Az első kötet olvasása után, nem volt kérdés számomra, hogy szeretném folytatni a képregényt, sőt, rettentően vártam, hogy megjelenjen magyarul is. Közbe végignéztem a sorozatot is, ami őszintén úgy gondolom, hogy a Netflix egyik legjobb gyártmánya az évben, persze jó alapanyagból könnyű jót alkotni. (Ugyanakkor a tapasztalatok alapján nagyon könnyű elrontani is, főleg az ilyen kényesebb témákat, ahol fiatalok között jelenítenek meg homoszexuális kapcsolatot. Sokszor nem a megfelelő hatást érik el, azaz a szociális érzékenyítést, hanem egyszerűen az átlagos néző számára túl sok lesz, hiteltelennek tűnik. Ezt hihetetlenül jól kikerülte a sorozat, élmény volt nézni, és én személy szerint úgy éreztem, hogy tökéletesen bemutatta, hogy a szerelem az bármilyen nemű és rasszú emberek között is ugyanolyan szép és természetes. Erre a következtetésre pedig nagy szükség van.) 

Fülszöveg:

Nick

Azért átjössz holnap?? 😀
Mert lenne egy ötletem
Mit szólnál egy igazi randihoz?

Lehet meglepetés??

Omg oké! Nagyon izgulok alkjdfldsg

Én és a könyv:

A sztori rögtön az előző rész végétől folytatódik, tehát az ominózus első csók után, de még ugyanazon az éjszakán. Az első rész során végigkísérhettük a két fiút, ahogy egymásra találtak, legalábbis barátilag, illetve, ahogy Charlie felismerte, hogy számára ez több barátságnál. A második rész pedig Nick érzelmi világára fekteti a hangsúlyt, hiszen a fiú számára erősen megkérdőjeleződik az önmagáról eddig felépített képe. Mindenképpen kategorizálni szeretné magát, hiszen ezt látuk mindenhol, nevet és címkét kell aggatni mindenre, hogy a világ érthető és rendezett legyen, legalábbis annak tűnjön a szemünkben. Ugyanakkor, ha az ember nem mozdul ki az ismert dobozból és nem hajlandó újabb és újabb szemüvegeket felpróbálni, akkor könynen előfordulhat, hogy nem találja meg a megfelelő címkét, a megfelelő felfogást, amivel kisimíthatja a lelképben keletkezett gyűrődést, és tovább haladhat teljes önképpel a világ felfedezésében. 

Mindezt pedig gyönyörűen és édesen megkomponálva. Nagyon szeretem Alice Oseman rajzstílusát és mesélési technikáját. Annyira kedvesen és ártatlanul tudja bemutatni az első nagy tiniszerelmet, hogy az egyszerűen elvarázsolja az olvasót, és röpíti egészen az utolsó oldalig, ahol a lélekmelengető és aranyos történet hirtelen megszakad, és az olvasó egyszer csak rájön, hogy megint beláthatatlan ideig várnia kell, hogy folytathassa Nick és Charlie történetét. 

Összességében csak ajánlani tudom ezt a képregényt azoknak, akik kedvelik a vörös pöttyös könyveket, a romantikus történeteket, és szívesen olvasnának valami nagyon szívmelengető és kedves limonádé sztorit így a nyári melegben.