Hát srácok ez is eljött. Bár egyelőre kényelmesebbnek érzem a betűk egymásutánját való pötyögést itt a gép előtt, mégis megpróbálkoztam ezzel is, szóval fogtam a smink-cuccaimat meg a kamerát és egy tökéletesen nehezebb képlettel, de megoldottam a dolgot. c:

Eleinte kicsit (nagyon) furcsa vagyok, főleg önmagamnak, hisz azért nem szoktam magamat ennyire kívülről látni, de olyan 7 perc környékére már egészen feloldódok. Légyszi ezt nézzétek el nekem, igyekszek javulni!

Na de a videó tartalmáról: ulzzang smink.

Bár nem behatárolható, mint külön stílus az "ulzzang", mégis megvan a maga karakteres sminktrendje, mégpedig ez a fajta tusvonal, amivel én is ügyeskedtem a videóban. Remélem tetszik, illetve ad valamennyi segítséget nektek. Visszajelzéseknek örülnék, amennyiben kipróbáljátok, hogy ment, sikerült-e és ilyenek.

Ha bármi ötletetek lenne, miről látnátok szívesen videót, milyen témában vagy ilyesmi, akkor ne tartsátok magatokban! ;) 

Bár már meséltem egyszer-kétszer az én legnagyobb ellenségemről, mégis, úgy hozta a sors, pontosabban a random.org (rímelek, ez a totális fáradtság jele), hogy kicsit részletesebben és kidolgozottabban "kényszerülök" írni a témában. 

Azt hiszem ez lesz a második olyan poszt, amiben valahogy nem fogok tudni képet csatolni, mert alapvetően egy kissé már most émelygek attól, hogy bele kell kezdjek a történetembe, a történetünkbe, melyben én és a vadállat tűt-a-kézbe-döfő nővérke játsszuk a főszerepet. 

Röviden ennyi is volt a sztori, talán 4-5 éves lehettem, agyrázkódással kerültem a Jánosba, miután leestem az oviban a kerti padról. Pár napig voltam bent, infúzión és így történt a fönt nevezett eset is. Ezután persze jött a klasszikus rémálmos gyötrődés, de lassan el is múlt, mígnem közölte a doktornéni, hogy kellenek a kötelező oltások. Ekkor jöttünk rá, én és a család, hogy nekem bizony nem kicsit van parázhatnékom ettől az édes kis szerkezettől.

Innentől kezdve jöttek a könyörgések sora, hogy ugyan már édes kicsi Ninucska hagyd magad, hamarabb szabadulsz, nem fáj és a többi és a többi, de nem igazán hatott. Többnyire a lefogás volt a megoldás, én pedig szépen elbőgtem magam és elájultam.
Persze ahogy telik az idő, egyre jobban bírom. Mostanság az ételérzékenységem miatt sokat kellett vérvételre járnom, és büszkén mondhatom, hogy ájulás/lefogás/bőgés nélkül kibírtam az egészet, persze továbbra se szívesen teszem oda a kezem...c:

De őszintén, ez nem csak olyan, hogy az ember bebeszéli magának, ha tudnátok ezelőtt is mennyire le akartam győzni az egészet, -bár még most se sikerült- de nagyon nehéz tényleg, és épp ezért szeretném megkérni azokat, akiknek nincs semmi ilyesmijük, hogy ne hecceljék a fóbiás embereket és ne próbálják meggyőzni őket, hogy ez semmiség és így tovább, mert pl én ezektől csak még frusztráltabb lettem. Szóval, ha van egy fóbiás ismerősöd, akár tű, akár tériszonyos, akár klausztrofóbiás, próbáld segíteni, megérteni az ő helyzetét, mert persze látatlanban, könnyű mondani, hogy nem is olyan vészes a dolog.
Szóval inkább ilyenkor maradjunk csöndben és ha sikerül előrelépnie, akkor dicsérjük meg (de tényleg, ne szarkasztikusan). c: Szerintem ez a legnagyobb segítség, annak, aki megpróbálja leküzdeni a félelmeit.

Azt hiszem egy ilyen, egyszerűen csak hipszter címmel kezdeni egy alig 16 éves lány gondolatmenteinek lejegyzését kicsit sok. Túl sokat vállal, nem? 

Nos azt hiszem, igen, de mégis itt íródik a poszt, jönnek a betűk, szavak, mondatok egymás után és remélem a végére egy kerek egésszé avanzsál. 

Szóval épp ilyen fancy életet éltem ma reggel a Vácin, miután még hajnalok hajnalán (7-kor) megfagytam egy erdőben a föld napja alkalmából. Így legalább átvedlethettem homeless szerelésbe, hogy tényleges extra hipszter megjelenéssel boldogítsam a korán kelő japánokat.
Az egyetlen gond, hogy ez oly megerőltető volt, hogy egy Burger King-es kávénál jobbra nem futotta. 

Na de, lényeg a lényeg, így volt időm (kb 5 perc) kicsit végigböngészni pár friss posztot más blogokon, és ekkor ugrott be az isteni szikra, hogy mégis hogy tudnék kellemes hangvételben elküldeni mindenkit Kubába jéghegyet mászni.

Szóval a nagy kérdésem, hogy stílus vagy divat. Ha divatos vagy akkor stílusos is? Ha stílusos vagy akkor divatos is? Hogy is van ez? Na és az egyediség?
Őszintén én abból indulok ki, hogy ez évben eszembe se jut slipon cipellőt a lábamra húzni. Alapvetően azon az állásponton vagyok, hogy mindennél jobban gyűlölöm, ha valakinek ugyanolyan cucca van, mint nekem. Persze ezt csak finomítva, senkit se kaszabolok le egy fekete bokazokni miatt, de általánosságban mindent kerülök ami divat, mint nemrégiben a márvány koptatott gatyák, a fekete csak a térdén egy csíkban lyukas gatyák, vagy éppen tattoo choker és társaik.

Nem értem, miért kell hasonlítanunk, miért kell magazinokból tájékozódnunk, hogy éppen mi az amit ha felveszünk, nem fognak kiröhögni az utcán, miért nem vesszük föl többször az előző szezonos cuccainkat. Persze, ez már kissé túlzás, de tényleg, a divat folyamatosan különböző stílusokból és irányzatokból merít, így örök kaméleon és befolyásolható arcokat hozva létre. Hisz nemrég mindenki vintage mániás, aztán amerikai focis végül rocker lett alig egy-két év leforgása alatt. (A képen látható a csak feketét hordó egyedek ez-évi kiadása, persze amióta jó idő van elővették a színes ruháikat, mégis ők állításuk szerint csak feketét hordanak. Jelen pillanatban felhajtatott szárú gatyában, Vans-ben és hosszú vékony pulcsiban találod meg őket, természetesen színesben.) 

Azt hordjuk ami ugye tetszik, de ez nem így van. A divatban azt hordják az emberek amit elfogadnak. Olyan ez kicsit, mint az érzékszerveink működése. Pl az orr. Ha bemész egy disznóólba, kétség kívül mérhetetlenül büdösnek fogod érezni a levegőt... de eltelik egy 10 perc, vagy még annyi se és már semmit se fogsz érezni, mert megszoktad, alkalmazkodtál hozzá. Ilyen a divat is, mert annyiszor látjuk az épp menő darabokat, hogy szép lassan elfogadjuk és úgy érezzük ez tetszik nekünk... és ilyenek azok a számok is, amiket úgy ajánlasz a haverodnak, hogy eleinte nem tetszett, de meghallgattam többször és utána már rongyosra hallgattam. 

Szóval igen, amikor végignézek a barátaimon, egyszerűen kicsit el kell, hogy mosolyodjak, mert egyszerűen megvan a maguk stílusa, ha bemegyünk akár egy fast fashion boltba, akkor is csak 1-2 darab lesz amire azt mondom, "igen, az totálisan xy", de lesz. Szóval én úgy vagyok vele, hogy próbálja meg mindenki megtalálni a saját stílusát. Sokkal kényelmesebb és nem mellesleg pénztárca-barátabb is. 

A végére pedig egy rövid gondolat a túl egyedi emberekről. Itt főleg most a tumblr stílusra gondolok, hisz benne vagyok nem egy csoportban és mindenhol csak azt hallom, hogy "hol lehet tumblis cuccokat venni", "omg tattoo choker", "orrkarikát akarok, de anyu nem engedi" és így tovább.
Reggelente is szembejön mindig egy lány, természetesen tavaly még messze nem érezte magát ilyen elvont embernek, de megvilágosodott, így most minden ami tumblr rajta van. De srácok, komolyan egyediség lenne ez? Egyedi dolog képeken lévő öltözékeket magunkra ölteni? Nem hasonlít egy kicsit (nagyon) magára a divatra, a befolyásoltságra és így tovább? 

Persze, nyugodtan le lehet üvölteni a fejemet, sőt kérlek titeket, hogy osszátok meg velem a ti véleményeteket.

Már régebben azt hiszem szenvedtem pár posztban, hogy mivel abbahagytam a röplabdát, most nincs mit csinálnom és nem találok magamnak sportot. Ebből kifolyólag tettem a hét keddi napján látogatást másodmagammal a KKK-ban, tehát a Koreai Kulturális Központban, és ott is, a kpop tánc órán....aztán csütörtökön is...és már most be vagyok sózva, hogy kedden ismét mehetek, szóval gondolhatjátok mennyire magával ragadott az egész. 

Ha valaki esetleg nem tudná, miért is ilyen érdekes a tánc a kpopban, akkor röviden most itt összefoglalom. 

Alapvető egyedisége nagyjából a műfajnak, hogy minden egyes klippel rendelkező szám kap egy hozzátartozó koreográfiát is (néha van kivétel), hisz a heti műsorokban milyen unalmas is lenne csak odaállni kornyikálni, így sokkal látványosabb az egész.c: 

A magam részéről valahogy úgy gondolok erre, hogy ez egy hihetetlen jó kapocs a rajongókhoz, akik nem koreaiak, illetve nem beszélik a koreai nyelvet, hisz míg más műfajokban elterjedtebb az ének/dalszöveg feldolgozása, addig itt a tánc köti össze az újraalkotókat az eredetivel. 

Na de milyenek is ezek a táncok? Hát elsőre látványosak, mégis könnyűnek tűnnek, nagyon könnyűnek. Gondolom triviális, hogy most az jön, hogy egyáltalán nem azok, mert tényleg így van. Az idolok gyermeki könnyedséggel ringatják a csípőiket a színpadon... na de egyszer próbáljuk meg utánozni őket...
Elsőre... sőt másodjára vagy harmadjára se ment nekem, de jó sok gyakorlás után egyre jobban kezdett eltűnni a tükörképemről az a kép, hogy épp egy oroszlánfóka párzási rituális táncát imitálja.

A legnagyobb gondom egyébként a nyújtással van, hisz én soha életemben nem csináltam úgy igazán. Egyszerűen bármit sportoltam, sose volt komolyabban ezen hangsúly, így ha összecsapom a bokáimat és nyújtott lábbal lehajolok... hát mostmár örülök, hogy elérem a bokámat, de eddig... Hát srácok kicsivel a térdem alá ment össz-vissz. Szóval most minden nap nyújtok, hogy egyre jobb legyek, remélem szép lassan meglesz az eredménye. c:

Elméletileg jövőhéten elkezdünk egy fiútáncot, már alig várom, hogy kiktől és mit. ((Egy EXO - Call me baby igazán jó lenne, hehe.))

(azt hiszem ennyit a hihetetlen nehéz és utánozhatatlan lépésekről.)

Szóval röviden és tömören mindenkinek javaslom, hogy egyszer az életben próbálja ki a dolgot, ha más nem, a négy fal között. Egyébként jó program barátokkal is, ha nagyon unatkoztok, én speciel drága haverommal (igen, szóval fiú) szórakoztam elég jól így, hogy betettük a táncváltozatot gépen, majd próbáltuk utánozni (és természetesen fölvettük telefonra, hogy utána is legyen min röhögni). Viszont, ha komolyabban gondoljátok, akár egyedül otthon is meg lehet tanulni a számokat, mivel 1000 és 1 tutorial vidi fönt van a lépésekről, persze egyszerűbb és könnyebb hetente párszor eljárni rendesen órára, hiszen én is arra jutottam, hogy hiába akarok itthon edzeni, a nyújtáson kívül sose tudom magam rávenni semmire. 

Őszintén nem hittem volna, hogy a blog egyszer ennyire elkanyarodik az eredeti téma-elképzeléseimtől, de tudjátok mit srácok? Ez vagyok igazán én és bár ez igen klisésen hangzik (ó, de még mennyire), sajnos ez a nagy igazság (mintha valami szar drámából idézgetnék, üssetek le légyszíves.)

Szóval már egy jó ideje tartogatom ajánlásra ezt a filmet, mert hát igen, eljutottunk idáig, hogy én, akinek majdhogynem kín-szenvedés hosszabb ideig egy filmet bámulni, ajánlani fog nektek valamit, amit muszáj, hogy megnézzetek, mert hát jó és én is kibírtam... ez már jelent valamit nem gondoljátok?
Megnyugtatás, vagy éppen elriasztás képpen viszont muszáj leszögeznem, hogy egy animéről van szó. Na most akkor hogy is van ez?
Pár bejegyzésemben részleteztem már, hogy az igen megtévesztő Naruto és társain kívül vannak még a műfajban érdekességek és az ilyesmi filmek is, mint a The Wolf Children Ame and Yuki.
Őszintén ez a mű számomra a legjobb fegyver a komolyabb emberek meggyőzésére. Itt gondolok a szülőkre, azokra az idősebbekre, akik teljesen elszakadtak már szinte a kreativitásuktól, a képzeletüktől... de talán a legjobb, ha gyermekesek.
Hisz ez a film is, Yukiról és Améról, az édesanyjukról és az ő furcsa életükről szól, a családról, a gyermeknevelésről és mindenről aminek a filmbeli tartalma egyenesen arányos az elhasznált papírzsepikkel. (Én nem sírtam, csak anyu!!)

Én elsőnek egy amv-ben találkoztam ezzel a művel, ami a képi világa által egyből levett a lábamról, szóval gyorsan le is töltöttem... majd elkezdtem nézni. A videót a későbbiekben belinkelem, viszont csak az első egy perc amit ajánlok megnézni, a továbbiak tömören a cselekményről szólnak, annak meg ugye semmi értelme, hogy a végkimenetel tudatában próbáljuk végigizgulni a filmet. Persze, én többször is láttam és számomra mindig ugyanolyan izgalmas és hatásos volt, de ez más. c:

Na de, amire ki szerettem volna lyukadni, hogy igen, a wolf, mint farkas, pontosabban mint vérfarkas jelenik meg. Nekem volt egy enyha "tvájlájtos" beütésem az elején, DE -és itt tényleg egy hatalmas és eget rengető de áll- csak az elején, utána viszont erősen ível egy értelmes, érzelmekkel teli kissé családi filmé a dolog, szóval senkinek eszébe ne jusson e miatt abbahagyni.
Most, hogy kellően elmondtam mindent, csak a tartalmat nem, talán mesélhetnék magáról Yukiról és Améról... vagyis először csak Hanaról.
Hanat egyetemista évei végefele ismerhetjük meg, ekkor találkozik ugyanis egy rejtélyes sráccal, aki néha csak úgy random beül az előadásokra. Egyre jobban megismerik egymást... majd igen, kiderül a srácról, hogy vérfarkas, de Hanat ez nem érdekli és így születik meg Yuki, majd Ame.
Egy apró csavarral, de mégis végigkövethetjük az életüket évről évre és bár én se vagyok sokkal idősebb a végén náluk, de a saját életemben is rengeteg ismerős dolgot fedeztem föl, így a film hatására visszatekintve.

Lényeg a lényeg én mindenképpen CSAK ajánlani tudom, szerintem szülők meggyőzésére az animékkel kapcsolatban tökéletes, illetve csak úgy egyéni szórakozásra is. Nekem kétség kívül a kedvencem bármilyen téren is. c:

Bár elismerem, hihetetlen nagy hibám, hogy nem tudom különösebben megszeretni a The Gazette zenéjét, azt hiszem ezzel nem csak én vagyok így, viszont épp ezért íródik ez a cikk, hogy a japán rockzene amolyan másik oldalára is rávilágítson, mégpedig az én 3 nagy kedvencemre. 

Mert alapvetően, ha megkérdezel bárkit egy Conon, hogy ugyan már mondjon pár j-rock együttest, biztos, hogy a Gazetto lesz az egyik az első háromból. Persze, most megkövezhettek, hogy miért pont őket mondom példaként, főleg, hogy visual kei bandáról van szó, de mégis számomra a vk sokkal inkább a j-rock alfaja, mint különálló zenei irányzat, műfaj. 

Alapvetően számomra (aki az angolok valahogy erőteljesebb, rágósabb kiejtésére hangolódott) nehéz elfogadni, megszeretni egy-egy ilyen igaz egész mély férfihangot, ami cseng és üdítő a számokban. Ettől függetlenül kétség kívül jó zene.

Na de az én kedvenceim, szépen időrendi sorrendben (majdnem):

One Ok Rock

Először is muszáj leszögeznem, hogy Yamashita Toru, a gitáros feleségül fog venni. Szóval igen, kifejezetten kedvelem az egész zenekart, mert őrültek és őrült zenét csinálnak. Egyszerű, kellemes dallamos rock, gyönyörű hangú énekessel. Őszintén nem mondanám, hogy bármiben is hihetetlenül különlegesek. Nincsenek a számaikban fület gyönyörködtető gitárszólók, semmi igazán bonyolult, a szövegeik se túlságosan elgondolkodtatók (ettől függetlenül vannak kivételek!), viszont az ő történetük is pont ilyen, csak csinálják. Csak zenélnek, mert szeretik ezt csinálni és csak így, ebből szép lassan idáig eljutottak, hogy a szomszédban (Ausztria) már koncerteztek is....:)

A legutolsó lemezüket őszintén megmondom nem igazán tudtam megszeretni. Valahogy minden rockbanda kísérletezget most a techno/dubstep effektekkel, pedig nagyon-nagyon nem kéne. Szomorú... Minden esetre ajánlom figyelmetekbe ezt a négy idióta srácot.

A zenéjükben sokszor használnak torzításokat és jellemző rájuk a folytonos hangulatváltozás, számomra ezért is zseniálisak. No meg egy zűrös nap után hazafele hihetetlen feszültséglevezető egy kis édes hörgés-üvöltés kombót hallgatni, természetesen aranyos zenei aláfestéssel.

Először is leszögezném, hogy az otaku nem minden esetben jelent jót, sőt. Japánban konkrétan a "megszállottal" egyenlő, tudjátok aki éjt nappallá téve animéket néz és ezer megy egy figura díszeleg a polcán és így tovább, viszont itthon kifejezetten "pozitív", úgymond az animések gyűjtőneve. 

Amikor az ember belekerül ebbe az egészbe, először persze el van ragadtatva, nézi az animéket dögivel, belép pár facebookos csoportba.. de aztán visszakerül a csúnya valóságba és rájön, hogy alig van valaki akivel meg tudná az élményeit beszélni. Ekkor jönnek az elkeseredett próbálkozások a barátoknál, hogy hátha, valamelyikük rákap az egész ízére, de többnyire nem szokott nagyon összejönni.
Az embereknek van egy alap fenntartása az egész ellen. Az animéket csak gyerekek nézik, hisz rajzfilm, az egész tök gyerekes és a Pokémonból illetve Narutoból szerzett ismereteik alapján tudják, hogy idétlen ordítások sorozata az egész.(Megjegyzem, tényleg szeretnek értelmetlenül visongani.) 

Szóval tényleg nem valami tök egyszerű dolog valakiből hős otakutársat faragni, de nem lehetetlen. 

Szóval itt egy pár tanács meg ilyesmi, hogy hogyan is csináljunk otakukat barátainkat. Akármilyen furcsán is hangzik, talán ott lehet legkönnyebben megfogni őket, amit ők legjobb okuknak tartanak, hogy miért nem.
- Te is szeretted kicsiként a Narutot/Sailor Moont/Pokémont/Caleido Start nem? - és erre jön a válasz, hogy "persze, de az régen volt, ma már gyerekesnek érzem...". Viszont nem szeretnél néha megint kiskölyök lenni? Nem vagy soha olyan fáradt, hogy csak néznél ki a fejedből? A legtöbben ugye ilyenkor leülnek tv-zni vagy megnéznek valami sorozatot. De akár hiszitek akár nem, az anime nem áll olyan messze egy sorozattól se. Ugyanúgy várnod kell a részeket, az évadokat, csak talán sokkal több belőle a jó, sőt remek, mint az élőszereplős sorozatokból.

Általában egy ilyen mondatokból kiindult beszélgetés vége, hogy oké belenézek még egyszer a régi kedvenceimbe, nosztalgiázok kicsit... Aztán meglátjuk mi lesz. 

Ez amolyan finom kezdés, nem úgy mint a folyamatos érvelés az animézés mellett, aminek a végén általában a következő mondat hangzik el: Oké, akkor mutass egy olyat amitől hátast dobok.
Ilyenkor érdemes egy rövidebbet 12-13 részest választani, egyszerűbb történettel (jó grafikával). Általában a rajzolásfontosabb az embereknek az elején, mint a maga a sztori, ezért talán a fiatalabb animéket ajánlatos leginkább választani. 

Persze sajnos az is előfordulhat, hogy a drága barátunk egyáltalán nem vevő az egészre és ki is jelenti, hogy őt bizony teljes mértékben hidegen hagyja az egész. Az ilyet általában jobb hagyni, hogy a tömeg (a megtérített barátaink) hatására próbáljon szerencsét ő is a dologgal. Haha. 

Ha megvannak az első végigizgult animék, akkor talán a legjobb következőnek a túl hype-oltakat a kezdőink kezébe adni. Gondolok itt az Attack on Titan-re, Sword Art Online-ra....Tokyo Ghoul.
A lányoknak érdemes bishis (bishuen) animéket a kezükbe nyomni, hisz a helyes/aranyos pasik látványa, már csak a Hollistertől is tudjuk, hogy igen kedvező.

Végül pedig jöhet az animeaddicts-ra való felregisztrálás, az első közös Con tervezése, illetve lassanként a saját kedvenceinket is a kezükbe adhatjuk. 

Külön meg szeretném még említeni a szülőket is. Hisz többnyire ők se nézik jó szemmel a több órás gép előtt való gubbasztást és értelmetlen visongások sokaságát. Őket én a Yuki és Ame: a farkasgyerekek című animefilmmel tudtam meggyőzni, hogy ez is csak egy filmművészeti ág, ha nem több. 

Végezetül pedig pár kedvencem, ami a kezdőknek is jó lehet (meg nektek is drága otaku barátaim, ha még véletlenül nem láttátok): 

K Project (legnagyobb kedvencem)

No Game No Life

Kuroko no Basuke (én ezzel kezdtem)

Into the Forest of Fireflies' Light(film)

Btooom!

Köszöntök mindenkit a másik oldalon! ^-^

Igazából sok mindennel próbálkoztam már blogszerkesztő pályafutásom során, de valahogy mindig is a könyv ajánlás úgymond, az egyik legnagyobb mumusom volt. Ne értsetek félre, imádok olvasni (meg is látszik a könyvespolcomon) és az olvasottakról beszélni meg még inkább (meg is látszik a magyar jegyeimen).
Most viszont, szokásomhoz híven üres fejjel ülök itt, a gép előtt és próbálok rájönni, az eddigi könyveim közül melyik is volt a kedvencem... Vagyis egy olyan amiről ténylegesen tudnék írni, mert bár igaz, hogy életem legnagyobb legjobb leglegebb könyveként Orwelltől az Állatfarmot tartom számon, mégis, azt mindenki olvasta (ha meg nem akkor szégyellje össze magát), szóval semmi igazi érdekesség nem lenne benne (persze a saját érzéseimet is belemagyarázhatnám a művel kapcsolatban, de azt hiszem felesleges).
Nem igazán hiszek az irodalom kiértékelésének ilyen ágazatában. Vajon mit gondolt az író/költő? Őszintén, nem nevezném magamat az egyiknek se a föntiek közül, de lassan több mint 4 éve írogatok szorgalmasan és még soha az életben nem érezte egy szövegem alatt más azt amit én.
Ezek az elemzések elrontják a varázst, amit egy egy iromány okoz, és akik amúgy is ódzkodnak a témától... azok még messzebb menekülnek miatt.

Na de ennyit az értelmetlen elmélkedésemből, keressünk egy jó könyvet... vagy többet. Alapvetően szeretem az elgondolkodtatóbb történeteket, amik hozzám nőnek, mint egy kéz, egy karom ami az első oldalon beléd mar és az utolsóig csimpaszkodik. Aztán kiszakad, elvesz egy kicsit belőled, de mégis azt a pici eddig szürke rész ami eltűnik , felcserélődik valami sokkal értékesebbre, mondhatnám beszíneződik és így szép lassan minden egyes könyv után jobban fogunk hasonlítani egy szivárvány unikornisra.

Végezetül viszont muszáj bemutatnom a kedvencemet, ami jelen esetben legyen a Battle Royale, avagy van rosszabb az iskolánál. Milyen drámai, nem igaz?
Nos, tényleg az. Sokan úgy emlegetik, mint a japán éhezők viadala, viszont ez a lehető leghamisabb állítási, hisz a BR-t még '99-ben írták, ráadásul a mi nagy Suzanne Collinsunk olvasta is, még mielőtt megírta volna a Fecsegőposzáta kalandozásait a színes hajúak között.  Ne értsetek félre, szeretem, de mégis, valahogy az amerikai máz érződik rajta.
Természetesen a leglebutítottabb történetmenetben kapcsolódnak egymáshoz csak a művek.

A Battle Royale... szóval egy túlélőjáték, a játékosok pedig egy osztály tanulói. Szóval míg Katniss tök ismeretlen emberek elől menekül/harcol, addig itt bizony azt kell megölnöd akitől 12 órája még egy tollat kértél kölcsön. Illetve ne felejtsük el, hogy a könyv japán szerzővel társul, így azt hiszem egyértelmű, hogy egyáltalán nem köntörfalaz, ha vér folyik, vér folyik, ha megölik megölik és mi mindenről aprólékos tudósítást kapunk, ha más nem, Shuya keserves gondolatain keresztül.

Felmerül az emberben a kérdés, hogy akkor én ennyire egy beteg személyiség lennék? Mi a frászt lehet ezen élvezni? De tudjátok mi van? A könyv izgalmas és már csak azért is ajánlani tudom, hogy egy kicsit átlássuk, milyen is maga a játék, amikor életre-halálra megy és ezt azt hiszem az Éhezők Viadalában tökéletesen eltusolták, így persze könnyebben fogyasztható lett, de ezt nem szabad. Emberek haláláról beszélünk, igaz nem léteznek, de akkor is abban a sorozatban nem érezték a 12-13 ifjoncok, hogy milyen szörnyűségekről is olvasnak. Itt legalább megértenék (és azért annyira nem veszélyes a BR, lelki károsodásokat nem okoz, én is érzékeny vagyok, nyugi).

Egyébként pedig egy hihetetlen pszichológiai regény az egész. Döbbenetes volt számomra végig olvasni, hogy mennyire érzelmesek a szereplők és ezt nem úgy kell elképzelni, hogy minden egyes elhalálozásnál bőgtek és megszakadt a szívük, nem. Élettel telien voltak érzelmesek, megelevenedtek a lapokon miközben az olvasó végig belelátott mindannyiuk fejébe.
Egyébként a könyvet nem egyszerű megszerezni, így javasolnám az online való elolvasását (sajnos itthon az Ulpius-ház adta ki és már ki is vonták a forgalmazott könyveik listájáról, ha jól tudom). A történetet földolgozták mangában is (nincs magyar én franciául olvastam, megjegyzem egy szót se tudok ezen a nyelven), illetve két film is készült belőle, az első a könyvet dolgozza föl, a második pedig az első film sikerén felbuzdulva készült egyfajta folytatásaként. Takami Kósun a Battle Royale megírója, egyébként egykötetes író, a BR-en kívül semmilyen más könyvet nem adott ki.

A filmekről röviden szólva... Mindkettőt láttam és csak akkor mondanám megnézésre érdemesnek, ha legalább annyira beleéltétek magatokat a könyvbe (amit persze ofc elolvastatok), hogy a neten Wild Seven cigi után néztek. Viszont, ha online olvastátok és esetleg ilyen mély fanatizmusra jutottatok (mint én is), akkor elárulom, hogy Shuya Bruce Springsteen - Born to Run dalát énekelgette a kötet alatt.

A könyvről pedig még utoljára pár szót ejtenék. Eleinte lehet, hogy zavaró lesz a sok japán név, de higgyétek el könnyű megszokni, főleg, hogy magyarosítva vannak. :))
Hivatalos ajánló szöveg
Filmről

Tudjátok, mielőtt még elkezdődött ez a mizéria a gyomrommal, én cukrásznak készültem.. vagyis valami ilyesminek, lényeg a lényeg, sokat sürögtem-forogtam a konyhában és meg is lettek a magam zsenialitásai, amiket még anyunál is jobban sikerült elkészítenem. (Macaron zum Beispiel)
Viszont amióta összejött ez az egész, a dolgok kicsit átalakultak... most viszont ez az első sikeresnek mondható sütögetésem, amit nyugodt szívvel tudok ajánlani a hozzám hasonlóan jártaknak, illetve azoknak is akiknek most így hirtelen nincs otthon pl tojásuk. 

Szóval először is hozzávalók: 

Ha minden megvan, akkor egy nagy tálba öntsük az olajat és a cukrot, keverjük el, majd adjuk hozzá a kakaóport. A sütőport öntsük hozzá/keverjük el a liszttel. A kávét kanalazzuk bele a tálba, majd adjuk az egészhez hozzá a lisztet is, a végén pedig a tejet.

Ha az egész szépen egy masszává állt össze, kanalazzunk egy-egy teáskanálnyi tésztát a muffin papírokba. (Még szép, hogy Hello Kitty-seket használtam!) Előmelegített sütőben 170°C körül kb. 15 percig kell sütni.
Lehet egyébként nagyobb adagokban is sütni, úgy pont 12 muffin fog kijönni, viszont szerintem olyan "tömény" a süti, hogy érdemesebb kis adagokban sütni, igaz így nem lesz igazi muffin, mégis sokkal könnyebben fogyasztható. ^^ 

//A süti kicsit tömény, így ajánlatos tejjel fogyasztani, hogy ne ragadjon össze a szánk, illetve meg lehet a kezdetleges tésztát spékelni, egy kevés belevágott csokival!// Jó étvágyat! ^-^

Nos hát srácok, üdv újra itt, sajnos kedd óta nem tudtam nagyon gép elé ülni és tudjátok mit, nem is bánom. Csodásan kezdődött a tavaszi szünetem! 

Lent voltam Nyíregyházán a rokonoknál, életemben először vonatoztam egyedül, simagattam kis nyuszit és kisbárányt, no meg rendkívül jól éreztem magam. Persze, bűntudatom van, hogy egy posztot se időzítettem be nektek. No mindegy, a lényeg, hogy mostmár itt vagyok és boldogítalak benneteket. 

Személy szerint azt ajánlanám, hogy ne menjen el senki Paddington előtt, mert ha nem is a filmet, de a könyveket róla mindenképp tudom ajánlani, mivel azokat nem csak a gyerekek, hanem a felnőttek is tudják igazán élvezni.

Hisz ez a bocs egyszerűen lehetetlenül béna, így az egész élete a Brown családdal lehetetlenül komikus.

Szóval elsőnek is kedv csinálónak nézzétek meg ezt az előzetest mindenképp!

Ezután pedig mindenki szépen rohanjon el a könyvesboltba, a filmet lehet hagyni a francba. Számomra kissé Micimackó jellegű ez az egész, olyan karakteres figura Paddington és Micimackóval egyetemben mindketten egy életérzést jelölnek. De ez messze nem pontos megfogalmazás, talán mindketten ikonok? Tudjátok, olyanok akiknek megvannak a maguk remek szokásaik, a méz, a marmeládé mánia és egyszerűen medvék. Nos igen, szóval a medvék eszméletlenül szerethetőek számomra, szóval azt hiszem lassan be is fogom, mielőtt még orbitális hülyeséget mondok. 

Ti láttátok a filmet? Ismeritek Paddingtont? Nektek mi volt gyermekkorotok kedvenc könyve, amit mai napig szívesen elővesztek?