LEÁNYRABLÁS BUDAPESTEN || KÖNYVES

Őszintén új nekem ez a se veled, se nélküled kapcsolat. Nem is hittem, hogy megtapasztalom, de ez a könyv valahogy mégis erre a sorsra juto...

Őszintén új nekem ez a se veled, se nélküled kapcsolat. Nem is hittem, hogy megtapasztalom, de ez a könyv valahogy mégis erre a sorsra jutott, vagyis jutottunk így ketten. Egymással. Mikor olvastam, megmondom őszintén nem kötött le, mégis mikor nem került a kezeim közé, észrevétlenül is beférkőzte magát a fejembe és sehogy sem bírtam kiverni belőle azokat a kavargó gondolatokat, amik mind-mind ehhez az egy kötethez kötődtek. 
De nézzük is, miért és mitől lett ilyen a kapcsolatunk, avagy miért beszélek egy könyvről úgy, mintha érző személy lenne és miért örülök neki, hogy a Tébolyda a mi korunkban már nem üzemel. (Ez utóbbi egyébként könnyű: már tuti bezártak volna engem is.)




Budapest, ​1896. 
A város a millenniumi ünnepségek lázában ég. A békebeli Monarchia minden zugából tízezerszám tódulnak az emberek, hogy megcsodálják az ezeréves Magyarország egybehordott kincseit. Köztük van a Marosvásárhelyről érkezett, 16 éves Hangay Emma kisasszony is, akinek a rendezvények második napján nyoma vész.

Négy évvel később titokzatos távirat érkezik az azóta is gyászoló, idős édesapa, Hangay Árpád címére: a különös üzenetet Emma, a rég halottnak hitt lány küldte! Az ekkor 17 éves Mili kisasszony, Emma húga azonnal a fővárosba utazik, hogy nővére keresésére induljon.

A talpraesett, éles eszű lány nem sejti, hogy midőn felszáll a vonatra, rémálmokhoz hasonló kalandok sora veszi kezdetét, melyek kibogozásában egyetlen támasza a jó hírű, ám igen zord természetű mesterdetektív, Ambrózy Richárd báró lesz.

Elsőnek csúnya módon a Libri egyik határozottan kényelmes foteljében kezdtem el olvasni a kötetet. Emlékszem tetszett és érdekelt is, mi fog kikerekedni ebből a történetből, hisz már mindenhol hallottam róla, a legtöbben az egekig magasztalták és magasztalják a mai napig, rajonganak érte és én is ahogy átjutottam az első 40 oldalon kezdett körvonalazódni, hogy milyen sok apró, de fantasztikus ötletmorzsa gyűlt itt össze ezen a párszáz oldalon.

Meg kell hogy mondjam, nem szeretem a történelmi regényeket, főleg a magyar történelmi regényeket. Sose érdekeltek igazán és az a kevés tapasztalatom, ami van, sem a legpozitívabb (kivételt képeznek természetesen Celia Rees könyvei, de róla már ódákat zengtem, így itt nem is pazarolnám rá a billentyűzetem ütlegelését, bár a róla írni sose pazarlás. Mondjuk ő csak simán történelmi regényeket ír, nem magyar történelmieket, amiben már érezni a nehezen fogyaszthatóság előjeleit, de erről majd máskor.).
Mégis most egyszerűen elvarázsolt az a tény, hogy ez a vörös pöttyös kötet Magyarországon játszódik és olyan történelmi személyeket, helyeket és történéseket említ, akiket és amiket a legtöbb esetben sose ismer meg az ember, pedig egyébként jó lenne és kifejezetten érdekes is. Mindezt pedig valahogy pont azzal a tökéletes nyelvezettel, ami úgy korhű, hogy közben nem idegen a mai fiatal szájízének, hanem kifejezetten élvezetes is.



Maga a történet, be kell, hogy valljam, nem az lett, mint amit vártam. A második leginkább került műfajom, egészen biztosan a krimi, a bűnüldözés, amiből itt bizony nem volt hiány. Ezt persze nem úgy értem, hogy rühellem és vigyétek előlem, dehogy. Éppen, hogy szeretném a látókörömet szélesíteni, mégis, sajnos valahogy nem ragadt meg annyira ez a bűnüldözési szál, egészen a könyv háromnegyedéig. Ott viszont nem tudom mi történt velem, de egyszerűen elkezdtem falni a betűket és oldalakat és meg sem álltam a kötet végéig, ahol szomorúan konstatáltam, hogy itt a vége, kénytelen leszek megvenni a következő kötetet (és az egész sorozatot), ha szeretném megtudni, hogy mi is lesz a sorsa Miminek és az ő bárójának. 

Ha már itt tartunk: Tudjátok mi hiányzott nekem egész végig, mind a négyszáz oldalon? Sose hittem volna, hogy ezt mondom, hisz én magam kerestem pont egy ilyen könyvet, ami ifjú leányoknak szól (főleg), még sincs benne romantika és szerelmi szál....De őszintén: nekem piszkosul hiányzott belőle. Csak remélni tudom (szégyenszemre), hogy a következő kötetben már lesz valami, így már csak azért is tovább olvasom.

Ambrózy báró már korábban is számos jelét adta annak, milyen kevésre tart engem. 
– Kevésre?! – fordult felém Richárd. – Hisz mióta csak a konflisom kerekei alá került, mindent magáért tettem!

Ami viszont határozottan vitte előre a történetet, az nem csak Böszörményi klaviatúrakoptatása, hanem Mimi a főhősnőnk dacos, makacs és furmányos karaktere. Személy szerint én rendkívül megkedveltem, hisz nem nyávogott, nem próbálta elhitetni velem, az olvasóval, hogy mennyire rossz neki, így ahogy az egész történetet végignarrálta, egyre csak a gördülékeny történések egymásutánját vettem csak észre, meg a néhol megmosolyogtató kitekintéseket. (Amik kivételesen nem voltak zavaróak!) A bárónk is kellemesen morcos és pökhendi volt, talán néha már túlzásba is esett, de édesanyja számomra mindig tökéletesen ellensúlyozta. Magam sem tudom miért, de ez az öreg hölgy lett az egyik kedvencem a történet során. 

Mégis, a könyv nem kötött le. Lehet a műfaji sajátosságok miatt, vagy csak nem a megfelelő időben olvastam, de valahogy olvasás közben nem alakult ki bennem az a "csak még egy oldalt és ígérem leteszem, mert tudom, hogy már hajnalodik és holnap, azaz ma, hulla fáradt leszek" érzés. Mindenképp szeretnék még egy esélyt adni a sorozatnak, így amint időm engedi neki is ugrok a következő résznek. 
Így végezetül olyanoknak tudnám ajánlani, akik tényleg kedvelik a krimiket, no meg nem idegenkednek a magyar helyszínektől és karakterektől (és kérek mindenkit, hogy ne tegye, mert tényleg hatalmas hiba, hisz zseniális könyveket lehet így kihagyni). Itt beszerezheted a könyvet!
Nagyon köszönöm a lehetőséget a Könyvmolyképző Kiadónak! 

You Might Also Like

1 komment

.partnerek és barátok