Néha úgy érzem, hogy én már kinőttem az ifjúsági/fiatal felnőtt korosztálynak szóló könyvekből. Már többször előfordult, hogy túl bugyutának, túl nevetségesnek éreztem egy-egy történetet, és egyszerűen már nem kötött le. De lehet, hogy igazából csak nem jó könyveket választok.

A Campus Drivers nem ígért sokat. Egyszerű, romantikus, egyetemistás történetnek tűnt, mégis olyan élményt adott, amit már nagyon régóta nem kaptam ilyen típusú könyvtől. Teljesen beleszerettem mindkét főszereplőnkbe, úgy szurkoltam nekik, mint egy kis rajongó, és együtt sírtam és nevettem mindkettejükkel. Egyáltalán nem számítottam erre, főleg azért, mert az eleje azért kissé döcögősen indult, de most már alig várom, hogy láthassam, mit alkotott belőle az Amazon Prime.

Fülszöveg:

Csak egy fuvar lesz, de a szíved is beleremeg…

Az új szemeszter igazán reménytelinek ígérkezik Lane O'Neill számára. A Campus Drivers alkalmazás, amelyet legjobb barátaival indított, hatalmas sikernek bizonyul, a lányok egyszerűen megvesznek értük. A koncepció egyszerű: a négy sofőr felújított veteránautóival taxis szolgáltatást nyújt az egyetemi diákoknak.

Lane-nek csupán egyetlen hibája van: képtelen kötődni bárkihez. A barátain kívül senkit sem tűr meg hosszabb ideig maga mellett, egészen addig, amíg fel nem bukkan a lépcsőházban egy viharvert és elveszettnek tűnő lány, akit épp most dobott a pasija. Lane átmenetileg befogadja a kanapéjára a kissé idegesítő idegent, Lois kedvessége és elbűvölő humora azonban hamar rést üt a fiú áttörhetetlen pajzsán…

Én és a könyv:

Be kell vallanom, elsőre leginkább a borítóra ragasztott matrica ragadta meg a figyelmemet, miszerint nemsokára az Amazon Prime fogja feldolgozni a sztorit. Azt nem tudom pontosan, hogy film vagy sorozat készül-e belőle, de én az utóbbira tippelnék, főleg annak tudatában, hogy maga a könyv is egy sorozat része. Ráadásul mindenki emlékszik, mekkorát ment Elle Kennedy Off-Campus sorozata, ami nagyon hasonló könyvfelépítésen alapul, így azt hiszem, már most kijelenthető, hogy a Prime egy újabb nagy dobással készül.

Hiszen a recept itt is ugyanaz: van egy egyetemi baráti társaság, egy rakás fiú, akiket összeköt valami. Jelen esetben a hoki helyett az autók, és ha jól vettem ki, akkor specifikusan a régi, menő járgányok. Nagymenők, úgymond a suli rosszfiúi, akiknek eszük ágában sincs barátnőt keríteni maguknak, élvezik a csajozás adta lazaságot és fesztelenséget. Ám az egyik tag mégiscsak összefut egy olyan lánnyal, akiről most azt kellene mondanom, hogy egyből megdobogtatja a szívét, de ehelyett inkább az a helyzet, hogy kegyetlenül maga alatt van, és éppen hajléktalan.

Mielőtt még elmesélném itt az egész fülszöveget és cselekményt, gyorsan tovább is ugrok arra a részre, ahol azt ecsetelem, nekem hogyan tetszett a dolog. Bár ezt már a bevezetőben is lelőttem: tényleg nagyon tetszett.

Ami úgy érzem, hogy mostanság az egyik legnagyobb erősség tud lenni számomra egy romantikus regényben, az a slow burn trope. Amikor egyszerűen lassan indulnak be a dolgok. Amikor a főhőseinknek van idejük megismerni egymást, és ténylegesen útközben alakulnak ki az érzelmek, nem pedig első látásra.

Nagyon tudom élvezni, amikor nem sóvárognak az első pillanattól kezdve egymás után a karakterek, hanem először közelebb kerülnek egymáshoz, és csak később ismerik fel, hogy ebben talán valami több is lapul. Ezt mondjuk ki kell egészítenem azzal, hogy pont emiatt különösen szeretem az enemies to lovers trope-ot is, mivel az én ízlésem valamiért jobban szereti, ha már a sztori elejétől látszódik a közeledés, de nem az a kiindulópont, hogy jó barátok. Ennek a spektrumnak mondhatni a legszéle nyújtja számomra a legnagyobb szórakozást: amikor még ráadásul ellenségesek is egymással. Nem kell itt eszeveszett ellentétekre gondolni, nekem már az is elég, ha legalább egyikük nem kifejezetten pozitívan tekint a másikra.

Ezt pedig itt meg is kaptam. Annyira nem nagy az ellentét, hogy a könyv beleilljen az enemies to lovers halmazba, mégis kellően távolról indulnak a karakterek ahhoz, hogy egy teljes könyvet kitöltsön a történetük. Nem a klasszikus „muszáj valaminek elromlania félúton, hogy valahogy kitegyen a sztori egy átlagos könyvvastagságot” eset valósul meg.

Az írónő nagyon szépen lépteti egymás felé a főhőseinket, lassan, apró lépésekben, ami végtelenül szórakoztató és szerethető. Nem is beszélve a stabil mellékszereplő-brigádról, a Campus Driversről, akik pontosan azt a hülye szépfiú bagázst hozták, ami egy ilyen kaliberű könyvhöz kell. Szerethetőek voltak és viccesek. Olyannyira, hogy rengetegszer azon kaptam magamat olvasás közben, hogy fel-felhorkantok és hangosan kacarászom, mert annyira működött egy-egy szóváltás vagy jelenet.

Számomra minden tökéletes mértékben volt adagolva: a dráma, a feszültség, a viccek, a romantika és nem mellesleg az erotika is. Utóbbit külön kiemelném, mert bár van benne, pontosan olyan egészséges mértékben, ahogy szerintem egy egyetemistákról szóló kötetben kell, miközben továbbra is a romantikus zsáneren belül maradunk. Nem ezen van a hangsúly, viszont hozzátesz a sztorihoz, amikor megjelenik, és abszolút megalapozott minden ilyen jelenet létjogosultsága, ami szerintem baromi ritka.

Én elmondhatatlanul szerettem. Olyan érzéseket keltett bennem, mint amikor életemben először olvastam az Off-Campus sorozat első részét, amiről tudni kell, hogy már legalább háromszor újraolvastam, ha nem többször.

Így hát alig várom, hogy kijöjjön a vizuális feldolgozása, azaz a sorozat a Prime-on, illetve hogy a General Press Kiadó elhozza a könyvsorozat további részeit is, mert ha jól láttam, még legalább három vagy négy rész vár rám a Campus Drivers csodás szereplőgárdájával. Remélhetőleg a többi fiú is talál magának egy-egy leányzót, én pedig már alig várom, hogy visszatérhessek ebbe a világba.

Blogturné Klub:

Egyetemi élet, veteránautók és egy nem mindennapi fuvarszolgálat – megérkezett C. S. Quill Campus Drivers sorozata! Tartsatok velünk Lane és Lois történetében, amelyből hamarosan sorozatadaptáció is érkezik az Amazon Prime-ra!

További állomások:

Blogturné Klub

10.01 Zakkant olvas

10.03 Ambivalentina

10.05 Kelly és Lupi olvas

 Már olvastam korábban Sebastian Fitzektől, sőt nemrég egy olyan könyv is a kezembe került, amelyben rá hivatkoztak, így egyre jobban körvonalazódott előttem a „Fitzek-jelenség”. Németországban ő maga a koronázatlan thrillerkirály, és bár a General Press által elhozott előző könyve, A lány az ablakban annyira nem győzött meg, mégis kíváncsi voltam, mi emeli ki ennyire ezt az írót a műfajban. Mi az, amit én eddig nem vettem észre a zsenialitásából?

Fülszöveg:

Josy, a neves pszichiáter, Viktor Larenz tizenkét éves lánya rejtélyes körülmények között eltűnik. A kitartó nyomozás ellenére az ügy megoldatlan marad: nincs holttest, nincsenek tanúk, nincsenek nyomok, amelyeken elindulhatnának.

Dr. Larenz a válása után egy eldugott nyaralóba vonul vissza, ahová négy évvel a lánya eltűnése után egy gyönyörű nő kopog be. Az ismeretlen nőt téveszmék gyötrik: újra és újra megjelenik előtte egy kislány, akinek az eltűnése kísértetiesen hasonlít Josy esetéhez. Viktor vonakodva ugyan, de megkezdi a terápiát, ami egyre inkább drámai kihallgatássá válik…

A terápia Sebastian Fitzek 2006-ban megjelent debütáló regénye, amely megalapozta a szerző későbbi sikerét. A kötetből, amely több héten át vezette a német Spiegel magazin bestsellerlistáját, azóta több mint nyolcmillió példányt adtak el világszerte. 2023-ban tévésorozatot készítettek belőle.

Én és a könyv:

A terápia Fitzek első regénye volt, ami egyébként a két köszönetnyilvánításnál is nagyon szépen megmutatkozik. Tudom, nem szerencsés rögtön a könyv végén kezdeni, és az olvasást természetesen én sem így kezdtem, a bejegyzésben viszont már az elején szeretném kiemelni ezt az apró, kedves részletet. A kötet végén ugyanis két köszönetnyilvánítás kapott helyet: az eredeti és egy évekkel később hozzáadott változat. Az elsőben olyan kedves lelkesedéssel köszöni meg Fitzek az olvasónak, hogy az ő könyvét választotta, hogy még az e-mail-címét is megadja arra az esetre, ha valaki szeretné megosztani vele a véleményét arról, hogyan tetszett neki a történet. Utólag, ismerve a könyv sikerét és azt, hová jutott vele az író, különösen szerethető volt ezt olvasni.

Hatalmas sikert hozott számára a debütáló kötete, amit őszintén meg is tudok érteni. Nagyon jó receptet alkalmazott. Egyrészt meglehetősen rövid a könyv, így könnyű rászánnia magát az olvasónak, és akár egy vonat- vagy buszútra is magával vinni. Másrészt egészen kiszámíthatatlan.

Fitzek folyamatosan fenntartja az olvasó figyelmét, és mindig valami egészen mást sejtet, mint ami a következő pillanatban történni fog. Hiába gondolja úgy az ember, hogy most már sikerült kilogikáznia a valós eseménysort, mindig akad még egy apró csavar, amitől megint egy kicsit másképp látjuk az addig történteket, és máshogy csapódik le a valóság.

Nagyon élveztem, ahogy egy-egy fejezet után ráeszméltem, hogy teljesen megváltozott a különböző karakterekről alkotott véleményem. Szinte folyamatosan változott, hogy kit kedvelek, kinek hiszek és kiben kételkedem, miközben a történet kifejezetten kevés szereplővel operál. Talán pont emiatt működött ennyire jól: nem kellett egy hatalmas szereplőgárdát fejben tartanom, mégis állandóan újra kellett értékelnem azt a néhány embert, akiket már azt hittem, ismerek.

Mindezek ellenére a történet könnyen követhető maradt. Ugyanakkor úgy érzem, egyszer még el kellene olvasnom a könyvet, mert folyamatosan voltak benne olyan utalások és félmondatok, amelyekre most, hogy már ismerem a végét, nagyon kíváncsi lennék. Vajon másodjára hamarabb összeállna a kép? Észrevenném azokat a jeleket, amelyek elsőre jelentéktelennek tűntek? Vagy esetleg találnék olyat is, ami a teljes történet ismeretében már nem annyira logikus?

Mindenképpen újraolvasnám, ami nálam egészen ritka érzés. Azt hiszem, ezzel végre sikerült Fitzeknek megmozgatnia bennem valamit, és talán arra is választ kaptam, miért szeretik ennyien. Ezek után kifejezetten kíváncsi lettem A meghívásra is, amely a harmadik, General Press gondozásában magyarul megjelent kötete az írónak.

Összességében annak, aki egy klasszikusan jó, borzongós pszichothrillert szeretne olvasni, és kifejezetten kedveli a pszichiátriai, pszichés vonalat, A terápia szerintem nagyon jól fog működni. De annak is jó választás lehet, aki még csak ismerkedik a műfajjal: rövid, könnyen olvasható, gyorsan halad, közben pedig éppen elég csavart tartogat ahhoz, hogy megmutassa, miért lett Sebastian Fitzekből az, akit ma a thriller egyik legismertebb európai szerzőjeként tartanak számon.

Blogturné Klub:

Sebastian Fitzek legismertebb és legnépszerűbb regényét új kiadásban hozta el nekünk a General Press Kiadó. A történet középpontjában egy pszichiáter orvos áll, akinek a lánya évekkel ezelőtt nyom nélkül eltűnt, és akit különös téveszmékkel keres fel egy rejtélyes beteg. Tartsatok velünk ennek a csavaros, fordulatokban gazdag pszichothrillernek a blogturnéján!

További állomások:

Blogturné Klub

09.25. Könyv és más

09.27. Pandalány olvas

09.29. Ambivalentina

Még télen, az egyik Könyvmolyképzős raktárvásáron beszélt rá egy barátnőm erre a kötetre. Én pedig egy jól hangzó thrillerre többnyire igazán kapható vagyok, főleg, ha azt is tudom, hogy nemsokára film készül belőle. Az utóbbi években szinte futószalagon indult meg a különböző könyves adaptációk gyártása, és ennek egyik legikonikusabb alakja Colleen Hoover, akinek több története is eljutott már vagy hamarosan eljut a filmvászonra. Ezek közé tartozik a könyv is, amiről a mai bejegyzés szól: a Verity.

Két szempontból is különösen kíváncsi voltam rá. Egyrészt még nem igazán olvastam az írónőtől, másrészt érdekelt, hogy egy klasszikusan romantikus-erotikus spektrumon mozgó szerző mit tud kezdeni a thriller műfajával.

Fülszöveg:

Magával ragadó és megdöbbentő. Egyszerűen nem lehet letenni.

Claire Contreras New York Times bestseller szerző.

Lowen Ashleigh, az anyagi csőd szélén álló, küszködő író élete állásajánlatát kapja, amikor Jeremy Crawford, a bestseller szerző Verity Crawford férje felkéri, hogy balesetben megsérült felesége helyett megírja az asszony sikersorozatának befejező részeit.

Lowen megérkezik a Crawford házba, hogy átnézze Verity többévnyi jegyzeteit és vázlatait, remélve, hogy elegendő anyagot talál a munka elkezdéséhez. Csakhogy az irodában nemcsak kaotikus állapotok fogadják, hanem egy önéletrajz is, amit az asszony a legnagyobb titokban írt. A kézirat minden oldala vérfagyasztó vallomást rejt, köztük annak az éjszakának a történetét, ami örökre megváltoztatta a család életét.

Lowen először úgy dönt, hogy nem mutatja meg Jeremynek a kéziratot, mert annak tartalma még több fájdalmat okozna a gyászoló apának. De ahogy a férfi iránti érzelmei egyre erősebbé válnak, rájön, hogy talán mégis fel kéne fedni Verity mocskos titkait.

Egy egyedülálló romantikus thriller a New York Times bestseller szerző Colleen Hoover tollából.

Én és a könyv:

Azzal már az előzetes, kemény egy olvasmányomból is tisztában voltam, hogy az írónő a szívek megríkatásához nagyon is ért. Ezt egyébként a megfilmesített könyvei is alátámasztják, amiket ugyan nem olvastam, viszont megnéztem a moziban. (Tudom, nagyon kellemetlen olvasó emberként előbb a filmet megnézni, ezt kérlek, nézzétek el nekem.)

Így a Verityben is számítottam erős és heves érzelmekre, ami egy thriller esetében is nagyon jól tud működni. És őszintén: működött is. Fejezetről fejezetre érezhető volt, ahogy az írónő egyre tudatosabban irányítja az olvasó figyelmét, közben pedig egyre borzongatóbb és hidegrázósabb részletekkel ajándékozza meg.

Ez egyébként egészen meglepett. Mégiscsak egy elsősorban romantikus-erotikus vonalon mozgó írónőről beszélünk, de ebbe a kötetbe úgy tudta belefűzni az erotikát, és olyan egyéb részletekkel tűzdelte tele a történetet, hogy azok a megszokott olvasóközönségének feltehetőleg extrán gyomorforgatónak hathattak.

Olvasás közben próbáltam ebbe is belegondolni, mert teljesen őszintén: nekem a gyomorforgató élmény helyett sokkal inkább egyfajta bizarr kíváncsiságot hozott ez a kötet. Meglepett, hogy az anyaság és a kisgyermekes lét általánosan idealizált képébe ennyire bele mert tenyerelni az írónő, és ilyen részletesen merte megírni az ehhez kapcsolódó jeleneteket. Ezek kétségkívül baromi hatásosak voltak, és nagyon izgalmas volt látni, ahogy szépen lassan épül fel a történet.

Ami viszont engem eléggé hidegen hagyott, az a romantikus szál volt. Valahogy az ilyen műfajú könyvekben nehezebben tudom elfogadni ennek a létjogosultságát. Közben persze létrehozott egy érdekes kettősséget, ami egyfajta erkölcsi dilemmaként is lecsapódhatott az olvasóban, nálam viszont ez elég hamar átcsapott fejvakarásba, hogy ezt most mégis miért kell.

Az izgalomfaktor ettől függetlenül határozottan megvolt. Pár jelenetnél őszintén fogalmam sem volt, mi fog történni a következő oldalon, és egyszerűen nem tudtam letenni a könyvet addig, amíg megint egy viszonylag lazább, nyugodtabb részhez nem értem.

Egyébként az egész könyvet munkába járás közben olvastam, így szinte kizárólag a metrón haladtam vele. A vége felé viszont már annyira tűkön ültem, hogy mi fog történni, hogy szabályosan olvasás közben sétáltam haza. Ez ugyan erősen lelassította a lépteimet, de egyszerűen muszáj volt tudnom, mi lesz a vége.

A vége viszont...

Nem az a fajta befejezés, amit én az ilyen műfajú könyveknél szeretek. Nem szeretnék spoilerezni, így nem árulnék el róla többet, de én úgy jellemezném: megúszós. Számomra ez volt a legegyszerűbb megoldás, amit az írónő választhatott, és emiatt kifejezetten csalódott voltam. Annyi potenciál volt benne, annyi izgalmas lehetőség, és mégis ezt választotta. Őszintén sajnálom, mert egészen addig nagyon szépen felépítette a történetet.

Vászonra vinni viszont nagyon is jó ötlet ezt a könyvet. Rengeteg rendkívül filmszerű és vizuális részlet volt már a regényben is, amelyek szerintem szélesvásznon szuperül fognak működni, és őszintén alig várom, hogy láthassam. Igazi őszi, borzongós mozinak ígérkezik. Ráadásul a helyszínt is gyönyörűen írta le Hoover, így kíváncsi vagyok, milyen lesz végre filmen is látni azt a közeget, amit olvasás közben elképzeltem.

Leginkább azoknak ajánlanám, akik alapból is szeretik Colleen Hoover munkásságát, vagy még csak ismerkednek a thriller műfajával, és inkább a romantikus könyvek világából érkeznek. Ilyen esetben szerintem a Verity nagyon jó átvezető lehet a borzongás világába. És higgyétek el: thrillert olvasni baromi jó élmény még a félős és ijedős embereknek is – mint amilyen én vagyok.

Blogturné Klub:

A legújabb Colleen Hoover-adaptáció, a Verity jövő héten érkezik a mozikba, ám a vetítés előtt nem érdemes kihagyni a könyvélményt sem! Az írónő lélegzetelállító thrillere az igazság határmezsgyéjén jár kötéltáncot, és egyszerre láthatunk bele egy sikerszerző és egy feltörekvő író fejébe, miközben végig szépen lassan fény derül a Crawford-ház titkaira. Tartsatok ti is velünk a turnén még a film előtt!

További állomások:

Blogturné Klub

09.22. Pandalány olvas

09.24. Ambivalentina

09.26. Kitablar

09.28. Zakkant olvas

Nagyjából semmit sem tudtam erről a könyvről, csak azt, hogy gyönyörű a borítója, mindenhol ott van, és mindenki kíváncsi rá. Így hát beálltam én is a sorba, és alig vártam, hogy megtudjam, mi is ez a nagy felhajtás e körül a könyv körül. Az írónőtől ezelőtt még nem olvastam, és a könyv hátuljára írt szöveg sem mondott túl sokat a történetről, de annyit igen, amitől őszintén egy picit beleborzongtam. (A fülszöveget trükkösen a belső borítóra nyomtatták.) Már meg is történt a fejemben az a drámai kattanás, hogy igen, ez egy nagyon jó könyvnek ígérkezik, és alig vártam, hogy belekezdjek.

Mississippi, 1933. A nagy gazdasági világválság sötét árnyéka vetül a déli államokra, ahol a becsületnél csak a látszat fenntartása a fontosabb.

Birdie Calhoun huszonnégy éves, hajadon, és pontosan tudja, mit jelent a nélkülözés. Pénzt kérni érkezik gazdag családba beházasodott húgához, ám hamarosan kiderül, hogy sógora családja nála is nagyobb bajban van. Hogy megmentse az ősi kúriát az elárverezéstől, Birdie egy semmiből felbukkant, különös és elszánt nő, Charlie segítségével kockázatos és merész vállalkozásba fog, amely alapjaiban kezdi ki a konzervatív kisváros képmutató erkölcseit.

Eközben a helyi árvaház penészes falai között a tizenegy éves Meg a szabadságról és az anyjáról álmodozik, aki biztosan vissza fog jönni érte egyszer. Nem is sejti, hogy az árvaház gőgös igazgatónője miért gyűlöli őt annyira, ahogy azt sem, hogy sorsa végül Birdie és Charlie valószínűtlen és vakmerő szövetségének sikerén múlik majd.

A Lázadó nők klubja szívszorító, fanyar humorú, mégis felemelő történet barátságról, kitartásról, túlélésről és a szabadság áráról egy olyan világban, ahol a nőknek nem osztottak lapot – s ezért úgy döntenek, inkább átírják a játékszabályokat.

Én és a könyv:

Nem tudom elmondani, mennyire imádtam ezt a könyvet. Nem azért, mert megfelelő esti mese lett volna, ahol főhősnőnk megtalálja a csodás hercegét, és együtt lovagolnak el sárkányháton zabot hegyezni, hanem mert úgy ábrázolta a valóságot, hogy összegyűljön bennem a keserűség, együtt érezzek a karakterekkel, utáljak is karaktereket, és ne tudjam letenni a történetet, mert egyszerűen kiszámíthatatlan.

Pont annyira sötét, hogy nem tudom megmondani, vajon a végén tényleg a jó győz-e, de közben nem esik bele abba a hibába, hogy ellaposodjon, vagy egyszerűen túl sok legyen az ember gyomrának ennyi fájdalom és szenvedés. Tökéletesen mérte ki ezeket az érzéseket az írónő, miközben arra is odafigyelt, hogy feminista irodalomként se essen át a ló túloldalára. A női szereplők közül is kerültek ki rémes, borzasztó alakok, csakúgy, mint a férfiak közül, miközben a férfi karakterek között is akadtak igazán szerethető és kedves szereplők, ahogy természetesen a nők között is.

És hogy teljes legyen a korhű ábrázolás, mindeközben a faji megkülönböztetés is hangsúlyos szerepet kapott. Hiszen a 20. század első felének Amerikájában még nagyon is jelen volt a faji alapú diszkrimináció, és a fekete embereknek egészen más bánásmóddal és társadalmi korlátokkal kellett szembenézniük. Nagyon erőteljes és bicskanyitogató volt ennek az ábrázolása, amivel úgy érzem, az írónő elérte a kívánt hatást, de közben nem lett túl sok: az olvasó még mindig könnyen tudta fogyasztani a szöveget, nem ülte meg a gyomrát.

Én őszintén meg is lepődtem, hogy ez a majdnem 700 oldalas könyv mennyire könnyen csúszik. Annyira olvasmányos volt, és annyira vitt magával előre a történet, hogy alig bírtam letenni. Nagyon érdekes volt számomra, hogy bár váltott szemszögből íródott, nem szabályosan váltották egymást a különböző nézőpontok. Sokkal inkább a két szál egymástól függetlenül zajlott, majd egy kis időre keresztezték egymást, aztán ismét különváltak, és így tovább.

Nagyon izgalmas volt így végigkövetni a két elbeszélő hónapjait, akik mindketten valamilyen módon kívülállónak számítottak a korabeli társadalomban. Ott volt például Birdie, aki már vénkisasszonynak számított a maga huszonévével, és Meg, aki árvaházban nevelkedett, bár a tizenegy és fél évéből valójában csak egy egészen rövid időt töltött ott.

Mindketten nagyon szerethetőek voltak, és nagyon sokat dobott a történeten a gyerekszáj, ahogy Meg próbálta megérteni és racionalizálni a tanult normákat, viselkedési formákat és társadalmi elvárásokat.

Nagyon élveztem, ahogy a történet felépült, amiről őszintén kicsit nehéz is úgy beszélni, hogy az ember ne spoilerezzen, de volt itt ezer- és egyféle hangulat, és olyan fordulatok, amelyektől hirtelen az olvasó azt sem tudta, mit gondoljon. Én nagyon élveztem, ahogy nagyjából sejthetővé váltak a dolgok, de mégis mindig egy picit más történt, mint amire számítottam volna, ezzel folyamatosan fenntartva az érdeklődésemet.

Közben pedig maga a könyv is nagyon jó gondolatébresztő volt, hiszen olyan, a valóságon alapuló tényekre épített, amelyekre érdemes odafigyelnünk, és hozzájuk mérten átgondolnunk a mai felfogásunkat az életről és a társadalmi normákról. Ilyen például az a tény, hogy alig több mint száz éve még egészen más lehetőségei voltak a nőknek a válás, a munkavállalás, a továbbtanulás vagy éppen a diplomaszerzés terén. Nem is beszélve arról, mennyit változott azóta a bőrszín és egyéb etnikai jellemzők alapján történő megkülönböztetés társadalmi és jogi megítélése.

Fontos látni, hogy ezek a dolgok mára mennyire máshogy működnek, és milyen kevés idő telt el azóta, hogy ez egyáltalán nem így volt. Ez egyszerre értelmezhető pozitívan és negatívan is, de mindenképpen megmutatja, hogy a változás még javában tart, és rajtunk is múlik, mi lesz belőle, hogyan folytatódik. Ehhez pedig remek építőelem ez a könyv, mert bár nem ad egyértelmű utasításokat – és ne is adjon –, megmutatja, honnan jövünk, és milyen értékek mentén érhettük el azt, ahol jelenleg tartunk.

Csodás, szívhez szóló olvasmány, amit csak ajánlani tudok mindenkinek, aki nyitott egy kicsit komolyabb üzenettel megírt, de közben rendkívül olvasmányos és szerethető történetre.

Nyereményjáték:

Kathryn Stockett, A segítség szerzőjének új regénye jelent meg az Open Books gondozásában: a Lázadó nők klubja. Ez a történet az 1930-as évek Amerikájába, a gazdasági válság sújtotta Mississippibe kalauzolja az olvasót. Birdie Calhoun egy olyan világban próbál boldogulni, ahol a nőknek kevés lehetőség jut, ám egy különös találkozás az árvaházi Meggel és az ajtajában egyszer csak felbukkanó Charlie-val olyan eseményekbe sodorják, amelyek nemcsak a saját életét, hanem a körülötte élők sorsát is megváltoztatják. Ha szeretnétek megismerni ezt a különleges, bátor nőkről, barátságról és újrakezdésről szóló történetet, a blogturné során egy példányt is nyerhettek a regényből!

A mostani nyereményjátékunk középpontjában az 1933-as események állnak - mi felteszünk minden állomáson egy állítást, nektek pedig nincs más dolgotok, mint eldönteni, hogy az az állítás igaz vagy hamis. A megoldást írjátok a Tally megfelelő sorába!

(Figyelem! A sorsoló program észleli az azonos IP címről érkező válaszokat, és csalás gyanújával hosszú távon kizárásra kerülnek a több lehetőséget igénybe venni vágyók! A játék utolsó állomását követő 3. napig tudjátok beküldeni a válaszaitokat, nem tudjuk hosszabbítani a turnékat! A megfejtéseket elküldés után nem áll módunkban javítani.  A nyertesnek 72 órán belül válaszolnia kell a kiértesítő e-mailre, ellenkező esetben új nyertest sorsolunk. A kiadó csak magyarországi címre postáz.)

A 42nd Street című musicalfilm 1933-ban került a mozikba.

Továbi állomások:

08.27. Kitablar

08.29. Olvasónapló

08.31. Veronika’s Reader Feeder

09.02. Pandalány olvas

09.04. Könyv és más

09.06. Spirit Bliss - Sárga könyves út

09.08. Readinspo

09.10. Ambivalentina

Vannak könyvek, amelyeknél nehéz eldönteni, hogy valójában a történetet szeretjük-e ennyire, vagy inkább azt az érzést, amit olvasás közben adnak. A Pettson és Findusz-könyvek nálam egyértelműen ebbe a kategóriába tartoznak. Valahogy már attól megnyugszom, ha meglátom Pettson kis házát, a mindenfelé heverő tárgyakat, a barkácsolás nyomait és persze a háttérben ügyködő muklákat.

Fülszöveg:

Beköszöntött a nyár, és mit gondoltok, barátaink ebben a szép évszakban vajon milyen szórakozást találtak ki maguknak? Findusz bizony mindenáron sátorozni szeretne, Pettson pedig már alig várja, hogy kipróbálhassa új horgásztalálmányát. Elhatározzák hát, hogy felkerekednek, de amikor kiderül, hogy a tyúkok is velük akarnak tartani, megváltoztatják tervüket…

Én és a könyv:

A Pettson sátorozik már az alapötletével is könnyen megfogott. Findusz talál egy sátrat a padláson, amit természetesen azonnal ki is kell próbálni, Pettson pedig éppen egy új találmányán dolgozik. Innen már szinte magától értetődő, hogy a kettőből közös kirándulás lesz. Legalábbis ez a terv.

Talán pont azt szeretem leginkább ezekben a történetekben, hogy valójában soha nincs szükségük hatalmas kalandokra. Elég egy sátor, egy horgászat, egy új szerkezet vagy egyszerűen csak valami, amit Findusz a fejébe vesz, és máris megtelik vele az egész nap. A **Pettson sátorozik** is pontosan ilyen: egy egészen hétköznapi ötletből kerekedik ki a történet, ami aztán természetesen nem teljesen úgy alakul, ahogy Pettson eredetileg elképzelte.

És valahol ez az egész kifejezetten közel áll hozzám. Én is szeretek utazni, kirándulni, kempingezni, új helyeket felfedezni, de közben egyre inkább értékelem azt is, amikor egy programnak nem kell különösebben nagyszabásúnak lennie ahhoz, hogy jó legyen. Pettsonék kalandja pedig ennek talán a lehető legkedvesebb változata: néha még messzire sem kell menni ahhoz, hogy az ember úgy érezze, kiszakadt egy kicsit a hétköznapokból.

Persze Sven Nordqvist könyveinél a történet csak az élmény egyik fele. A másik egyértelműen az illusztráció. Ezeket az oldalakat egyszerűen nem lehet csak úgy gyorsan végiglapozni. Mindig történik valami a háttérben, mindig van egy apró részlet, egy furcsa tárgy vagy egy mukla, amit elsőre talán észre sem veszünk. Gyerekkönyvhöz képest szinte zavarba ejtően sok minden van egy-egy képen, mégsem érződik kaotikusnak. Sokkal inkább olyan, mintha egy apró világba néznénk be, ami Pettson és Findusz történetétől függetlenül is folyamatosan él tovább.

Talán ezért is érzem úgy, hogy ezeket a könyveket felnőttként is ugyanolyan jó elővenni. Nyilván egészen más élményt adnak, mint gyerekként, de nem feltétlenül kevesebbet. Most sokkal inkább Pettson otthonának hangulata, a természet közelsége, a barkácsolás, a lassúság és az fog meg bennük, hogy ebben a világban egy teljes napot ki lehet tölteni azzal, hogy az ember felállít egy sátrat és megpróbál eljutni valahová.

Közben pedig ott van Pettson és Findusz kapcsolata is, ami szerintem az egész sorozat egyik legfontosabb része. Findusz mindenbe teljes lendülettel veti bele magát, Pettson pedig hiába próbál valamivel megfontoltabb lenni, végül rendszerint ő is belekeveredik az aktuális kalandba. Van valami nagyon szerethető abban, ahogy alkalmazkodnak egymáshoz, és ahogy egy teljesen egyszerű napból közös élmény lesz.

A Pettson sátorozik nem akar nagy történetet elmesélni, és nincs is rá szüksége. Inkább egy rövid kiruccanás ebbe a különös, otthonos kis világba, ahol egy sátor megtalálása már önmagában elegendő ok egy kalandra. Gyerekeknek vicces és mozgalmas történet, felnőttként pedig meglepően jó emlékeztető arra, hogy nem feltétlenül attól lesz izgalmas egy nap, hogy messzire megyünk vagy rengeteg mindent csinálunk.

Néha tényleg elég hozzá egy sátor, egy jó társ és az, hogy egy kicsit máshogy nézzünk arra, ami egyébként is körülöttünk van.

Blogturné Klub:

A General Press Kiadónak köszönhetően egy újabb Pettson és Findusz kötettel bővül turnéink sora, amelyben ezúttal Pettson és Findusz nyári kalandok felé veszik az irányt. Findusz mindenáron sátorozni szeretne, Pettson pedig alig várja, hogy kipróbálja legújabb horgásztalálmányát. Csakhogy amikor a tyúkok is csatlakozni szeretnének a kiránduláshoz, a tervek egészen váratlan fordulatot vesznek.

További állomások:

Blogturné Klub

09.08. - Veronika’s Reader Feeder 

09.09. - Ambivalentina

09.11. - Könyv és más 

 A Sötét Velence sorozat első része Mélyvíz címmel jelent meg a General Press kiadó gondozásában, és ahogy már a cím, illetve a borító is sugallja, bajlós árnyak vetülnek a különleges olasz városra. Olaszország egészen érdekes módon vált számomra különlegessé: soha nem értettem, hogy miért vannak annyira odáig tőle az emberek, én nem különösebben rajongtam a gasztronómiájukért sem, sem a ráérős életvitelükért. Viszont, egyre olyan emberekkel hozott össze a sors, akik teljes mértékben odáig voltak ettől a kultúrától, így egyre inkább felmerült bennem a kérdés, hogy oké, de mit esznek annyira rajta? Így, gondoltam nagyot és merészet és Erasmusra első helyen jelöltem meg egy olasz intézményt. Így végül fél évet éltem kint, ami azóta is egy nagyon meghatározó élményem, és abszolút nyitottá tett az olyan irodalmi alkotások iránt, amik a cserediákság, a külföldön töltött félév és az utazás, migráció, és költözés témáit járják körül. Ilyen alkotás a Mélyvíz is, ráadásul Velencében játszódik, ahova én is ellátogattam egy csodajó német barátnőmmel az Erasmusfélévem során, szóval nagyon kíváncsi voltam, mennyire lesz nosztalgikus a hangulat, milyen érzés lesz ez a történet.

Fülszöveg:

Amikor a német diáklány, Merle egy szemeszterre a festői Velencébe érkezik, egyetlen dolog jár a fejében: hogy kiderítsen egy nagy családi titkot. A lagúnák városában találkozik egy fiatal olasz lánnyal, aki habozás nélkül felajánl neki egy ágyat a Casa Nera szállodában. Míg azonban Giulia tárt karokkal fogadja a patinás épületben, a négy fiú lakótársa hűvösen és távolságtartóan viselkedik Merlével szemben. Leginkább az arrogáns, ám rendkívül vonzó Matteo nehezményezi a lány érkezését.

Merle képtelen szabadulni a megérzésétől, miszerint a fiú valamit rejteget előle. Egy darabig ő is titokban tartja az utazása valódi okát, ám hamarosan segítséget kell kérnie Matteótól a nyomozáshoz. Amikor az egyetemen pletykákat hall a klikkről, nem csak a fiú pillantásai miatt remeg meg a térde. Hiszen ebben a félévben több forog kockán, mint a szíve: az igazság.

Én és a könyv:

Nem voltak igazánnagy elvárásaim, de mindenképpen egy nem szokványos aspektusból közelítettem meg a könyvet, a fent leírt okok miatt is. Mivel sok némettel találkoztam már, ráadásul különösen az olasz félévem során, így volt egy elképzelésem, a tapasztalataim alapján, hogy milyen hely is egy német számára Olaszország. Ez pedig kellett is, mert számomra érezhető volt, hogy német író, elsődlegesen német közönségnek írta ezt a könyvet, ami leginkább a humorfaktorában jött ki. (Amikor az anyuka karakter bedobta, hogy úgy kéne lázadnia a lányának, hogy elmegy egy hétre Mallorcára, az nálam mindent vitt, mert egyszerűen annyira igaz és tipikus volt.) 

Nem akarok kötözködni, de számomra ez is egy érdekes dolog volt, hogy annyira zseniálisan jól beszélt olaszul a főhősnő, hogy soha egyszer az életben nem volt problémája a nyelvvel és mindig tökéletesen és szofisztikáltan tudta kifejezni magát vele. Ez egy szerintem teljesen kihagyot ziccer volt, mert a külföldi féléveknek ez az egyik legszebb pontja, amikor már kézzel lábbal magyaráztok és a legnyakatekertebb mondatokat rakjátok össze a legkevésbé odaillő szavakkal, mert másképp nem megy, főleg nem két európai nyelv esetében, mint itt a német és olasz.

Ettől eltekintve egyébként a velencei hangulatot hozta a könyv, tényleg érezhető volt, hogy behatóan ismeri az írónő a szigeteket, a különböző részeket és mindennapi élet ritmusát a híres vizivárosban. Ennek nagyon örültem, hogy nem aprózta el, tényleg tudatosan odafigyelt a hangulatfestésre, és nem a klasszikus és elcsépelt általános olasz toposzokkal jött, hanem kifejezetten helyspecifikusak voltak, megemlítve fontos tradícionális elemeket is.

Ami számomra furcsán jött le, hogy egyszerre volt kedvesen ifjúsági ez a könyv és fiatal felnőtt is. Perzse, ez a korosztály miatt érthető, hiszen egyetemistákról van szó, de valahogy az eleje számomra olyan meglepő volt az a szexista trágárság, ami a férfi szereplők oldaláról jött, hogy nem igazán tudtam hova tenni. Emellett pedig folyamatosan mindenki titkokról beszélt, de semmilyen apró félinfo vagy sejtés nem alakult ki bennem, hogy pontosan mi is lehet a háttérben, így én egész végig azon imádkoztam, hogy csak ne legyen valami gagyi olasz maffiás sztori ebből, és ennyit azt hiszem elárulhatok már most is, hogy nem kell ettől félni, nem lett. 

Viszont így a könyv első nagyjából 150-200 oldala nehezen csúszott a számomra. Nem igazán tudtam hova tenni, pedig Merle, a főhősnő karaktere kifejezetten tetsett és Matteo is szépen lassan vonzóvá vált számomra, szóval működött az ellenségekből szerelmesek trope, de valahogy mégis úgy éreztem, hogy kicsit túl sok irányba próbál markolni ez a sztori, és nem tudom mire kéne igazán koncentrálni. 

Ezzel szemben a könyv legvégén olyan titkok derülnek ki, amik teljesen új színben tüntetik fel az eddig történteket, és ezáltal abszolút meghozta a kedvemet, hogy folytassam a sorozatot, mert ezeknek az információknak a tudatában, már teljesen másképp értelemzhetőek a különböző szereplők. Én őszintén úgy érzem, hogy nem ez volt a jó megoldás, hogy végig a tudatlanság ködében tartja az olvasót és érdektelenül nyomasztja az elejétől az írónő, hanem , hogy mondjuk szépen lassan adagolta volna, vagy néhol visszaemlékezett volna. De legalább több utalást tett volna az elejétől kezdve, ezzel is építkezve a könyv igazi konfliktusa felé. 

Összességében tehát kíváncsi vagyok a következő részre, ami ha jól tudom, már a lezáró kötet is, hiszen ez egy duológia jelen pillanatban. Bár a széles szereplőgárda miatt van benne potenciál, hogy mások történetét és felépítse és elmesélje az írónő, ami jó lenne, hiszen több probléma is felmerül, amit más karakterek szemén keresztül jobb lenne boncolgatni. Kíváncsi vagyok mit hoz a folytatás.

Nyereményjáték:

A General Press Kiadó gondozásában megjelent Antonia Wesseling Mélyvíz című regénye Velence varázslatos világába repít minket, ahol a romantika, a vágyak és a múlt titkai könnyen összekeveredhetnek. Merle egy családi titok nyomában érkezik a lagúnák városába, ám arra nem számít, hogy Velence nemcsak válaszokat, hanem különleges találkozásokat és talán szerelmet is tartogat a számára.

Tartsatok velünk a Blogturné Klub állomásain, merüljetek el Velence romantikus hangulatában, ismerjétek meg Merle történetét, és fedezzétek fel velünk, milyen titkok rejtőznek a felszín alatt! A turné végén pedig ne felejtsetek el részt venni a nyereményjátékban, ahol a General Press felajánlásának köszönhetően egy példányt is nyerhettek Antonia Wesseling Mélyvíz című regényéből.

Fejtsétek meg a következő anagrammákat, és írjátok bele a helyes megfejtést a Tally megfelelő rubrikájába.

(Figyelem! A sorsoló program észleli az azonos IP címről érkező válaszokat, és csalás gyanújával hosszú távon kizárásra kerülnek a több lehetőséget igénybe venni vágyók! A játék utolsó állomását követő 3. napig tudjátok beküldeni a válaszaitokat, nem tudjuk hosszabbítani a turnékat! A megfejtéseket elküldés után nem áll módunkban javítani. A nyertesnek 72 órán belül válaszolnia kell a kiértesítő e-mailre, ellenkező esetben új nyertest sorsolunk. A kiadó csak magyarországi címre postáz.) 

További állomások:

Blogturné Klub

Augusztus 10 - Kelly & Lupi olvas

Augusztus 12 - Könyv és más

Augusztus 14 - Ambivalentina