Talán nem mondok újat azzal, hogy ha a Blogturnénál japános könyvről szerveződik turné, akkor abban bizony én is benne leszek. Akik régebb óta követnek, már tudhatják, hogy abszolút a gyengepontom bármilyen távol-keleti kultúrával foglalkozó könyv, hát még a macskás könyvek, így a Csibineko Vendéglő a Kíváncsi Macskához teljes mértékben telibe találta az ízlésemet. Amikor elolvastam a fülszöveget, ami pedig a regényben megejelő étterem és főzés fontosságát hangsúlyozta, akkor lettem teljesen biztos, hogy ez valami olyasmi, ami nekem tényleg egyszerűen muszáj lesz elolvasni.

Fülszöveg:

„Kövesd a Koito folyót, amíg el nem éred a partot. Onnan fehér tengerikagylók ösvénye vezet majd el a Csibineko Vendéglőhöz. Lépj be – már számítanak rád. És macskák is lesznek."

Kotoko a testvérét gyászolja – bátyja felfelé ívelő színészi karrierje ugyanis derékba tört, amikor Kotoko életét mentve, tragikus balesetben életét vesztette. A lány végső elkeseredésében Csibába indul: hallott ugyanis egy vendéglőről, ahol az emberek még egyszer utoljára találkozhatnak elhunyt szeretteikkel, és csupán annyit kell tenniük, hogy megkóstolják a kifőzde ételeit.

Kotoko hiszi is, meg nem is a szóbeszédet. Ám amikor megérkezik, Kai, a vendéglő fiatal szakácsa, anélkül teszi le elé a menüt, hogy Kotoko egy szót szólt volna. A tányérokon sorakozó ételeket régen mindig a bátyja készítette el neki – és ez csupán az első lépés a furcsa események hosszú sorában…

A Csibineko Vendéglő a Kíváncsi Macskához olyan, mint egy meleg ölelés, vagy a nagymama forró főztje: egyenesen a lélekhez szól. És közben, ahogy azt a japán irodalomtól megszokhattuk, emlékeztet minket arra, hogy melyek az igazán fontos dolgok ebben a rohanó világban.

A világhírű Mielőtt a kávé kihűl-sorozat rajongóinak ajánljuk.

Én és a könyv:

Bár egészen rossz hangulatban kezdtem neki a könyvnek, ahogy haladtam a történetben előre, egyre inkább megnyugtatott, ahogy egyre jobban belemerültem abba a varázslatos atmoszférába, amit Takahasi Juta teremtett. A könyv alapvetően kerek egész, egy történet, de minden egyes fejezet külön novellaként értelmezhető, újabb és újabb karaktereket bevonva. 

Minden fejezet egy hozzávalóval kezdődik. Mindegyikben közös, hogy valamilyen módon erősen kötődik a Csiba régióhoz, ahhoz a part menti nyugodt vidékies részhez Tokió mellett, ahol maga a címben is szereplő Csibineko Vendéglő megtalálható. Ezek a hozzávalók aztán fontos szerephez jutnak a későbbiekben, hiszen mindig fő elemei a fejezethez tartozó szereplő életének, és a receptnek, ami a fejezet végén megtalálható. 

Ami számomra nagyon érdekes élmény volt, hogy annyira nagy érzelmi töltettel és részletes leírással kerültek az ételek leírásra, hogy azt vettem észre magamon egy-egy fejezet végére érve, hogy végtelenül megkívántam az addig részletezett és taglalt ételt. Szerintem szinte még soha nem kezdtem el ilyen típusú könyvből főzni, de most muszáj volt kipróbálnom egy-egy receptet, annyira íncsiklandóan szólt a leírásuk. (Erről az esetről egyébként Instagrammon is posztoltam, lessétek meg!)

Maguk a történetek mind a gyászt, az elmúlást igyekeznek feldolgozni. A Csibineko vendéglő is arra ad lehetőséget, hogy a gyászoló félnek lehetősége legyen még egyszer utoljára beszélni az elhunyt szerettével és így elmondhassa mindazt, ami benne ragadt, amit megbánt, hogy eddig nem mondott ki. Mint az lenni szokott az ilyen japán történetekben, amennyire kellemes és nyugodt az atmoszféra, annyira meglepő és más a történetvezetés és a végkifejlet. Én személy szerint ezért teljesen oda vagyok, mert valahogy jó érzés, hogy nem az ismert toposzokkal találkozom és még a legegyszerűbb történet is valahogy mást tanít és mást mond, mint az, ami a számomra ismert kultúrkörben íródott. 

Összességében nagyon élveztem olvasni a Csibineko Vendéglőt, nagyon kellemes és szép élményt nyújtott. Amellett pedig egyszerűen nem lehet elmenni szó nélkül, hogy mennyire aranyos a kötet borítója, engem teljesen megvett, ráadásul nagyon szépen illusztrálja magát a történet helyszínét és hangulatát is. Nagyon ajánlom!

Nyereményjáték:

Megjelent A Csibineko Vendéglő a Kíváncsi Macskához az Kossuth Kiadó gondozásában! Ez a meghitt, japán hangulatú történet a gyász, az emlékezés és az újrakezdés lírai elegye – egy vendéglőben, ahol az ízek hidat képeznek élők és holtak között. Tartsatok bloggereinkkel, és merüljetek el ebben a szívmelengető, mégis misztikus utazásban, ahol a macskák, a gőzölgő levesek és az emberi kapcsolatok finom szálai mutatják meg, mi az, ami igazán fontos az életben.

A könyv Japánon belül Csiba régiójában játszódik, így a kérdések, amikre a válaszokat várjuk, mind ehhez a régióhoz köthetőek. Minden egyes turné állomáson így egy kérdéssel fogtok találkozni, amire a választ a blog nevével jelzett rublikába várjuk. Jó játékot!

Figyelem! Felhívjuk a figyelmeteket, hogy a válasz elküldése után már nem áll módunkban manuálisan javítani rajta. A kiadó csak Magyarország területére postáz. A nyerteseket e-mailben értesítjük. Amennyiben 72 órán belül nem jelentkezik a szerencsés, újabb nyertest sorsolunk.

Melyik mezőgazdasági termékéről híres Csiba prefektúra?

További állomások:

- Blogturné klub -

11.27 - Ambivalentina

11.29 - Hagyjatok! Olvasok!

12.01 - Pandalány olvas

12.03 - Csak olvass!

Több mindent is vártam ezzel a könyvvel kapcsolatban. Elsődlegesen azt, hogy megjelenjen, hiszen nem csak, hogy nagyon jól hangzott goodreads értékelések alapján, de személyes ajánlásokat is kaptam. Ezen felül pedig a könyv megjelenése és olvasása azt is jelentette számomra, hogy befejeztem a szakdolgozatom igen keserves megírását, ami immáron meg is történt, és el se tudom mondani, mennyire megkönnyebbültem miatta. Végezetül pedig ezer éve nem olvastam indiánokról. Anno az egyik kedvenc témám volt kislányként, nem is említve a tényt, hogy Kanada külön szeglettel büszkélkedhet a szívemben, és bár Új-Skóciában nem voltam, azért más indián rezervátumokba eljutottam, így alig vártam, hogy ez a kötet visszarepítsen az ottani fenyvesek és vízpartok varázsához.

Fülszöveg:

Az egyik család legnagyobb vesztesége.

Egy másik legsötétebb titka.

Mi lesz, ha kiderül az igazság?

1952 júliusában egy indián család érkezik Kanadából a Maine állambeli áfonyaföldekre idénymunkára. Pár héttel később a négyéves Ruthie-nak nyoma vész. Utoljára a hatéves bátyja, Joe látta, amint a mező szélén üldögél a kedvenc kövén. A fiút évekig marcangolja a bűntudat, amiért nem figyelt eléggé a húgára.

Maine-ben egy Norma nevű kislány egy tehetős család egyetlen gyermekeként nő fel. Az apja távolságtartó, az anyja pedig idegesítően túlfélti. Norma furcsákat álmodik, bár valójában inkább mintha emlékeket látna. Ahogy felnő, ráébred, hogy a szülei valamit eltitkoltak előle. Valamit, ami az egész életét, a családját és az identitását is megkérdőjelezi.

Amikor Norma évtizedekkel később elkezdi felkutatni a múltját és az emlékeit, az útja érzelmekkel és fájdalommal teli, ám lélegzetelállító bizonyítéka a szeretet megtartó erejének.

Én és a könyv:

Hiába készítettem fel magamat lelkiekben, hogy ez bizony egy szomorkodós, érzelmes és néhol sírós történet lesz, így is váratlanul ért, amikor elsőnek megkönnyeztem egy jelenetet. Alapvetően nem gyakran történik ez meg velem, így szkeptikusan álltam itt is a dologhoz, de a könyv olvasása közben rá kellett jöjjek, hogy nem is csak a néhai könnyek képében hat rám a kötet. Olyan hihetetlenül nyomódott rá a hangulatomra az olvasottak által belém bújó érzelmek, hogy magam sem értettem, hogy mégis mi bajom lett az olvasás alatti napokban. Ezer éve nem tapasztaltam már ilyet, hihetetlen módon rezonált velem ez a történet, amit őszintén, már most itt a bejegyzés elején nyugodt szívvel mondok az évem egyik legjobb regényének.

Szinte hihetetlen a számomra, hogy egy első könyves szerző alkotta meg ezt a csodát. (Bár ahogy lecsekkoltam, hálistennek nem állt meg Amanda Peters egyetlen könyvnél, és azóta már a második regénye is megjelent, reméljük magyar nyelven is minél hamarabb olvashatjuk.) Olyan szépen bánt a történetvezetéssel, a karakterekkel és az időben ugrálással. Megannyiszor váltogatta egyetlen fejezeten belül, hogy az elbeszélő éppen egy emlékről mesél, a jelenről mesél vagy külső megfigyelőként narrál és utal ki a jövőre, és minden egyes alkalommal működött, és minden egyes alkalommal pontosan tudtam, hogy mi történik. Ez számomra hihetetlen volt, hiszen megannyi történetet szabdal szét az ilyen történetvezetés és tesz élvezhetetlenné, de itt valahogy működött. 

A történet két elbeszélő váltott szemszögeiből tevődik össze. Ruthie, azaz Norma és a legkisebbik bátyja, Joe meséli el a történetüket egy-egy fejezetben, ahol viszont, mint ahogy fentebb is említettem szabadon ugrálnak a múltban, távoli múltban, jelenben és még a jövőben is (igaz, az utóbbiban csak nagyon ritkán). Én egy picivel Norma fejezeteit jobban élveztem, talán azért is, mert annyira hatásosan lett ábrázolva Joe önpusztítása és féktelen belső haragja és önmarcangolása, hogy rossz volt és nehéz az ő életútját olvasni, hiszen ő maga volt önmaga legnagyobb ellensége. 

Ezzel szemben Norma fejezeteiben a gonosz karaktere megtestesült az édesanyjában. De közbe a legnagyobb szeretet és jóság karaktere is az édesanyja karakterében nyilvánult meg, és ezt az ambivalens érzést annyira jól ábrázolta az írónő, hogy egy percig sem tudtam igazán szeretni vagy igazán utálni a karakterét. Nagyon szép volt, ahogy ez a konfliktus a fiatal évektől kezdve egészen a halálon túlig végigívelt, hiszen a kettősség és a szeretetet kiegészítő keserű és kellemetlen érzés folyamatosan ott volt, csak mindig az aktuális helyzetnek megfelelően változott. Eleinte a túlféltés, a gyermek szinte teljesen eltitkolása és szabályozása váltott ki belőlem ellenérzetet, végül pedig az önzőség a teljes és totális egocentrikusság, amit közbe mégis végig átitatott a szeretet.

Nagyon izgalmas és megrendítő volt a két család történetét párhuzamosan olvasni, teljesen belemerültem és magával ragadott a történet. Számomra egy nagyon jelentőségteljes olvasási élmény volt ez a kötet és szívből ajánlom mindenkinek, aki úgy érzi, hogy nyitott a szíve most egy ilyen érzelmes és érzékeny könyvre.

Nyereményjáték:

Amanda Peters első magyarul megjelent regénye a ‘60-as években, Amerikában játszódik, ahol Maine államba érkezik egy indián család idénymunkára áfonyát szedni. Egy nap a legkisebb gyermek eltűnik. A tragédia napról napra emészti fel a családot, mégis sok év múltán is él bennük a remény, hogy a szeretett Ruthie egyszer hazatér. A könyv egy érzelmekkel teli utazás, melyben egyetlen rossz döntés hatással van két család életére is. Tartsatok bloggereinkkel és a General Press Kiadó jóvoltából esélyetek nyílik nyerni egy példányt a könyvből!

Játékunk során az Áfonyaszedők történetéhez hasonlóan családregények címeit kell kitalálnotok minden állomásunkon. A helyes válaszokat az űrlap megfelelő sorába tudjátok beírni. Sok sikert mindenkinek

(Figyelem! A megfejtéseket elküldés után nem áll módunkban javítani. A nyertesnek 72 órán belül válaszolnia kell a kiértesítő e-mailre, ellenkező esetben új nyertest sorsolunk. A kiadó csak magyarországi címre postáz.)

H_ _o _t     r_ma_ _ i _ a

További állomások:

11.10. Pandalány olvas

11.12. Kelly és Lupi olvas

11.15. Olvasónapló

11.17. Ambivalentina

11.19. Könyv és más

11.21. Kitablar

11.23. Csak olvass!

11.25. KönyvParfé