Kínosan sokszor ejtettem már szót arról itt a blogon, hogy mennyire ritkán olvasok novellásköteteket. Pedig, ha már ennyiszer fel hívom a figyelmet erre a tényre, igazán nekikezdhettem volna kicsit tudatosabban a novallák olvasásának, de valahogy a tudatos olvasás tervezés nem az erősségem, és erről a kedves kiadók is tehetnek. (Igen, tényleg őket is hibáztatom.) Hiszen hiába határozom el, hogy márpedig most a novellákra koncentrálok, folyton folyvást olyan köteteket jelentetnek meg, amik nem tartalmaznak novellákat, mégis borzalmasan érdekelnek. 

Szerencsére néha összeér a két szál, mint a mai bejegyzésben is, hiszen a Megetetni egy követ a maga rövidke 80 oldalán olyan novellákat sorakoztat katonás egymásutánba, amikre rendkívül kíváncsi voltam, így kivételesen teljesítettem az éves tervem és sikerült kicsit jobban nyissak a novellák felé. 

Amilyen rövidek a kötetben szereplő irományok, annyira nehezen emészthetőek is, így sokáig kellett ízlelgetnem egy-egy rövid történetet, de erről csak a későbbiekben. 

Amikor elolvastam a fülszöveget, egyből megfogott ez az apró könyvecske. Valahogy úgy képzeltem el, mint egy őszinte, gyermekien édes és keserű emlékbuborékot, így igazán meglepődtem, amikor az első pár novellából feleszméltem: hát ebben semmi édes nincs. Végtelenül őszinte és nyers a megfogalmazása Bronka Nowickának, amivel egy-egy történetmorzsa végére olyan hasbarúgást tud produkálni, hogy esküszöm fizikailag fájt. Pedig nem ír hihetetlen dolgokról, amikről ne tudnánk, hogy hát "faluhelyen szokás" vagy "faluhelyen megtörténik", mégis, ahogy a pörgettem a lapokat egymás után, egyre jobban elszörnyedtem, miközben egy furcsa kicsit nihilisztikus és kellemes atmoszféra elfogott. Volt, ami ismerős volt, részletekben ugyan, de mégis magamra ismertem abban a kislányban, aki elutasítja bármilyen állat megölését, aki kíváncsi az egész világra,  és aki borzalmasan elszomorodik azoktól a gondolatoktól, amik kizárólag az ő fejében léteznek. 

Voltak karakterek, akiket kifejezetten élveztem, ilyen például a dédimama, illetve a dédi és nagymama kapcsolata, amiről igazán olvastam volna többet. Aranyos volt a kettejük kapcsolata, ahogy az öreg vigyázott az öregebbre, és hogy a főszereplő kislány mennyire közösséget vállalt a dédijével, habár ő is felfogta, hogy dédi néha, vagyis inkább az ideje nagy részében, már nagyon távol jár.

Akit nem tudtam hova rakni, az az apuka. Többszöri nekifutásra sem tudtam értelmezni, mégis mit jelent, hogy nem tudott felnőni, hogy mit próbált szimbolizálni ezzel a gyermeki mozzanatokkal. 

Összességében élveztem ezt az apró kötetet. Voltak benne olyan gondolatok, amiket legszívesebben kifotóztam volna instára (ez pedig igazán ritka érzés bennem), mert úgy éreztem, ezt látniuk kéne másoknak is, illetve voltak olyan történetek, amiknek a végén csak néztem, mert egyszerűen nem értettem miről is olvastam. Kettős érzéseket keltett bennem ez a 80 oldal, mégis inkább afelé hajlok, hogy ezt bizony olvasni kell, és kíváncsian várom, hogy pár év tavlatából, ha újból a kezembe veszem, vajon megértem-e a most elég kuszának tűnő történetdarabkákat.

Te olvastál már kortárs lengyel irodalmat? A válasz erre a kérdésre igazán ritkán igen, így ebben a turnéban három vállalkozó kedvű bloggerünk mutat be egy igen fontos kötetet Bronka Nowickától, ami nemrég jelent meg magyar nyelven, hála a Prae Kiadónak. Kövessétek a turnét és játszatok velünk, hogy megnyehessjétek a kiadó által felajánlott ajándékpéldányt!

a Rafflecopter giveaway

11. 24. - Ambivalentina