Amikor megláttam az új megjelenéseket a Könyvmolyképző oldalán, egyszerűen rögtön szerelembe estem az Idol borítójával. Modern, színes, dinamikus, csak úgy vonzza az ember tekintetét, szóval telitalálat. Igen, még engem is megvett, hisz bár erősen ellenzem a borítók figyelembevételét könyvválasztásnál, mégis megesik velem, hogy egyszerűen elcsábulok... Aztán azon kapom magam, hogy egy pedofil életrajzát olvasgatom. Kínos.

Szerencsére ebben az esetben nem történt ilyen kellemetlen felismerés, mégis, mielőtt kézhez kaptam volna, egyre csak a negatív és csalódott olvasói vélemények jöttek velem szembe, így igazán izgultam, mi lesz ebből a végén. Én is utálni fogom? Vagy nekem valahogy tetszeni fog? Tényleg annyi hibája lenne, mint állítják?
Ráadásul ezt a kötetet recenziós példányként kaptam, amiért amúgy rendkívül hálás vagyok, így kicsit el is szontyolodtam rögtön az elején, mert ha nem tetszik, muszáj leszek megírni, az pedig nem a legjobb reklám egy kiadónak, így ezt általában szeretem elkerülni... No nem azzal, hogy mégis pozitív kritikát írok...

De lássuk is, milyen volt számomra ez a könyv? Utáltam? Szerettem? Vagy meg se mozgatott?

Általában egy gyors fülszöveg-csekkolással kezdünk, de ezt most kihagynám és ugyanitt szeretnék mindenki óva inteni attól, hogy valaha is elolvassa. Nem jó, nyálas, klisés és lelő minden apróságot, ami leköti a figyelmedet úgy az első 200 oldalon. 

Most úgy érezhetitek kezdődik a könyv szétcincálása, de nem. Be kell, hogy valljam, ez az első rubin pöttyös kötet a polcomon, de azért nagyjából tudtam mire vállalkoztam....És nem bántam meg.

A kötetben és az egész sorozatban egész nagy jelentőséget kap a zene, mondhatni erre épül, összeköti a szereplőket...És az olvasót is. Be kell, hogy valljam, hogy világ életemben szerettem volna megtanulni zenélni, de halláskárosultként és tényleg totálisan botfülűként ez a projekt halálra van ítélve. Így maradt az ábrándozás, és én úgy érzem ez az a fogalom, ami a legjobban leírja ezt a könyvet.

Ki ne szeretett volna bele valamilyen hatalmas popsztárba, rockbanda tagjába vagy bármilyen zenészbe fiatal kamaszkorában? Azt hiszem a legtöbb lányban, csakúgy, mint bennem is, egyszerűen van egy ilyen rajongói véna és ilyenkor természetesen elképzeljük, hogy találkozunk a kedvencükkel, kiszúr minket a tömegben és rájön, hogy hasonlítunk, mondjuk abban, hogy mi magunk is remek zenészek vagyunk és elvarázsoljuk kiválasztottunkat csodás hangunkkal. 

Ciki vagy sem, én ezt csináltam, aztán papírra is vetettem álmodozásaimat és így kezdtem el elsőnek szennyezni az internetet különböző fanfiction-eimmel. Ezzel pedig csak arra szerettem volna kilyukadni, hogy számomra az egész kötet olyan volt, mint egy jobban megírt fanfic. De egyértelműen fanfiction. Elrugaszkodva a valóságtól, felruházva a karaktereket csomó szuper tulajdonsággal és képességgel. Mármint komolyan. A semmi közepén él egy gyönyörű lány, akinek már most szuper melója van (könyvborítókat tervez !!) és egyszer csak beesik pont a szomszédba (a semmi közepén) az -elsőre még nem- áhított rocksztár. 

Igen, láttunk már ilyen történetet, de a legtöbb klisét okozó részt egész ügyesen kikerülte az írónő azzal, hogy a történet nem a szokásos "Jaj a pasim igazából celeb" mizériát taglalta, hanem sokkal inkább a celebélet hátrányaira és annak a feldolgozására fektette a hangsúlyt. 

Ebben pedig egészen jó volt. Kaptunk öngyilkosjelölt zenésztársat és természetesen az ivászat és féktelen bulizás, ami egyenlő a rocksztár élettel dolog sem maradhatott ki. Viszont ezeket meglepően jól sikerült kezelni és beleszőni a történetbe.
Elgondolkodtató bár nem volt, de nem is dolga annak lenni. Szórakoztató, nyaralós és napozós olvasmány, kisebb-nagyobb hibákkal, de én végül is élveztem. 

Viszont muszáj vagyok picit bővebben is beszélni a hibákról: Ott van a váltakozó szemszög, ami néha igazán összekavart, mert fogalmam sem volt, hogy éppen ki kinek mit is mond, ráadásul általában csak akkor esett le, hogy egész eddig falsch gondolatokat társítottam egy bizonyos karakterhez, amikor a másik nevét kimondta.
Aztán a rocksztár lelkületű érzelgős szövegeket író főszereplő férfiúnk, aki egyszerűen sehogy se akart igazán rocksztár lenni. Lehet az én fejemmel van a baj, de annyira, annyira egy izomagy és túlhevült átlag könyves pasinak tűnt. Semmi, de semmi rocker hatása nem volt, így pedig nehéz volt elképzelni, hogy az egész banda valami kemény zenét játszik (főleg a szende és szűzies barátnője betársulásával).

Ti olvastátok már az Idolt? Hogy tetszett nektek? Mit gondoltok, tényleg fanfiction érzete van, vagy ezt csak én képzeltem bele?