpróbáltatásokkal kell szembe nézzen és mi csak remélni tudjuk, hogy a történet végül boldog véget ér. Tartsatok velünk a Lázadó szív turnéján, hogy együtt utazhassunk vissza a Hampton-vidékre még egy könyv erejéig, na és persze, ha szeretnétek ti is egy nyereménypéldányt szerezni a sorozat utolsó részéből. (Biztosak vagyunk benne, hogy minden könyvmolynak jól mutatna ez borító a polcán!)

Hihetetlen, hogy befejeztem a második évemet, és ezzel túl vagyok az BSc képzésem felén. Ez már a harmadik online félév volt, bár az előzőt nevezhetnénk vegyesnek is, oktatás szempontjából, de a lényeg így is ugyanaz: az a bizonyos "egyetemista élet" másfél éve nem ugyanolyan, és már nagyon hiányzik minden, amit az első félévemben megtapasztaltam. (Hisz az volt az egyetlen időszak, amikor hagyományos módon jártunk egyetemre.) 

Ahogy már az előző bejegyzésekben is megszokhattátok, ezekben a félévzárókban megpróbálom összefoglalni a tárgyaimat, mi hogy sikerült, és összességében milyen volt maga ez a 14+ hét. Remélem, hogy egyrészt érdekes belelátni egy mérnökinfós egyetemi életébe, illetve segítség, ha valaki szintén ezen a szakon gondolkozik. Az előző félévekhez vezető linkeket a poszt legaljára illesztem be. Sőt, ott megtalálhatjátok az első félévemet megelőző, érettségi utáni gondolataimat is, ahol elmesélem, én hogyan kerültem erre a szakra, hiszen nem volt egy egyszerű sétagalopp. 

 A rubin pöttyös könyvek többnyire egyfajta guilty pleasure címszó alatt futnak nálam. Nincsenek benne világmegváltó gondolatok, többnyire túl nagy fantázia se kell hozzájuk, de mégis szükség van erre is. Amikor hulla fáradtan a nap végén ledőlök, hogy picit kikapcsolódjak, na ilyenkor nagyon szeretem őket, főleg azért, mert szinte biztos a happy end és a szerelmesek mindig egymásra találnak, és ez így van jól. Néha pont ez kell, hogy érezzem, az élet lehet szép és cukormázas, főleg, amikor a szorgalmi időszak közepén már teljesen meg vagyok győződve róla, hogy minden is, de leginkább az egyetem totálisan összefogott ellenem. Illetve idővel jó emelni a szerelem fogalmán is. Értem ez a alatt azt, hogy persze, nagyon szép amikor a hőseink a könyv végén végre elsőnek megcsókolják egymást... De mind tudjuk, hogy idősebb korban ez már kicsit gyorsabban és tartalmasabban zajlik. (Kivéve a koreai sorozatokban, dehát az egy teljesen más műfaj, és annak pont ez a bája.) Igen, röviden az erotikus jelenetek megjelenésére gondolok, de itt is inkább arra, hogy erről is szó van, nem pedig arról, amikor a férfi egy kanos ősemberré válik, a lányka meg élvezi nagyjából 120 oldalon keresztül. (A maradék 100 oldalban meg ugye szegények nem szeretkezhetnek agyba-főbe, mert hát először is meg kell ismerniük egymást, plusz valamilyen nagy drámának is kell történnie vagy veszekedésnek.) 

Éppen ezért, az ilyen rubin pöttyös köteteknél ez az egyik legfontosabb kritikai szempont szerintem, hogy eltalálja-e azt az arányt, amikor a kapcsolat mélységét és egyéb pikantériáját is be tudja mutatni az író, de mellette egy érdekes háttérsztorit is tud keríteni főhőseink mögé, na meg szegény férfiú szerszámán kívül mást is részletesen be tud-e mutatni. Néha az ilyen arányok elbaltázása miatt érzem, hogy egy életre elment az ilyen könyvektől a kedvem, éppen ezért vetülhet föl most a kérdés: Vajon ilyen volt a Lázadó örökös is? 

Fülszöveg:

„Volt ​már veled olyan, hogy csak ránéztél valakire, és tudtad, hogy a feje tetejére állíthatná az életedet, ha hagynád?”

Hogyan legyen szuper nyarad a Hampton-vidéken:

Szerezz munkát egy menő szórakozóhelyen! √Pipa.

Hogyan szúrj el egy szuper nyarat a Hampton-vidéken: Ess bele a fekete bőrdzsekis, borostás, átható tekintetű fickóba, aki kitűnik a tömegből! Abba, aki úgysem lehet a tiéd, miután vége a nyárnak. √Pipa. √Pipa. √Pipa.

Pláne, ha ez a szexi, tetovált isten a főnököd. Pláne, ha nemcsak a munkahelyed az övé, hanem ő a fél város örököse. Pláne, ha gonosz veled.

Aztán apránként leomlott a fal, amit ez a kemény pasi maga köré épített. Nem kellett volna beleszeretnem a lázadó örökösbe, főleg, miután világossá tette, hogy nem akarja átlépni velem a határt. Esténként hiába hűlt le a levegő, mégis egyre forróbb lett körülöttünk. A nyaram sokkal érdekesebb lett, de bonyolultabb is egyben. Egyszer minden jó dolognak véget kell érnie, nem? Csakhogy én nem ilyen befejezésre számítottam vele.
Vagy legalábbis úgy tűnt. Egészen addig, amikor egy este rám parancsolt, hogy üljek be a kocsijába, mert nem akarta, hogy a sötétben gyalogoljak. Nagyjából így kezdődött a dolog Rushsal.

Röviden a válasz: nem. Szerencsére boldogan írom ezeket a sorokat, hiszen egy olyan sorozat első részével találkoztam, aminek a következő részét kifejezetten várom. Persze ez nem jelenti azt, hogy remekmű, ugyanakkor nálam az arányokon, azaz az első szűrésen átment. 

Gia és Rush karaktere is egészen jól lett ábrázolva, bár néha meglepődtem, hogy ilyen kis csitri fejjel Gia könyvet akart írni, ugyanakkor ahogy haladtam előre a történettel egyre jobban körvonalazódott bennem a történet úgymond fanfiction jellege, a pozitív fajtából. Hőseinkkel minden is történik, egyszer így zavar be valami, egyszer úgy, konkrétumokat nem említve, de minden megtörténik, ami egy wattpad sztoriban megtörténhet, ráadásul nem túl légből kapott módon. (Itt muszáj megjegyeznem, hogy ha valaki otthon van a wattpad sztorik témakörében, akkor ezt a Tiktok videót mindenképpen ajánlom, én nagyon jól szórakoztam rajta... Sose gondoltam volna, hogy egy posztomban tiktokos videókról fogok beszélni, de úgy néz ki ez is megtörtént.)

Jogosan felmerülhet a kérdés, hogy vajon van-e létjogosultsága egy wattpad kaliberü sztorinak nyomtatott formában? Nos, erre nehéz válaszolni, hiszen már maga a felvetés is bicskanyitogató egyesek szemében... Persze wattpad sztori kifejezés is egy általánosítás. Ugyanakkor a rosszfiút megszelídítő dacos és nagyszájú lány története tud igazán lerágott csont lenni. Nos, itt mégis sikerült talán újat mutatni. Egyrészt nem vagyok annyira járatos az ilyen történetekben, másrészt szerintem sokszor nem mernek ilyen szélsőséges, nem habosbabos álomvilágot építeni egy ilyen sztoriba a kedves írók. 

Itt viszont mertek, és jól tették. Ritkán olvasok kétszerzős köteteket, valahogy ellenszenves ez a forma nekem. Viszont Penelope Ward könyveivel eddig nem igazán volt rossz tapasztalatom, valahogy a pont nekem való bűnös élvezeteket szolgálja, és szerencsére ez most is így volt. Vi-től még nem olvastam ezelőtt, viszont a könyv pozitív benyomást tett, így lehet megpróbálkozom vele is. (Ha esetleg van kedvencetek tőle, akkor kommentben írjátok meg légyszi.)