Talán merész egy egész posztot egyetlen videójátéknak szentelni, de mostanában annyire beleszerelmesedtem, hogy úgy érzem, muszáj, hogy írjak róla. Igazából magam sem tudom, miért nem terjedtek el a "játékos posztok", hiszen szinte minden blogon találni szórakoztató tartalmakról szóló ajánlókat, mint könyvek, filmek, sorozatok... 

Lehet, még mindig túl fiús témának érezzük ezt, mi lányok, így inkább nem is írunk róla, hiszen az olvasóink nagyja is lány, úgyse érdekelné őket... Vagy mivel minden lány "csak Simsezik", arról úgy érezzük felesleges is lenne írni, hisz mindenki ismeri. Ennek ellenére én már régóta tervezek egy amolyan "én és a Sims" posztot, hiszen elég jelentős szerepe volt az életemben, ami viccesen hangozhat, de például az első weblap, amit csináltam, is a Sims-ről szólt. De erről majd egy külön bejegyzésben. Most a farmszimulátorok gyöngyszeméről szeretnék mesélni, azaz a Stardew Valley-ről.

A pontos stílus megnevezése open-ended country-life RPG. Tehát a játék a végtelenségig játszható, ha sikerült kiűznünk a multi céget a kisvárosból, még utána is kapunk kisebb-nagyobb küldetéseket, és bőven lefoglalhatjuk magunkat egyéb tevékenységekkel, mint minden létező múzeumi tárgyat megtalálni és leadni a múzeumban, vagy megtanulni és megfőzni a játékben fellelhető összes receptet, vagy csak az összes létező halfajtát kifogni...

Azt hiszem érezhető, hogy egy végtelenül relaxáló és kellemes játékról van szó, ahol nem nagyon van ok az idegeskedésre, ugyanakkor egy-egy jól sikerült betakarítás, vagy halászat után, olyan szintű elégedetetség érzet kaphatja el az embert, ami egyetem alatt csak egy sikeres félév végén érezhető. Azt hiszem, ez megmagyarázza, miért is szeretek mostanában ezzel a játékkal kikapcsolódni. 

Amit külön érdemes megjegyezni, hogy az egész játékot egyetlen fejlesztő készítette, a dialógusoktól kezdve, a karakterek ábrázolásán keresztül a zeneszerzésig, minden-mindent ő csinált teljes egészében. (Azt hiszem nem kell magyaráznom, hogy ez főleg számomra, aki valami informatikusszerűnek tanul, mennyire hatalmas szó és mennyire inspiráló.)

Emellett fontos beszélni a játék grafikájáról is, mert azt hiszem mostanság már igazán elszoktak a legtöbben a pixelcsodáktól. Igen, a Stardew Valley egy 2D-s pixel art játék, tehát nem a legújabb és leglélegzetelállítóbb grafikával rendelkezik, szóval ne is várjunk tőle Cyberpunk szintű magasságokat. De az a helyzet, hogy így szerethető. Nekem borzasztóan tetszik ez a megoldás, megvan a maga varázsa és feelingje, ami nélkül már nem lenne ugyanolyan a játék. Így, ha elsőre nem is tetszik, mindenképp azt ajánlom, adj neki még egy esélyt, mert egyszerűen csak bele kell rázódni, és az ember seperc alatt megszokja. 

A nem játszható karakterek rendkívül részletesen ki vannak dolgozva, no nem grafikailag, bár a dialógusok megjelenő képeikből van egy rakat, mindig a megfelelő érzelmeket ábrázolva... Viszont a háttértörténetük, a többi NPC-hez való hozzáállásuk és különböző kapcsolataik egy nagyon szerethető és életszerű kisvárosi közösséget varázsol a játékba, aminek hála egyszerűen jó olvasni a különböző beszélgetéseket, nem úgy mint pár másik játékban, ahol ezeket jószerivel skippelik az emberek, csak hogy pörögjön a játék. Nos, a Stardew Valley nem erre lett kitalálva, itt nincsenek túl nagy akcióhelyzetek, mégis a napok úgy telnek el, hogy mindig van valami dolgod és vagy épp a város másik végébe rohansz a kovácshoz, vagy igyekszel még két szinttel lejjebb jutni a bányában, még mielőtt beesteledik... 

Egy szó, mint száz, egy remek farmos RPG játék, rengeteg apró kiegészítéssel és easter egg-gel, amik az amúgy is szórakoztató játékmenetet még jobban feldobják és megszínesítik. Mindenképp ajánlom mindenkinek, aki kedveli az Animal Crossing, Harvest Moon, HayDay, Farmerama, Sims és Mincraft közül bármelyiket is, hihetetlen kikapcsoló és flow élményt adó játék, amit egyszerűen csak ajánlani tudok. A multiplayer módot pedig már úgy érzem nem is kell említenem...

Ti ismertétek már a Stardew Valleyt? Játszottatok már vele? Szerintetek ez alapján nekem milyen játék tetszene, mit ajánlanátok nekem? :)

 Nincs is annál jobb, amikor egy jól sikerült első rész elolvasása után rögtön jön a hír: a folytatás hónapokon belül megjelenik. Így történt velem is, amikor a "The Rush" sorozat kezdőkötetét befejeztem, melynek az értékelését itt találjátok. Az első rész kifejezetten jóra sikeredett, és egy olyan problémával zárult, hogy limonádé kötethez képest, meglepően felcsigázott, alig vártam, hogy olvashassam mi lesz így a két főszereplőnkkel, na meg a kicsivel, aki egyre csak növekedett Gia pocakjában.

A rubin pöttyös köteteknek veszélyes második részt írni. Legalábbis szerény véleményem szerint. Mivel leginkább a pikáns részleteken van a hangsúly, illetve a két főszereplő macska-egér harcán, ahogy szépen lassan megismerkednek és összegabajodnak. Amikor már kezd túl sok lenni az ezen felüli cselekmény, vagy a kapcsolatot húzzák a végtelenségig, akkor jöhetnek a sikamlós részek, amik elsőre jól hangozhatnak, de itt kizárólag az írók megcsúszására gondolok, azaz az elcsépelt, túl klisés "nem lehetünk egymáséi" álbonyodalmakra, és a lehetetlen fordulatokra, amik csűrik-csavarják a történetet, próbálva kisajtolni belőle még pár száz oldalt, hátha el lehet adni ezt is. 

Fülszöveg:

Nos, bár bizonyos klisék a Lázadó szívben is előfordultak, dehát ilyen ez a popszakma, helyett a new adult könyvek világa, összességében jó volt olvasni, tetszett ahogy végigvezettek minket először Gia, majd Rush vívódásán. Tetszett, hogy megálltak a kedves szerelők gondolkodni, frusztráltak voltak és nem szerelemtől elvakult módon rohantak el a boldogan éltek, amíg meg nem haltak rózsaszín ködfelhőbe. Persze, ez win-win szituáció volt, hisz összeállt még egy könyv a sztoriból, az olvasó pedig olyan könyvet kaphatott, amit jóérzéssel elolvashatott és nem akarta a falhoz vágni. (Lehet én dramatizálom túl, de tényleg van egyfajta félelem és reszketés bennem a második részek iránt. Könyvekben és filmekben egyaránt.) 

A második rész története nem volt túlságosan színes, de mégse volt borzalmasan egyértelmű sem, tekintve, hogy egyetlen nagyobb bukkanó gördült főhőseink útjába, ami bár várható volt, hogy megoldható lesz, mégis valahogy én egész végig egy másik megoldási módra gondoltam, no nem igazán a főhősök részéről, hanem a kedves írónők deus ex machina módjával számolva. Innentől kezdve pedig szeretném abbahagyni a rébuszokban beszélést, tehát SPOILER következik. Lejjebb görgetve feltüntetem honnan lehet tovább olvasni. 

Ugye ott hagytuk abba, hogy Gia rájött, ki is igazából a pocakjában gömbölyödő kisbaba apja, hisz sajnos nem Rush, ez de öröm az ürömben, hogy legalább Rush egyik rokona. Vagy éppen pont, hogy ez a legrosszabb az egészben. A könyv elején Gia vajúdását követhetjük, hogy elmondja-e és hogy hogyan tálalja ezt a hírt a párjának, majd a könyv második felében jön Rush része, hogy miután megtudta az igazságot, mihez kezdjen vele.  Bevallom, az alap koncepció tetszett, de amikor a pro és kontra érvek felsorakoztak főhősünk fejében, akkor azért néha néztem nagyokat. (Például amikor a pro érv szerint Gia hihetetlen mód szexi és kívánatos, viszont kontraként pedig Rush utálja a bátyját, és ezért biztos utálná a kisbabát is. A kettő egyenértékű volt.) Ennek ellenére is meglepődtem, hogy nem az a végkifejlet született, amire a leginkább számítottam, és itt jöjjön az ABSZOLÚT SPOILER: Én meg voltam győződve egy ponton, hogy Gia el fogja veszíteni a kisbabát. Én úgy kalkuláltam, hogy a kellő szomorúságot megadja majd a baba elvesztése, míg a happy end kiteljesedik abban, hogy boldogan egymáséi lehetnek és közös gyerekeik lesznek. Nos, valamit hihetetlenül benézhettem, mert a végkifejlet meg sem közelítette ezt a spekulációt. SPOILER VÉGE!

Összességében egy meglepően jó és szórakoztató második kötettel találkoztam a Lázadó szív személyében. Akinek tetszett az első rész, annak tetszeni fog ez is. Aki pedig csak gondolkozik rajta, hogy elolvassa a duológiát, annak pedig csak ajánlani tudom: az első rész kifejezetten izgalmasra és szórakoztatóra sikeredett, és a második rész is megfelelően lefoglalt, ahhoz hogy összességében azt mondjam: a sorozat jó lett, a rubin pöttyösök között egy kifejezetten ajánlható darab. 

Nyereményjáték

Nem is telt el túl sok idő, mióta a Lázadó örököst, a duológia első részét a kezünkben foghattuk, és máris itt van a második és egyben befejező kötet, a Lázadó szív, melyben végre pontot teszünk minden bonyodalom végére. Vagy mégse? Gia és Rush újabb megpróbáltatásokkal kell szembe nézzen és mi csak remélni tudjuk, hogy a történet végül boldog véget ér. Tartsatok velünk a Lázadó szív turnéján, hogy együtt utazhassunk vissza a Hampton-vidékre még egy könyv erejéig, na és persze, ha szeretnétek ti is egy nyereménypéldányt szerezni a sorozat utolsó részéből. (Biztosak vagyunk benne, hogy minden könyvmolynak jól mutatna ez borító a polcán!)

Hihetetlen, hogy befejeztem a második évemet, és ezzel túl vagyok az BSc képzésem felén. Ez már a harmadik online félév volt, bár az előzőt nevezhetnénk vegyesnek is, oktatás szempontjából, de a lényeg így is ugyanaz: az a bizonyos "egyetemista élet" másfél éve nem ugyanolyan, és már nagyon hiányzik minden, amit az első félévemben megtapasztaltam. (Hisz az volt az egyetlen időszak, amikor hagyományos módon jártunk egyetemre.) 

Ahogy már az előző bejegyzésekben is megszokhattátok, ezekben a félévzárókban megpróbálom összefoglalni a tárgyaimat, mi hogy sikerült, és összességében milyen volt maga ez a 14+ hét. Remélem, hogy egyrészt érdekes belelátni egy mérnökinfós egyetemi életébe, illetve segítség, ha valaki szintén ezen a szakon gondolkozik. Az előző félévekhez vezető linkeket a poszt legaljára illesztem be. Sőt, ott megtalálhatjátok az első félévemet megelőző, érettségi utáni gondolataimat is, ahol elmesélem, én hogyan kerültem erre a szakra, hiszen nem volt egy egyszerű sétagalopp. 

 A rubin pöttyös könyvek többnyire egyfajta guilty pleasure címszó alatt futnak nálam. Nincsenek benne világmegváltó gondolatok, többnyire túl nagy fantázia se kell hozzájuk, de mégis szükség van erre is. Amikor hulla fáradtan a nap végén ledőlök, hogy picit kikapcsolódjak, na ilyenkor nagyon szeretem őket, főleg azért, mert szinte biztos a happy end és a szerelmesek mindig egymásra találnak, és ez így van jól. Néha pont ez kell, hogy érezzem, az élet lehet szép és cukormázas, főleg, amikor a szorgalmi időszak közepén már teljesen meg vagyok győződve róla, hogy minden is, de leginkább az egyetem totálisan összefogott ellenem. Illetve idővel jó emelni a szerelem fogalmán is. Értem ez a alatt azt, hogy persze, nagyon szép amikor a hőseink a könyv végén végre elsőnek megcsókolják egymást... De mind tudjuk, hogy idősebb korban ez már kicsit gyorsabban és tartalmasabban zajlik. (Kivéve a koreai sorozatokban, dehát az egy teljesen más műfaj, és annak pont ez a bája.) Igen, röviden az erotikus jelenetek megjelenésére gondolok, de itt is inkább arra, hogy erről is szó van, nem pedig arról, amikor a férfi egy kanos ősemberré válik, a lányka meg élvezi nagyjából 120 oldalon keresztül. (A maradék 100 oldalban meg ugye szegények nem szeretkezhetnek agyba-főbe, mert hát először is meg kell ismerniük egymást, plusz valamilyen nagy drámának is kell történnie vagy veszekedésnek.) 

Éppen ezért, az ilyen rubin pöttyös köteteknél ez az egyik legfontosabb kritikai szempont szerintem, hogy eltalálja-e azt az arányt, amikor a kapcsolat mélységét és egyéb pikantériáját is be tudja mutatni az író, de mellette egy érdekes háttérsztorit is tud keríteni főhőseink mögé, na meg szegény férfiú szerszámán kívül mást is részletesen be tud-e mutatni. Néha az ilyen arányok elbaltázása miatt érzem, hogy egy életre elment az ilyen könyvektől a kedvem, éppen ezért vetülhet föl most a kérdés: Vajon ilyen volt a Lázadó örökös is? 

Fülszöveg:

„Volt ​már veled olyan, hogy csak ránéztél valakire, és tudtad, hogy a feje tetejére állíthatná az életedet, ha hagynád?”

Hogyan legyen szuper nyarad a Hampton-vidéken:

Szerezz munkát egy menő szórakozóhelyen! √Pipa.

Hogyan szúrj el egy szuper nyarat a Hampton-vidéken: Ess bele a fekete bőrdzsekis, borostás, átható tekintetű fickóba, aki kitűnik a tömegből! Abba, aki úgysem lehet a tiéd, miután vége a nyárnak. √Pipa. √Pipa. √Pipa.

Pláne, ha ez a szexi, tetovált isten a főnököd. Pláne, ha nemcsak a munkahelyed az övé, hanem ő a fél város örököse. Pláne, ha gonosz veled.

Aztán apránként leomlott a fal, amit ez a kemény pasi maga köré épített. Nem kellett volna beleszeretnem a lázadó örökösbe, főleg, miután világossá tette, hogy nem akarja átlépni velem a határt. Esténként hiába hűlt le a levegő, mégis egyre forróbb lett körülöttünk. A nyaram sokkal érdekesebb lett, de bonyolultabb is egyben. Egyszer minden jó dolognak véget kell érnie, nem? Csakhogy én nem ilyen befejezésre számítottam vele.
Vagy legalábbis úgy tűnt. Egészen addig, amikor egy este rám parancsolt, hogy üljek be a kocsijába, mert nem akarta, hogy a sötétben gyalogoljak. Nagyjából így kezdődött a dolog Rushsal.

Röviden a válasz: nem. Szerencsére boldogan írom ezeket a sorokat, hiszen egy olyan sorozat első részével találkoztam, aminek a következő részét kifejezetten várom. Persze ez nem jelenti azt, hogy remekmű, ugyanakkor nálam az arányokon, azaz az első szűrésen átment. 

Gia és Rush karaktere is egészen jól lett ábrázolva, bár néha meglepődtem, hogy ilyen kis csitri fejjel Gia könyvet akart írni, ugyanakkor ahogy haladtam előre a történettel egyre jobban körvonalazódott bennem a történet úgymond fanfiction jellege, a pozitív fajtából. Hőseinkkel minden is történik, egyszer így zavar be valami, egyszer úgy, konkrétumokat nem említve, de minden megtörténik, ami egy wattpad sztoriban megtörténhet, ráadásul nem túl légből kapott módon. (Itt muszáj megjegyeznem, hogy ha valaki otthon van a wattpad sztorik témakörében, akkor ezt a Tiktok videót mindenképpen ajánlom, én nagyon jól szórakoztam rajta... Sose gondoltam volna, hogy egy posztomban tiktokos videókról fogok beszélni, de úgy néz ki ez is megtörtént.)

Jogosan felmerülhet a kérdés, hogy vajon van-e létjogosultsága egy wattpad kaliberü sztorinak nyomtatott formában? Nos, erre nehéz válaszolni, hiszen már maga a felvetés is bicskanyitogató egyesek szemében... Persze wattpad sztori kifejezés is egy általánosítás. Ugyanakkor a rosszfiút megszelídítő dacos és nagyszájú lány története tud igazán lerágott csont lenni. Nos, itt mégis sikerült talán újat mutatni. Egyrészt nem vagyok annyira járatos az ilyen történetekben, másrészt szerintem sokszor nem mernek ilyen szélsőséges, nem habosbabos álomvilágot építeni egy ilyen sztoriba a kedves írók. 

Itt viszont mertek, és jól tették. Ritkán olvasok kétszerzős köteteket, valahogy ellenszenves ez a forma nekem. Viszont Penelope Ward könyveivel eddig nem igazán volt rossz tapasztalatom, valahogy a pont nekem való bűnös élvezeteket szolgálja, és szerencsére ez most is így volt. Vi-től még nem olvastam ezelőtt, viszont a könyv pozitív benyomást tett, így lehet megpróbálkozom vele is. (Ha esetleg van kedvencetek tőle, akkor kommentben írjátok meg légyszi.) 

 Kínos bevallani mennyire belenyúltam ebbe a könyvbe. A fülszöveg és bármilyen információ nélkül döntöttem úgy, hogy én ezt a kötetet olvasni akarom, és erről csakis az átkozott sárgarózsás borító tehet. Pedig már annyiszor megtanítottam magamnak, hogy bizony, nem döntünk úgy, hogy egy könyvet elolvasunk, csak azért, mert szép a borítója. (Egyszer így került a kezembe még kistini koromban egy történet, ami a pedofíliát mutatta be.... Nos, egész jó lecke volt.) 

Viszont vissza Lenni és Margot száz évéhez. Én őszintén eleinte azt hittem, a Lenni egyértelműen férfinév, és valami romantikus-haldoklós sztorira számítottam...Így borzasztóan meglepődtem, amikor megtudtam, hogy bizony, mindkét főhősünk nő, ráadásul mindketten haldokolnak és bár mindketten életük végéhez közelednek, egyikük élt, míg másikuknak erre nem jutott igazán lehetősége. 

Az élet rövid – senki sem tudja ezt jobban a tizenhét éves Lenninél, akinek egy gyógyíthatatlan betegséggel kell szembenéznie. Ő azonban úgy érzi, még rengeteg dolga van itt, a földön. Miután megismerkedik a nyolcvanhárom éves, lázadó szellemű Margot-val, aki életmentő szívműtétre vár, a nagy korkülönbség ellenére hamarosan szoros barátság szövődik köztük. Ketten együtt elhatározzák, hogy egy-egy festményben örökítik meg az életük sorsfordító eseményeit – száz év, száz kép, két élet. Ahogy haladnak a munkával, egy teljesen új világ nyílik meg előttük, ahol olyan kalandok várnak rájuk, amelyekről addig álmodni sem mertek.

Elragadóan szellemes, megható, de mindenekelőtt felemelő történetet tart kezében az olvasó – egy történetet, amely az élet egyedülálló ajándékát ünnepli, és hitet tesz a szeretet és a barátság végtelen ereje mellett, amikor a legnagyobb szükségünk van rá.

Lenni eleinte kicsit idegesítő volt, gyerekesebbnek tűnt a koránál, de ez hamar átalakult egyfajta "Lenninek saját világa van" dologgá, főleg, ha az ember beleveszi, hogy mennyi időt töltött normális gyerekként kórházon kívül. Nos, keveset.

Nagyon tetszett Margot és Lenni barátsága, bár talán Arthur atya és Lenni párbeszédeit izgalmasabbnak tartottam. Tetszett, ahogy Lenni Istenről kérdezett és olyan kérdéseket tett fel egy papnak, amikre sokan kíváncsiak, ám nem sokan merik direktbe feltenni. Rajtuk kívül még meglepően sok karakter jelent meg a könyv lapjain, mint a tetovált betegtologató, aki szintén apró szintfoltot vitt a könyvbe, illetve Új Nővér, akinek a könyv végéig se derült ki a neve, ha jól emlékszem, de mindenesetre nagyon hálás voltam neki, hogy vigyázott Lennire. Furcsa érzés megszeretni egy kitalált beteg gyereket, de ahogy az ember halad előre Lenni és Margot száz évében, egyszerűen megtörténik és az ember egyszer csak azon kapja magát, hogy egy apró igazságtalanságra, ami főhősünkkel történik, már veszi is elő a százas zsepit, hogy letörölje a kibuggyanó könnyeit. 

Összességében nagyon tetszett a könyv, egyáltalán nem vártam, hogy ilyen jó benyomást fog tenni rám, de mindenképpen csak ajánlani tudom, mindenkinek, aki szerette a Csillagainkban a hibát és mindenkinek, aki nem szerette a Csillagainkban a hibát. Esküszöm, hogy ez egy ezerszer jobb élmény lesz! (És a csillagok itt is fontos szerepet kapnak.) 

Blogturné klub:

További állomások:
05.14.: Csak olvass!
05.15.: Könyv és más
05.18: Ambivalentina
05.21.: Fanni's Library
05.24.: Utószó

Mostanában teljesen rákattantam a romantikus filmekre, mégis olvasni, valami olyat szerettem volna most, ami nem erről szól, amiben nincsenek útjukat kereső fiatalok, sem szerelmes kislányok, mondhatni ki voltam éhezve egy antihősre. A Szellemíróban pedig azt hiszem, hogy minden felsorolt igényemet kielégítették.

Nehéz úgy beszélni a történetről, hogy az ember ne spoilerezzen lehetőleg semmit. Talán azt elmondhatom, hogy én valmailyen szinten meg voltam győződve az elején arról, hogy ez egy romantikus kötet lesz. Persze, közbe nem akartam romantikust olvasni, és ahányszor arrafele kezdtek el a szálak vezetni, meg-meg borzongtam, hogy csak kérlek, kérlek NE. Szerencsére elmondhatom, hogy nem ez nem egy romantikus kötet, sőt még erotikus se, habár ha most igaz-hamist akarnánk játszani, igaz lenne az az állítás, hogy szó van benne bizony, az erotikáról. 

De egyáltalán nem ezen van a hangsúly. A lényeg itt egy titok. Egy titok, aminek a végét ismered, pontosan tudod, hogy mivel lesz vége a történetnek és a titoknak is. Az egyetlen kérdés, hogy miért. A főszereplő hölgy annyira utálatos és zsémbes, hogy ha negyen évvel idősebb lenne, még szerethető is lehetne, mint édes zsörtölődő vénasszony, de a maga harminc évével tényleg még az olvasót is meglepi a mogorvasága. Mégis, nem jött, hogy emiatt lerakjam a könyvet. Valahogy teljesen ki voltam békülve ezzel a helyzettel, és ha véletlenül egyszerűen csak normálisan viselkedett a főhősünk, már annak bőven örültem. Persze ez változott, ahogy telt az idő és egyre mélyebbre ástunk az írónő életében. 

Nagyon tetszett, ahogy minden fejezet elején beleolvashattunk a történeten belül íródó könyvbe, így több szálon futtatva a sztorit. Egyrészt az írőnő jelenében követhettük nyomon, ahogy saját életéről szóló könyvét írja, másrészt pedig az íródó könyvön keresztül megismerhettük egészen kicsi korától kezdve, megértve, miért és hogyan jutott oda, ahol jelenleg tart: egyedül egy óriási házban. Ezekkel a váltásokkal és előreutalgatásokkal olyan feszültséget generált egy olyn sztoriba, aminek a kifejletét ismertem, hogy egyszerűen nem jött esténként, hogy letegyem ezt a könyvet. Tudni akartam, miért történt, hogyan történt és így végül két éjszakán át is inkább a végkifejletet sürgettem, mintsem aludtam volna.

Összességében azt hiszem, hogy pont egy ilyen könyvre volt szükségem. Megkaptam azt az élményt, ami után vágyakoztam és teljes mértékben fejbe vert, hogy igen, olvasni még mindig borzalamsan jó program, ideje lenne időt szakítanod rá megint. Csak ajánlani tudom, ha kicsit eleged van a romantikus nyáladzásokból, valami izgalmasra és könnyedre, de mégis kissé nyomasztóra és véletlenül sem csicsás boldogságosra vágysz.

A turné során a Blogturné Klub résztvevői mesélnek a történetről, és ha szerencsés vagy, meg is nyerheted a regény egy példányát.
A történet főhőse egy rákbetegséggel küzdő író, aki úgy dönt, az utolsó hónapjaiban megírja az élettörténetét.
A mostani játékunk során olyan könyvekből találtok idézeteket, amiknek a főhőse vagy halálos betegséggel küzd, vagy író. A feladatotok, hogy a rafflecopter doboz megfelelő sorába beírjátok az adott könyv címét.

Figyelem! A kiadó csak magyarországi címre postáz! A nyerteseknek 72 óra áll rendelkezésére, hogy a megkapott értesítő levélre válaszoljanak, ellenkező esetben új nyertest sorsolunk.

Úgy tartja a mondás, hogy soha ne ítélj meg egy könyvet a borítója alapján, viszont mi van akkor, ha valahogy sikerült beleolvasnod a könyvbe, mielőtt láttad volna a borítót? És mi van, ha nagyon tetszik, amit olvastál? Persze, amikor a könyv közelébe kerülsz, és először fogod látni a borítóját, akkor reméled, hogy olyan lesz, amilyet vonzónak találsz. Mert ki akar egy olyan bámulatosan jól megírt könyvet a polcára, ha egy szar borítót kell bámulnia?

a Rafflecopter giveaway