A tavaly megjelent Szerb Antal-kötet után nagyon kíváncsi voltam, milyen lesz a sorozat következő része. Míg Szerb Antalt elsősorban az írói munkássága miatt szeretem, József Attila egészen más helyet foglal el nálam: ő az egyik kedvenc magyar költőm. Verseihez rendszeresen visszatérek, és bár az iskolai irodalomórák óta valószínűleg mindannyian ismerünk tőle néhány meghatározó művet, mindig úgy érzem, hogy még bőven van mit felfedezni az életművében. Éppen ezért különösen kíváncsi voltam arra, hogyan sikerül ezt egy olyan kötetben megmutatni, amelynek célja, hogy egy teljes éven keresztül kísérje az olvasót.

Fülszöveg:

Ki a legnagyobb magyar költő? Sokak számára egyértelműen József Attila, de hogy szinte mindenki az első három között említi, az egészen biztos. Bennünk élnek és visszhangoznak nagy versei, újra meg újra átérezzük tragikus sorsát, magányát és kívülállóságát, felidézzük filozófiáját. De ismerjük-e igazából, vagy csupán az irodalomórák emlékének fényében látjuk? Prieger Zsolt „szubjektív-szerelmes” válogatása nemcsak árnyalja, de jócskán ki is tágítja József Attiláról alkotott képünket. Felfedezhetjük benne a költő kísérletező kedvét, játékos oldalát – a sokat idézettek mellett expresszionista, avantgárd költeményeit, rögtönzéseit, reklámverseit is olvashatjuk –, de levél-, cikk- és naplórészleteiből apróbb rezdüléseit, életeseményeit, legmélyebb érzéseit és gondolatait is megismerhetjük. A személyes, mégis átfogó összeállítás nyomán 365 lépésben, napról napra kerülhetünk közelebb irodalmunk egyik legmeghatározóbb alakjához.

Én és a könyv:

Mivel már ismertem a sorozat koncepcióját, ezt a könyvet is pontosan úgy szerettem volna használni, ahogyan azt Prieger Zsolt megálmodta. Nem egy délután alatt végiglapozni az összes idézetet, hanem minden nap csak azt az egyet elolvasni, amelyik az adott dátumhoz tartozik. Az előző kötetnél is nagyon megszerettem ezt a kis reggeli rituálét, és örömmel tapasztaltam, hogy József Attilával ugyanolyan természetesen épült be a napjaimba. Mindössze néhány percet vesz igénybe, mégis gyakran elég ahhoz, hogy az ember gondolatai egészen más irányba induljanak el.

Persze most sem bírtam ki, hogy néha ne lapozzak előre vagy hátra. Kíváncsi voltam, milyen szövegek várnak rám az év későbbi szakaszaiban, illetve arra is, mennyire sikerült változatos válogatást összeállítani. Szerencsére a kötet messze nem csak a legismertebb versekből válogat. Külön örültem annak, hogy levelek, naplórészletek, cikkek és kevésbé ismert írások is helyet kaptak benne, hiszen ezek egészen más oldaláról mutatják meg József Attilát. Sokkal emberibbé válik tőlük, és egy olyan alkotót ismerhetünk meg, aki nemcsak a verseiben volt kivételesen érzékeny, hanem a hétköznapi gondolataiban is.

Természetesen itt is akadtak olyan idézetek, amelyek kevésbé szólítottak meg, vagy első olvasásra nem igazán tudtam mit kezdeni velük. Ugyanakkor legalább ennyi olyan gondolat is volt, amely hosszú órákra vagy akár napokra velem maradt. Ez számomra egy ilyen könyv legnagyobb erőssége. Nem az a célja, hogy minden egyes oldala ugyanolyan erős legyen, hanem hogy időről időre találkozzunk egy olyan mondattal, ami váratlanul telibe talál, és még jóval azután is vissza-visszatér a gondolatainkba, hogy becsuktuk a könyvet.

Azt is nagyon szerettem, hogy a válogatás nem próbál kizárólag a tragikus sorsú költő képére építeni. Persze ez elválaszthatatlan része József Attila életének, de emellett ugyanúgy megjelenik a játékossága, a humora, a kíváncsisága és az a fajta kísérletező kedv is, amiről talán kevesebbet beszélünk. Emiatt úgy érzem, hogy ez a kötet azoknak is tud újat mutatni, akik egyébként úgy gondolják, jól ismerik az életművét.

Egyetlen apróság volt, amit sajnáltam, és ez egyáltalán nem a tartalomhoz kapcsolódik. Mivel ez egy sorozat, örültem volna, ha a megjelenés is egységes marad. Az előző, Szerb Antal-kötet gyönyörű élfestéssel jelent meg, ez viszont már nem kapta meg ezt a pluszt. Tudom, hogy ez csak esztétikai kérdés, és természetesen semmit sem von le a könyv értékéből, de gyűjtőként és könyvmolyként szeretem, amikor egy sorozat darabjai harmonikusan mutatnak egymás mellett a polcon. Emiatt egy picit csalódott voltam.

Összességében azonban ismét egy olyan kötetet kaptam, amely szerintem pontosan azt nyújtja, amit ígér. Nem egy klasszikus verseskötet, amit az ember elejétől a végéig egy ültő helyében elolvas, hanem egy társ a mindennapokra. Egy olyan könyv, amelyből naponta néhány perc is elég ahhoz, hogy megálljunk egy pillanatra, elgondolkodjunk, vagy egyszerűen csak közelebb kerüljünk irodalmunk egyik legnagyobb alakjához. Ha pedig valaki egyébként is szereti József Attilát, akkor szerintem különösen szép ajándék lehet – akár saját magának, akár valaki másnak.

Nyereményjáték:

József Attila időtálló versei, gondolatai és töredékei elevenednek meg Prieger Zsolt válogatásában, az Egy évem József Attilával című kötetben, amely az év minden napjára kínál egy-egy inspiráló vagy elgondolkodtató szöveget. Ez a különleges kiadvány nemcsak a költő életművéhez visz közelebb, hanem arra is hív, hogy nap mint nap új szemszögből találkozzunk József Attila örökérvényű soraival. Tartsatok bloggereinkkel a turné során, hiszen a végén kisorsolunk egy példányt a kötetből!

A nyereményjáték során József Attiláról írunk állításokat - nektek az lesz a feladatotok, hogy megfejtsétek: igazak vagy hamisak. A helyes megoldást írjátok a Tally boxba!

(Figyelem! A sorsoló program észleli az azonos IP címről érkező válaszokat, és csalás gyanújával hosszú távon kizárásra kerülnek a több lehetőséget igénybe venni vágyók! A játék utolsó állomását követő 3. napig tudjátok beküldeni a válaszaitokat, nem tudjuk hosszabbítani a turnékat! A megfejtéseket elküldés után nem áll módunkban javítani.  A nyertesnek 72 órán belül válaszolnia kell a kiértesítő e-mailre, ellenkező esetben új nyertest sorsolunk. A kiadó csak magyarországi címre postáz.)

További állomások:

Blogturné Klub

07.26. Kitablar

07.28. Szembetűnő

 Sokat gondolkoztam, hogy turnézzak-e ezzel a könyvvel. Mint sokan mások, én is szeretem a jó verseket, és nem rettent vissza a modernebb felfogás sem, ami alapján egy vers nem attól jó, hogy rímel és bármiféle logikus, szabályszerű szerkezettel rendelkezik. Gondolok itt az anno hatalmas népszerűségnek örvendő Polaroidokra Simon Mártontól, vagy Rupi Kaur lassacskán ikonikusnak számító Tej és méz kötetére. Ha már akkoriban könyves blogot írtam volna, nem tudom írtam volna-e róluk, pedig mindkét kötet ott díszeleg a polcomon, és bár mind tudjuk, hogy ez nem jelenti, hogy a kedves tulajdonos olvasta is a köteteket, így ezt is leszögezném, hogy olvastam őket, éppen ezért nem tudom írtam-e volna róluk. 

Ugyanakkor ebben a kötetben, az Amikor a hercegnő menti meg önmagát-ban találtam pár olyan témát, amiről beszélni akarok. Egyrészt, hogy miért kéne elolvasnia minden fiatalabb lánynak, másrészt, hogy miért lenne jobb, ha az ember csak idősebb korában venné kézbe ezt a könyvet.

Amanda Lovelace verseit mesei elemeket használva meséli el az olvasónak, hogy is erősödött meg, hogyan állt fel egy-egy nehezebb helyzetből, és hogyan vált azzá, aki önmagát menti meg. Ebben a felépítésben az a szép, hogy a kötet elején, ha valaki kicsit is ráismer a saját nyomorára a szomorkásabb, kiábrándult versekben, akkor úgy hiszem, hogy nagyon erős hatással tud lenni a könyv a további részében az olvasóra. Ez persze jó, mert ki ne akarná legyűrni a saját démonjait és végre behegedve látni a sebeit. Ugyanakkor számomra egy idő után ez túl sok volt. Olyan irányokat feszegetett számomra, ami már nekem, és itt hangsúlyoznám, hogy ez csakis az én véleményem, egyszerűen nem fért bele. Ez több témakörben is jelentkezett, egyrészt nekem kicsit túl feminista lett a végére, ami érdekes, mivel nem tartom magam túl konzervatívnak, és olyan nő lévén, aki a műszaki világba próbál bejutni épp, sokszor találkozom a ténnyel, hogy nőnek lenni nem ugyanolyan és sokszor rosszabb, mint férfinak. Ugyanakkor nem is az a járható út, amit a könyvben olvastam, legalábbis szerintem. Főleg, ha fiatalabbak kezébe kerül a könyv, túl radikális, túl mérges az a hang és mód, ahogy a könyv kommunikál. Túlságosan is befolyásolható életkorban szerintem veszélyes lehet ilyet olvasni, ha az ember nem tudja megfelelő módon kezelni, vagy nem tudja megbeszélni a gondolatait mással.

De közbe mégse rossz a könyv, több versecskét el is mentettem magamnak, hiszen egy-egy még az én lelkecskémre is hatott. Az egyik kedvencem azt hiszem az "óda a striáimhoz". Jó volt ilyen témáról olvasni, valamilyen minimális szinten úgy is érzem, hogy segített lelkiekben is, de én mindenképp azt mondanám, hogy csak úgy érdemes olvasni, ha az ember csak egy kedves kis könyvként gondol rá, és nem veszi túl komolyan. 

Mindenesetre egy érdekes olvasmány, kifejezetten ajánlom az idősebb korosztálynak. Nézzétek meg mi lett a régi tumblr lányokból! De ne felejtsétek, hogy nem szabad ezeket túl komolyan venni, mert egy olyan szélmalomharcba keverhetnek, ami teljesen felesleges, hiszen igazából senki nem vív senkivel.