Amióta elolvastam a könyvet, várom, hogy végre leülhessek és írhassak róla, mert bár már hónapok is elteltek, még mindig a hatása alatt vagyok és eszembe jut: hol a buszra várva, hol egy unalmasabb órámon Finch és Violet története.

Alapvetően nem szeretem lelőni az ilyen bejegyzések elején a véleményemet, de most muszáj vagyok: Imádtam! Olyannyira, mint már nagyon régen és egyszerűen hihetetlenül felemelő volt egy olyan "ifjúsági" regényt olvasni, aminek volt mondanivalója, egyedi karakterekkel operált és még sorolhatnám...

Előre is szeretném megköszönni a Maxim kiadó-nak, hogy olvashattam a könyvet! 

Általában a depresszióról és öngyilkosságról szóló könyvek és filmek, amik az ifjabbaknak szólnak, borzasztóan elcsépeltek, klisét klisére halmoznak és a drámainak szánt beszélgetések és monológok tönkre vágják az egész egyébként nagyszerű értékét, hogy beszél róla, hogy tudomásul veszi, hogy jelen van az emberi életben és tenni kell ellene. 

Éppen ezért idegenkedtem elsőre a kötettől, hisz kívülről olyan egyszerűcske, számomra picit cuki-muki. Elsőre nem gondoltam volna, hogy egy ilyen borító, egy ennyire érdekes, lebilincselő és mély történetet takar. 

"A mai nap jó a halálra?"

Kevés ennél erősebb első mondatot tudnék felsorolni az eddigi olvasmányaim közül. Finch karaktere rettentően összetett, szerethető és számomra sokkal jobban kibontakozott, mint a női főszereplőnk, Violet. Elsőre mindketten típuskaraktereknek tűnhetnek, a sérült, de menő és szép lány, na meg a sérült és fura "rosszfiú" srác. Kapásból fel tudnék sorolni még 3-4 ilyen alapokon nyugvó sorozatot, filmet és könyvet. De akkor mégis mit tud ez a kötet? Mitől mások a szereplők? 

"– Az a gond az emberekkel, hogy általában elfelejtik, hogy többnyire és igazán csak a kis dolgok számítanak."

Talán ez a titok az utószóban rejlik, ahol az író elárulja, hogy a saját életéből merített. Az egész történetnek erős és letagadhatatlan életszaga van, a legőszintébb fajtából. Nem ad le teljesen a tipikus amerikai gimis érzetből, de mégis teletűzdeli olyan apróságokkal és gondolatokkal, amiket az ember tökéletesen ismer vagy éppen itt döbben rá mennyire is ismerős. Ilyen az elvágyódás, a szomszéd kertje mindig zöldebb effektus, a blogolás és annak egy egészen reális megközelítése és csomó olyan apró ötlet, amit legszívesebben mi is megtennénk, sőt!
Miután Finch bemutatta Violetnek, milyen érdekes és csodás helyen is élnek,  én is elgondolkodtam rajta, mennyire nem ismerem a mai napig Budapestet, de még csak a kerületet sem, ahol lakom. 

"– Nem azért kell öltözködnöd, hogy az egy lánynak bejöjjön. Neked legyen oké, csak ez számít! – Ez így rendben is lenne elvileg, feltéve, ha pontosabban tudnám, hogy ki ez a „magam”, akinek tetszenem kéne."

Számomra az eddigi egyik legtökéletesebb karakter Finch volt a valós depresszió és "furaság" bemutatására. Talán azért is volt ilyen szimpatikus, mert akarva-akaratlanul ráismertem benne a barátaimra és néha-néha még önmagamra is. Mielőtt még bárki azt hinné nekem is ilyesféle problémáim vannak, szeretnék megnyugtatni mindenkit: szerencsére nem.
Erre persze jöhet a gondolat, hogy persze, hát mindenki szomorú néha. És ez az, amiben a könyv nagyon, de nagyon zseniális, hiszen a depresszió nem egyenlő azzal, hogy az ember egész nap csak búsul. Így a könyv sem egy állandóan nyomasztó és letargikus mű. Sokkal inkább egy kalandos hullámvasút, ahol az olvasó együtt sír és nevet a karakterekkel, akármennyire klisésen is hangzik ez.

"Az ilyen bélyeg, mint a „bipoláris” azt üzeni, hogy „ezért érzed úgy magad ahogy”. Meg „ez vagy, ilyen vagy”. A megbélyegzés felcímkézi, és a betegség nevű fiókba teszi bele az embert."

Mint mondtam, még mindig a hatása alatt vagyok és azt hiszem ez a könyv bekerült aközé a pár darab köze, melyek hozzám tettek úgy igazán valamit és picit változtattak a világnézetemet. Mindenkinek ajánlom, aki valaha gondolt már az öngyilkosságra vagy csak érdekli a téma és szeretne egy igazán megrázó és letehetetlen történetet olvasni. 

"Egy évvel később kinőttem az összes ruhámat, mert egy nyáron 20-30 centit nőni könnyű, de kinőni egy megbélyegző skatulyából sokkal nehezebb."

U.i.: Tudtátok, hogy csak magyar nyelven legalább 10+ oldalról lehet tájékozódni az öngyilkosság különböző módszereiről és részleteiről? Egyetlen egy google keresés által. Félelmetes.