A mágikus realista távol-keleti könyvek egyre közelebb kezdenek állni hozzám, ami nem is csoda, tekintve, hogy most már egészen hosszú azon könyvek listája, amik ebbe a zsánerbe tartoznak és olvastam őket. Nincs mit tenni, ha valami ázsiai kultúrákkal foglalkozik, akkor nekem muszáj a közelébe kerülnöm. Ugyanakkor a legutóbbi olvasmányom óta még jobban felbátorodtam, így alig vártam, hogy mindennapi kenyerem helyett mindennapi mágikus realista ázsiai történetemet magamhoz vegyem.

Fülszöveg:

A cseresznyefa hangja és más történetek

A város egyik félreeső szegletében, a szürkületben néha felbukkan egy különös kisbolt. Nem nappal, nem éjjel – hanem a kettő között: alkonyatkor. A polcain nemcsak üdítők és szendvicsek sorakoznak, hanem rég elfelejtett tárgyak is: egy elveszett levél, egy gyerekkori játék, egy megsárgult fénykép. Ez az üzlet azokat várja, akik valamit elveszítettek – egy barátot, egy szerelmet, önmagukat. Mindenki más történettel érkezik, és egy apró csodával távozik.

Ha elvarázsoltak Az eltűnő Cseresznyevirág Könyvesbolt szelíd, japán csodái, akkor itt az új menedékhelyed: egy különös üzlet az alkonyi szürkületben, ahol nemcsak elveszett tárgyak, hanem elfeledett érzések is hazatalálnak.

Fiatal olvasóinknak ajánljuk.

Saki Murayama japán író, aki főként gyerek- és ifjúsági irodalmat, illetve hangulatos mágikus realista történeteket ír. Több bestseller szerzője. Az Esthajnal vegyesbolt sorozat darabjai több mint félmillió példányban keltek el Japánban. A kötet elbeszélései mind ehhez a varázslatos üzlethez kapcsolódnak, és a szív legmélyebb érzéseit szólaltatják meg.

Én és a könyv:

Az Esthajnal Vegyesbolt viszont egészen hamar meglepett, ugyanis bár elsőre nagyon úgy tűnt, hogy a már jól ismert receptet követi, végül mégis egészen máshogy épült fel, mint amire számítottam. Persze megkaptuk a szokásos különleges üzletet, ahová nem lehet csak úgy besétálni az utcáról: azok találnak rá, akiknek valamiért dolguk van ott. És megvolt az a szerkezet is, amit ezeknél a könyveknél már szinte várok, vagyis hogy minden fejezetben egy új szereplő és vele együtt egy új történet kerül előtérbe.

Csakhogy ezek a történetek meglepően kevéssé kapcsolódtak egymáshoz. Az első kettőnél még vártam, hogy majd szépen lassan elkezdenek összeérni a szálak, a harmadiknál viszont már konkrétan felvont szemöldökkel néztem magam elé, hogy oké, ebből mégis mi lesz? Nemcsak a szereplők és a történeteik álltak meglehetősen távol egymástól, hanem maga a vegyesbolt is jóval kisebb szerepet kapott, mint amire számítottam. Nem igazán kaptunk hozzá nagy háttértörténetet vagy magyarázatot, és sokkal inkább keretet adott az egyes fejezeteknek, mintsem a történet valódi középpontjává vált volna.

Ami viszont mégis összefűzte ezeket a látszólag teljesen különálló történeteket, az a búcsú volt. Ráadásul nem az a fajta búcsú, amire az ember talán elsőként gondolna egy ilyen kötetnél: itt nem halott szeretteiktől próbáltak elköszönni a szereplők. Mindegyik történet valamilyen másfajta elengedést ragadott meg, és szerintem pont ettől tudott a könyv annak ellenére is egységes maradni, hogy közben az egyes fejezetek egészen más irányokba vittek.

A hangvétel ugyanakkor nekem néha egy kicsit gyerekesebbnek érződött. Érezhető volt, hogy a szerző korábban elsősorban gyerekeknek írt, nemcsak a nyelvezet egyszerűségében, hanem a különböző megszemélyesítésekben és abban is, ahogyan egy-egy gondolatot vagy érzelmet megfogalmazott. Ez eleinte kicsit szokatlan volt, főleg mert hasonló témáknál már hozzászoktam egy valamivel melankolikusabb, felnőttesebb hangulathoz.

Mindezek ellenére – vagy talán részben pont emiatt – nagyon kedves olvasmány lett. A történetek külön-külön is szépek voltak, és bár nem kaptam meg azt a nagy összeérést vagy megfejtést, amit az elején vártam, egy idő után már nem is ezt kerestem bennük. Egyszerűen élveztem, ahogy egymás után megismerhetem ezeket a furcsa, néhol egészen meseszerű kis történeteket, és azt, hogy mindegyik egy kicsit más oldalról beszél arról, milyen sokféleképpen lehet valamitől – vagy valakitől – búcsút venni.

Örülök, hogy elolvastam, és bátran ajánlom minden hasonszőrűnek, aki hozzám hasonlóan igyekszik kimaxolni ezt a zsánert, és szeret egy-egy rövid történettel nyugovóra térni, vagy éppen metrózás közben néhány megálló erejéig kizökkenni az egyhangú mókuskerékből.

Blogturné Klub:

Saki Murayama varázslatos világában egy különös kisbolt csak alkonyatkor nyitja meg kapuit, hogy segítsen azoknak, akik valami fontosat elveszítettek. Az Esthajnal vegyesbolt megható, mágikus realista történeteken keresztül mesél emlékekről, veszteségekről és újrakezdésről. Tartsatok a Blogturné Klub bloggereivel, és fedezzétek fel velünk a 21. Század Kiadó gondozásában megjelent kötet titkait!

További állomások:

Blogturné Klub

10.13. Ambivalentina

10.16. Pandalány olvas

10.18. Csak olvass

Már majdnem egy éve szemeztem ezzel a kötettel. Őszintén, nagyon megtetszett a borítója és az a hangulat, amit sugallt: egy egyszerű és kedves egyetemi románc. Úgy éreztem, ez igazán jól fog esni a munkába ingázás alatt, és ezen rengeteget segített az a tény is, hogy a Könyvmolyképző Kiadó csatlakozott a Voizhoz, ahol hangoskönyveket lehet hallgatni, illetve e-könyveket olvasni. Én sajnos az előbbivel valahogy nem tudok megbarátkozni, nagyon furcsa érzés, különösen fülhallgatón keresztül hallgatni, ahogy egy ismeretlen hang beszél hozzám, viszont az e-könyv-olvasó szuperül működött, így minden unalmas, metrózással töltött percemben elő tudtam venni a könyvet.

Fülszöveg:

Minden pillanatban valódinak kellett tűnnie. Nemcsak a bátyámnak kellett elhinnie, hanem mindenki másnak is.

Athalia Pressley mindennél jobban vágyik a bátyja szeretetére, amit a szüleik halála óta Henry nem igazán mutatott felé. Egészen addig, amíg egy majdnem elbukott tantárgy és a korrepetálás kényszere miatt Athalia egyszer csak a fiú ősellenségének az ölében találja magát. Ekkor hirtelen ráirányul Henry osztatlan figyelme, és ha szeretné, hogy ez így is maradjon, szüksége lesz Dylan McCarthy Williams segítségére.

Egyáltalán nincs odáig a bátyja riválisáért, a sikamlós megjegyzéseiért és az okoskodó stílusáért. Ezen még a puha haja, a szép szeme és a focistához méltón kisportolt teste sem segít.

De az erőltetett nevetések és a kamurandik közben kiderül, hogy talán képesek maguk mögött hagyni az acsarkodást a cél érdekében: hogy megszerezzék egy Pressley figyelmét…

Én és a könyv:

Az ilyen típusú könyvekkel szemben nem érdemes túl nagy elvárásokat támasztani. Könnyed kikapcsolódásnak valók, amelyeknél fontos, hogy ne akadjunk fenn minden részleten, és fogadjuk el, hogy a zsánernek vannak igen erős sajátosságai. Ilyenek például az eltúlzott drámai jelenetek és az ismétlődő „jelenségek”, trope-ok is, mint a kamurandizás, az ellenségekből szerelmesek és így tovább. Ezekkel egyébként nincs semmi baj, egy jó limonádét nagyon is lehet élvezni, főleg egy nyaraláson vagy éppen egy reggeli metrózáson, amikor amúgy sem tudna komolyabbat befogadni az ember agya vagy éppen a lelke.

Ugyanakkor muszáj megemlítenem, hogy egyszerűen kezd zavarni, mennyire felcímkézzük most már a könyveket, és mennyire egy kaptafára íródnak ezek a történetek. Persze, ha úgy nézem, hogy eredetileg ez egy Wattpad-sztori volt, akkor tökéletesen érthető minden ilyen tipikus elem. Nem is igazán erről a könyvről beszélek itt, hanem magáról a jelenségről: arról, hogy ennyire trope-ok mentén olvasunk, és ezzel egyre kevesebb helyet hagyunk az újabb lehetőségeknek, mert ragaszkodunk ugyanazokhoz az ismert utakhoz.

A mini rage szünetemet lezárva térjünk vissza a könyvre, mert a bevezetés után úgy hangozhat, mintha nem is szerettem volna. Pedig de. Élveztem, és szívesen olvastam. A kamurandizás aranyosan működött, nyilván gyenge lábakon állt az egész ötlet, de közben tetszett az a megvalósítás, hogy a főhősnőnk nem egy másik fiút akart ezzel elcsábítani, hanem a saját bátyját idegesíteni. Emellett pedig a korrepetálás miatti tanár-diák viszony is egy jó plusz szálat hozott a könyvbe, ami miatt lehetett szurkolni a főhősnőnek.

Viszont az ellenségekből szerelmesek szál nálam kicsit sem működött. Az, hogy valakivel húzzátok egymás agyát és folyamatosan beszólogattok egymásnak, na, az baromi szórakoztató, és imádom is az ilyen dinamikákat olvasni, de ez még nem jelenti azt, hogy utáljátok egymást. Az viszont, hogy valakit lényegében teljesen indokolatlanul utálsz, csak azért, mert a tesód is utálja, baromi dedós. Ezt pedig úgy beállítani, mintha világi ellenségek lennétek, tényleg nagyon nevetségesen hangzik, főleg egyetemi környezetben.

Nekem ezt nem vette be a gyomrom, főleg, hogy már a legelejétől eléggé egyértelmű volt, hogy itt igazából csak az egyik oldalról zajlik az utálat, és ott is leginkább azért, mert rá kellett húzni ezt a trope-ot is a könyvre. Sajnálom, hogy ennyire hangsúlyos volt, mert ezt leszámítva nagyon aranyos volt a két főszereplő dinamikája. Még a hihetetlenül wattpados, drámai jelenetek mellett is egy nagyon cozy és kedves romantikus regény volt ez, ahol baromi élvezhető volt végigkövetni, ahogy szépen lassan kialakult a két szereplő kapcsolata, ráadásul egy egészséges kapcsolata.

Apróság igazából a könyv szempontjából, de az amerikai környezetben játszódó történeteknél már alapból nem az Európában ismert futballra gondolok, amikor egy-egy könyvben megjelenik a foci. Mivel e-könyvként olvastam, a borítót is csak egészen ritkán láttam, pedig az segíthetett volna a sport meghatározásában – hiszen ott egy egészen egyértelmű európai focilabda látható. Így nagyjából a könyv 75%-ánál jöttem rá, hogy amúgy nem is amerikai fociznak a fiúk, ami egész nagy sokk volt. Főleg azért, mert a történet egy későbbi fordulata miatt addigra teljesen meggyőztem magam arról, hogy amerikai fociról van szó – az adott esemény számomra sokkal inkább ahhoz a sporthoz passzolt volna.

Összességében viszont tényleg nagyon jó szórakozás volt, és pontosan azt a könnyed, kedves egyetemi románcot kaptam tőle, amire a borító alapján számítottam. Voltak dolgok, amiken forgattam a szemem, de közben nagyon szerettem Athalia és Dylan párosát, és minden reggel szívesen vettem elő a könyvet a metrón. Kíváncsi vagyok a következő részekre is, mert ebbe a világba és társaságba simán visszatérnék még.

Blogturné Klub:

Egyetemi élet, barátságok és romantikus bonyodalmak! A Blogturné Klub bloggerei ezúttal egy háromkötetes romantikus sorozat világába kalauzolnak benneteket. Tartsatok velünk, és ismerjétek meg mindhárom kötet szerelmi történetét!

További állomások:

Blogturné Klub

10.10. Ambivalentina

10.13. Kitablar

10.16. Ambivalentina

10.19. Kitablar

10.22. Ambivalentina

10.25. Kitablar

Hogy én mennyire szeretem a jó krimiket! Magyar írók tollából viszont még nem különösebben olvastam a műfajban. Az egyetlen, ami hirtelen eszembe jut, a Rókabérc Mészöly Ágnestől, amitől teljesen odáig voltam, így azt hiszem, érthető, ha azóta felkeltették az érdeklődésemet a hazai nyomozós és borzongós történetek.

Bár tény, hogy az Eltemetett bűnök nem Magyarországon játszódik, ezt a kezdetben talán hiányosságnak tűnő tulajdonságát nálam nagyon gyorsan előnnyé formálta. Tudjátok, mennyire odáig vagyok a távol-keleti kultúrákért, és mennyire szívesen olvasok lényegében bármit, ami kapcsolódik ehhez a témához. Thai kötődésű olvasmányom ráadásul még nem is volt, így még kíváncsibban vártam, milyen élmény lesz ez a kötet.

Fülszöveg:

Illusztris társaság gyűlik össze Pattaja kikötőjében egy jachton, hogy a tulajdonos, Phillip Blount legújabb bangkoki befektetési terveiről tájékozódjon. Az este azonban váratlan fordulatot vesz, amikor az egyik meghívott vendéget vérbe fagyva találják. A thai rendőrség gyorsan lezárja az ügyet: a házigazdát gyilkosság vádjával előzetes letartóztatásba helyezik. Blount megbízottja, Aria Vallés azonban hisz a főnöke ártatlanságában, és az ez idő tájt Bangkokban tartózkodó spanyol nyomozót, Francisco Corderót kéri meg az eset felderítésére.

Ahogy a nemzetközi hírnévnek örvendő százados elkezdi felgöngyölíteni az ügy szálait, gyorsan kiderül, hogy a társaságból több embernek is lehetett indítéka a gyilkosságra. Egyes nyomok különösen magas körök felé, a thai királyi család egy tagjához, míg mások a délkelet-ázsiai országban működő orosz titkosszolgálat irányába vezetnek. A gyilkosság gyökerei Thaiföld második világháborús japán megszállásáig nyúlnak vissza, de vajon mi lehet az a titok, amiért ennyi idő elteltével is képes valaki gyilkolni?

Én és a könyv:

A történet tehát Thaiföldön játszódik, ami már alapból szerintem rendkívül izgalmassá teszi az alapsztorit, ugyanakkor rengeteg buktatót is hordoz magában. Mind találkoztunk már ugyanis olyan olvasmánnyal, ahol az írónak nem sikerült igazán jól és hitelesen megragadnia a helyszín jellegét és szellemét. Ilyen szempontból Thaiföld szerintem különösen nagy kihívás, bár szerencsére én nem tudok kifejezetten kritikusan hozzáállni a témához, hiszen még nem jártam arrafelé.

Ami viszont számomra különösen izgalmassá tette az olvasást, az az volt, hogy pont a könyv megjelenése előtt vettük meg a Thaiföldre szóló repülőjegyeinket. Így már ennek tudatában, és az utazás miatti hatalmas izgalommal vetettem bele magam a regénybe.

Az egyik első dolog, ami rendkívül meglepett, Pálmai-Lantos Éva kiléte volt. Sosem olvastam ezelőtt tőle, és úgy látszik, ez nem is fog változni, hiszen Pálmai-Lantos Éva nem létezik. Egy írópáros közös alkotásainak álneve ez, ami Vancsó Évát és Szélesi Sándort takarja. Lövésem sem lett volna erről, ha rögtön az olvasás elején nem olvasom el a könyv hátuljában található rövid ismertetőt a párosról.

Kellemes meglepetés volt, és így kíváncsiságból jobban is figyeltem arra, vajon érezhető-e, hogy melyik részt ki írta, van-e valamilyen észrevehető hangnemváltás. De az egész annyira profin lett összerakva, hogy ha nem tudom előre, soha meg nem mondtam volna, hogy kétszerzős kötetről van szó.

Na de most már tényleg a könyvről.

Ez egy klasszikus nyomozós krimi: már a kötet legelején fény derül a bűntettre, de ahogy annak lennie kell, a gyilkos kiléte kérdéses. Az evidens és legegyszerűbb választ, Mr. Blountot rögtön előzetesbe is veszik, ám az ártatlanságában erősen hívő kollégái, na meg egy elszánt spanyol rendőr igyekeznek a rendelkezésükre álló szűk időben felgöngyölíteni az ügyet.

Nyilván már ennyi is elég tud lenni egy izgalmas krimihez. Adott egy hajó, rajta egy rakás meghívott, gazdag vendég, egy halott és a házigazda, akit végül letartóztatnak. Már ez önmagában elég lenne, de az írók nem állnak meg itt: rögtön tekernek egyet a sztorin, és bevezetik a második világháború idején játszódó másik szálat, ami sokkal mélyebbre nyúló ellentéteket és motivációkat sejtet.

Be kell vallanom, néhol ezeket a részeket még jobban is élveztem. Tetszett, ahogy itt nem a gyilkosság állt a középpontban, egyszerűen csak emberek próbáltak túlélni egy nehéz időszakban. Ráadásul úgy vannak ábrázolva, ahogy szerintem az ember a valóságban is viselkedik: egyszerűen, gyarlón, haszonlesően és erkölcsileg szürkén. Senki sem eredendően rossz, viszont a helyzet mindenkiből mást tud előhozni. Nagyon tetszett, ahogy ezeket a jeleneteket igazán nyersen és direkt módon mutatta be a kötet, és nem próbálta megszépíteni őket.

Ezzel szemben a jelenben játszódó részek úgy haladtak, mint a kedvenc Dr. Csont, Mentalista és hasonló nyomozós sorozataink, annyi különbséggel, hogy itt a válaszok egyáltalán nem adták magukat könnyen. Nekem baromira tetszett, hogy nem voltak csodás véletlenek és tökéletes egybeesések. Meglepően sokszor volt üresjárat, de ezek számomra nem unalmas részek voltak, inkább valóságosabbá tették a történetet. Mert hát igen, valószínűleg ilyen egy nyomozás: van, hogy az ember mindenhol falakba ütközik.

Külön tetszett, mennyire érezhető volt, hogy a szerzők otthonosan mozognak a helyszínen és a kultúrában. Mindaz, amit a thaiboxedzéseimen, buddhista ismerőseimtől, illetve thaiföldi vagy korábban Thaiföldön élt ismerőseimtől hallottam, valamilyen formában bele volt gyúrva ebbe a regénybe, és nagyon szépen megfért a nyomozós szál mellett. Iszonyatosan meghozta a kedvemet ahhoz, hogy végre én is ott legyek, és mindezt személyesen tapasztalhassam meg – persze remélhetőleg abszolút hullák és nyomozások nélkül.

A lezárás pedig parádésra sikeredett. Imádom, amikor nem jövök rá idő előtt, ki a gyilkos, és amikor egy eset kellően összetett ahhoz, hogy meglepjen, de közben nem válik kacifántossá vagy légből kapottá. Itt nagyon szépen lett felépítve és következetesen levezetve az egész. Külön értékeltem az epilógust, ahol a megfejtés minden fontos részletére külön kitértek, így tényleg minden apró kirakósdarab a helyére tudott kerülni.

Összességében nagyon jó olvasási élmény volt, és szívesen olvasnék még az írópárostól. Bár be kell vallanom, engem leginkább a távol-keleti vonallal tudtak magukhoz édesgetni, és ez az olvasás végére sem változott. Ettől függetlenül nem zárkózom el a többi könyvüktől sem, viszont végtelenül örülnék, ha újabb Thaiföldön vagy a környékén játszódó kötettel rukkolnának elő.

Ajánlom mindenkinek, aki már ki van éhezve egy jó, klasszikus nyomozós krimire, de közben valami kicsit különlegesebbre is vágyik.

Blogturné Klub:

Egy luxusjachton elkövetett gyilkosság borzolja a kedélyeket Pattaján, Aria Vallés azonban nem hisz a letartóztatott házigazda bűnösségében, ezért felbéreli a Thaiföldön tartózkodó Francisco Cordero magánnyomozót, hogy fedje fel az igazságot. A szálak egyre mélyebbre vezetnek: titkok, a thai királyi család, az orosz titkosszolgálat és a japán megszállás múltja is összekapcsolódik. Vajon sikerül feltárni az eltemetett bűnöket? Kövessétek a Blogturné állomásait, és nyomozzatok velünk!

További állomások:

Blogturné Klub

10.02. Kitablar

10.04. Ambivalentina

10.06. Könyv és más

Néha úgy érzem, hogy én már kinőttem az ifjúsági/fiatal felnőtt korosztálynak szóló könyvekből. Már többször előfordult, hogy túl bugyutának, túl nevetségesnek éreztem egy-egy történetet, és egyszerűen már nem kötött le. De lehet, hogy igazából csak nem jó könyveket választok.

A Campus Drivers nem ígért sokat. Egyszerű, romantikus, egyetemistás történetnek tűnt, mégis olyan élményt adott, amit már nagyon régóta nem kaptam ilyen típusú könyvtől. Teljesen beleszerettem mindkét főszereplőnkbe, úgy szurkoltam nekik, mint egy kis rajongó, és együtt sírtam és nevettem mindkettejükkel. Egyáltalán nem számítottam erre, főleg azért, mert az eleje azért kissé döcögősen indult, de most már alig várom, hogy láthassam, mit alkotott belőle az Amazon Prime.

Fülszöveg:

Csak egy fuvar lesz, de a szíved is beleremeg…

Az új szemeszter igazán reménytelinek ígérkezik Lane O'Neill számára. A Campus Drivers alkalmazás, amelyet legjobb barátaival indított, hatalmas sikernek bizonyul, a lányok egyszerűen megvesznek értük. A koncepció egyszerű: a négy sofőr felújított veteránautóival taxis szolgáltatást nyújt az egyetemi diákoknak.

Lane-nek csupán egyetlen hibája van: képtelen kötődni bárkihez. A barátain kívül senkit sem tűr meg hosszabb ideig maga mellett, egészen addig, amíg fel nem bukkan a lépcsőházban egy viharvert és elveszettnek tűnő lány, akit épp most dobott a pasija. Lane átmenetileg befogadja a kanapéjára a kissé idegesítő idegent, Lois kedvessége és elbűvölő humora azonban hamar rést üt a fiú áttörhetetlen pajzsán…

Én és a könyv:

Be kell vallanom, elsőre leginkább a borítóra ragasztott matrica ragadta meg a figyelmemet, miszerint nemsokára az Amazon Prime fogja feldolgozni a sztorit. Azt nem tudom pontosan, hogy film vagy sorozat készül-e belőle, de én az utóbbira tippelnék, főleg annak tudatában, hogy maga a könyv is egy sorozat része. Ráadásul mindenki emlékszik, mekkorát ment Elle Kennedy Off-Campus sorozata, ami nagyon hasonló könyvfelépítésen alapul, így azt hiszem, már most kijelenthető, hogy a Prime egy újabb nagy dobással készül.

Hiszen a recept itt is ugyanaz: van egy egyetemi baráti társaság, egy rakás fiú, akiket összeköt valami. Jelen esetben a hoki helyett az autók, és ha jól vettem ki, akkor specifikusan a régi, menő járgányok. Nagymenők, úgymond a suli rosszfiúi, akiknek eszük ágában sincs barátnőt keríteni maguknak, élvezik a csajozás adta lazaságot és fesztelenséget. Ám az egyik tag mégiscsak összefut egy olyan lánnyal, akiről most azt kellene mondanom, hogy egyből megdobogtatja a szívét, de ehelyett inkább az a helyzet, hogy kegyetlenül maga alatt van, és éppen hajléktalan.

Mielőtt még elmesélném itt az egész fülszöveget és cselekményt, gyorsan tovább is ugrok arra a részre, ahol azt ecsetelem, nekem hogyan tetszett a dolog. Bár ezt már a bevezetőben is lelőttem: tényleg nagyon tetszett.

Ami úgy érzem, hogy mostanság az egyik legnagyobb erősség tud lenni számomra egy romantikus regényben, az a slow burn trope. Amikor egyszerűen lassan indulnak be a dolgok. Amikor a főhőseinknek van idejük megismerni egymást, és ténylegesen útközben alakulnak ki az érzelmek, nem pedig első látásra.

Nagyon tudom élvezni, amikor nem sóvárognak az első pillanattól kezdve egymás után a karakterek, hanem először közelebb kerülnek egymáshoz, és csak később ismerik fel, hogy ebben talán valami több is lapul. Ezt mondjuk ki kell egészítenem azzal, hogy pont emiatt különösen szeretem az enemies to lovers trope-ot is, mivel az én ízlésem valamiért jobban szereti, ha már a sztori elejétől látszódik a közeledés, de nem az a kiindulópont, hogy jó barátok. Ennek a spektrumnak mondhatni a legszéle nyújtja számomra a legnagyobb szórakozást: amikor még ráadásul ellenségesek is egymással. Nem kell itt eszeveszett ellentétekre gondolni, nekem már az is elég, ha legalább egyikük nem kifejezetten pozitívan tekint a másikra.

Ezt pedig itt meg is kaptam. Annyira nem nagy az ellentét, hogy a könyv beleilljen az enemies to lovers halmazba, mégis kellően távolról indulnak a karakterek ahhoz, hogy egy teljes könyvet kitöltsön a történetük. Nem a klasszikus „muszáj valaminek elromlania félúton, hogy valahogy kitegyen a sztori egy átlagos könyvvastagságot” eset valósul meg.

Az írónő nagyon szépen lépteti egymás felé a főhőseinket, lassan, apró lépésekben, ami végtelenül szórakoztató és szerethető. Nem is beszélve a stabil mellékszereplő-brigádról, a Campus Driversről, akik pontosan azt a hülye szépfiú bagázst hozták, ami egy ilyen kaliberű könyvhöz kell. Szerethetőek voltak és viccesek. Olyannyira, hogy rengetegszer azon kaptam magamat olvasás közben, hogy fel-felhorkantok és hangosan kacarászom, mert annyira működött egy-egy szóváltás vagy jelenet.

Számomra minden tökéletes mértékben volt adagolva: a dráma, a feszültség, a viccek, a romantika és nem mellesleg az erotika is. Utóbbit külön kiemelném, mert bár van benne, pontosan olyan egészséges mértékben, ahogy szerintem egy egyetemistákról szóló kötetben kell, miközben továbbra is a romantikus zsáneren belül maradunk. Nem ezen van a hangsúly, viszont hozzátesz a sztorihoz, amikor megjelenik, és abszolút megalapozott minden ilyen jelenet létjogosultsága, ami szerintem baromi ritka.

Én elmondhatatlanul szerettem. Olyan érzéseket keltett bennem, mint amikor életemben először olvastam az Off-Campus sorozat első részét, amiről tudni kell, hogy már legalább háromszor újraolvastam, ha nem többször.

Így hát alig várom, hogy kijöjjön a vizuális feldolgozása, azaz a sorozat a Prime-on, illetve hogy a General Press Kiadó elhozza a könyvsorozat további részeit is, mert ha jól láttam, még legalább három vagy négy rész vár rám a Campus Drivers csodás szereplőgárdájával. Remélhetőleg a többi fiú is talál magának egy-egy leányzót, én pedig már alig várom, hogy visszatérhessek ebbe a világba.

Blogturné Klub:

Egyetemi élet, veteránautók és egy nem mindennapi fuvarszolgálat – megérkezett C. S. Quill Campus Drivers sorozata! Tartsatok velünk Lane és Lois történetében, amelyből hamarosan sorozatadaptáció is érkezik az Amazon Prime-ra!

További állomások:

Blogturné Klub

10.01 Zakkant olvas

10.03 Ambivalentina

10.05 Kelly és Lupi olvas

 Már olvastam korábban Sebastian Fitzektől, sőt nemrég egy olyan könyv is a kezembe került, amelyben rá hivatkoztak, így egyre jobban körvonalazódott előttem a „Fitzek-jelenség”. Németországban ő maga a koronázatlan thrillerkirály, és bár a General Press által elhozott előző könyve, A lány az ablakban annyira nem győzött meg, mégis kíváncsi voltam, mi emeli ki ennyire ezt az írót a műfajban. Mi az, amit én eddig nem vettem észre a zsenialitásából?

Fülszöveg:

Josy, a neves pszichiáter, Viktor Larenz tizenkét éves lánya rejtélyes körülmények között eltűnik. A kitartó nyomozás ellenére az ügy megoldatlan marad: nincs holttest, nincsenek tanúk, nincsenek nyomok, amelyeken elindulhatnának.

Dr. Larenz a válása után egy eldugott nyaralóba vonul vissza, ahová négy évvel a lánya eltűnése után egy gyönyörű nő kopog be. Az ismeretlen nőt téveszmék gyötrik: újra és újra megjelenik előtte egy kislány, akinek az eltűnése kísértetiesen hasonlít Josy esetéhez. Viktor vonakodva ugyan, de megkezdi a terápiát, ami egyre inkább drámai kihallgatássá válik…

A terápia Sebastian Fitzek 2006-ban megjelent debütáló regénye, amely megalapozta a szerző későbbi sikerét. A kötetből, amely több héten át vezette a német Spiegel magazin bestsellerlistáját, azóta több mint nyolcmillió példányt adtak el világszerte. 2023-ban tévésorozatot készítettek belőle.

Én és a könyv:

A terápia Fitzek első regénye volt, ami egyébként a két köszönetnyilvánításnál is nagyon szépen megmutatkozik. Tudom, nem szerencsés rögtön a könyv végén kezdeni, és az olvasást természetesen én sem így kezdtem, a bejegyzésben viszont már az elején szeretném kiemelni ezt az apró, kedves részletet. A kötet végén ugyanis két köszönetnyilvánítás kapott helyet: az eredeti és egy évekkel később hozzáadott változat. Az elsőben olyan kedves lelkesedéssel köszöni meg Fitzek az olvasónak, hogy az ő könyvét választotta, hogy még az e-mail-címét is megadja arra az esetre, ha valaki szeretné megosztani vele a véleményét arról, hogyan tetszett neki a történet. Utólag, ismerve a könyv sikerét és azt, hová jutott vele az író, különösen szerethető volt ezt olvasni.

Hatalmas sikert hozott számára a debütáló kötete, amit őszintén meg is tudok érteni. Nagyon jó receptet alkalmazott. Egyrészt meglehetősen rövid a könyv, így könnyű rászánnia magát az olvasónak, és akár egy vonat- vagy buszútra is magával vinni. Másrészt egészen kiszámíthatatlan.

Fitzek folyamatosan fenntartja az olvasó figyelmét, és mindig valami egészen mást sejtet, mint ami a következő pillanatban történni fog. Hiába gondolja úgy az ember, hogy most már sikerült kilogikáznia a valós eseménysort, mindig akad még egy apró csavar, amitől megint egy kicsit másképp látjuk az addig történteket, és máshogy csapódik le a valóság.

Nagyon élveztem, ahogy egy-egy fejezet után ráeszméltem, hogy teljesen megváltozott a különböző karakterekről alkotott véleményem. Szinte folyamatosan változott, hogy kit kedvelek, kinek hiszek és kiben kételkedem, miközben a történet kifejezetten kevés szereplővel operál. Talán pont emiatt működött ennyire jól: nem kellett egy hatalmas szereplőgárdát fejben tartanom, mégis állandóan újra kellett értékelnem azt a néhány embert, akiket már azt hittem, ismerek.

Mindezek ellenére a történet könnyen követhető maradt. Ugyanakkor úgy érzem, egyszer még el kellene olvasnom a könyvet, mert folyamatosan voltak benne olyan utalások és félmondatok, amelyekre most, hogy már ismerem a végét, nagyon kíváncsi lennék. Vajon másodjára hamarabb összeállna a kép? Észrevenném azokat a jeleket, amelyek elsőre jelentéktelennek tűntek? Vagy esetleg találnék olyat is, ami a teljes történet ismeretében már nem annyira logikus?

Mindenképpen újraolvasnám, ami nálam egészen ritka érzés. Azt hiszem, ezzel végre sikerült Fitzeknek megmozgatnia bennem valamit, és talán arra is választ kaptam, miért szeretik ennyien. Ezek után kifejezetten kíváncsi lettem A meghívásra is, amely a harmadik, General Press gondozásában magyarul megjelent kötete az írónak.

Összességében annak, aki egy klasszikusan jó, borzongós pszichothrillert szeretne olvasni, és kifejezetten kedveli a pszichiátriai, pszichés vonalat, A terápia szerintem nagyon jól fog működni. De annak is jó választás lehet, aki még csak ismerkedik a műfajjal: rövid, könnyen olvasható, gyorsan halad, közben pedig éppen elég csavart tartogat ahhoz, hogy megmutassa, miért lett Sebastian Fitzekből az, akit ma a thriller egyik legismertebb európai szerzőjeként tartanak számon.

Blogturné Klub:

Sebastian Fitzek legismertebb és legnépszerűbb regényét új kiadásban hozta el nekünk a General Press Kiadó. A történet középpontjában egy pszichiáter orvos áll, akinek a lánya évekkel ezelőtt nyom nélkül eltűnt, és akit különös téveszmékkel keres fel egy rejtélyes beteg. Tartsatok velünk ennek a csavaros, fordulatokban gazdag pszichothrillernek a blogturnéján!

További állomások:

Blogturné Klub

09.25. Könyv és más

09.27. Pandalány olvas

09.29. Ambivalentina

Még télen, az egyik Könyvmolyképzős raktárvásáron beszélt rá egy barátnőm erre a kötetre. Én pedig egy jól hangzó thrillerre többnyire igazán kapható vagyok, főleg, ha azt is tudom, hogy nemsokára film készül belőle. Az utóbbi években szinte futószalagon indult meg a különböző könyves adaptációk gyártása, és ennek egyik legikonikusabb alakja Colleen Hoover, akinek több története is eljutott már vagy hamarosan eljut a filmvászonra. Ezek közé tartozik a könyv is, amiről a mai bejegyzés szól: a Verity.

Két szempontból is különösen kíváncsi voltam rá. Egyrészt még nem igazán olvastam az írónőtől, másrészt érdekelt, hogy egy klasszikusan romantikus-erotikus spektrumon mozgó szerző mit tud kezdeni a thriller műfajával.

Fülszöveg:

Magával ragadó és megdöbbentő. Egyszerűen nem lehet letenni.

Claire Contreras New York Times bestseller szerző.

Lowen Ashleigh, az anyagi csőd szélén álló, küszködő író élete állásajánlatát kapja, amikor Jeremy Crawford, a bestseller szerző Verity Crawford férje felkéri, hogy balesetben megsérült felesége helyett megírja az asszony sikersorozatának befejező részeit.

Lowen megérkezik a Crawford házba, hogy átnézze Verity többévnyi jegyzeteit és vázlatait, remélve, hogy elegendő anyagot talál a munka elkezdéséhez. Csakhogy az irodában nemcsak kaotikus állapotok fogadják, hanem egy önéletrajz is, amit az asszony a legnagyobb titokban írt. A kézirat minden oldala vérfagyasztó vallomást rejt, köztük annak az éjszakának a történetét, ami örökre megváltoztatta a család életét.

Lowen először úgy dönt, hogy nem mutatja meg Jeremynek a kéziratot, mert annak tartalma még több fájdalmat okozna a gyászoló apának. De ahogy a férfi iránti érzelmei egyre erősebbé válnak, rájön, hogy talán mégis fel kéne fedni Verity mocskos titkait.

Egy egyedülálló romantikus thriller a New York Times bestseller szerző Colleen Hoover tollából.

Én és a könyv:

Azzal már az előzetes, kemény egy olvasmányomból is tisztában voltam, hogy az írónő a szívek megríkatásához nagyon is ért. Ezt egyébként a megfilmesített könyvei is alátámasztják, amiket ugyan nem olvastam, viszont megnéztem a moziban. (Tudom, nagyon kellemetlen olvasó emberként előbb a filmet megnézni, ezt kérlek, nézzétek el nekem.)

Így a Verityben is számítottam erős és heves érzelmekre, ami egy thriller esetében is nagyon jól tud működni. És őszintén: működött is. Fejezetről fejezetre érezhető volt, ahogy az írónő egyre tudatosabban irányítja az olvasó figyelmét, közben pedig egyre borzongatóbb és hidegrázósabb részletekkel ajándékozza meg.

Ez egyébként egészen meglepett. Mégiscsak egy elsősorban romantikus-erotikus vonalon mozgó írónőről beszélünk, de ebbe a kötetbe úgy tudta belefűzni az erotikát, és olyan egyéb részletekkel tűzdelte tele a történetet, hogy azok a megszokott olvasóközönségének feltehetőleg extrán gyomorforgatónak hathattak.

Olvasás közben próbáltam ebbe is belegondolni, mert teljesen őszintén: nekem a gyomorforgató élmény helyett sokkal inkább egyfajta bizarr kíváncsiságot hozott ez a kötet. Meglepett, hogy az anyaság és a kisgyermekes lét általánosan idealizált képébe ennyire bele mert tenyerelni az írónő, és ilyen részletesen merte megírni az ehhez kapcsolódó jeleneteket. Ezek kétségkívül baromi hatásosak voltak, és nagyon izgalmas volt látni, ahogy szépen lassan épül fel a történet.

Ami viszont engem eléggé hidegen hagyott, az a romantikus szál volt. Valahogy az ilyen műfajú könyvekben nehezebben tudom elfogadni ennek a létjogosultságát. Közben persze létrehozott egy érdekes kettősséget, ami egyfajta erkölcsi dilemmaként is lecsapódhatott az olvasóban, nálam viszont ez elég hamar átcsapott fejvakarásba, hogy ezt most mégis miért kell.

Az izgalomfaktor ettől függetlenül határozottan megvolt. Pár jelenetnél őszintén fogalmam sem volt, mi fog történni a következő oldalon, és egyszerűen nem tudtam letenni a könyvet addig, amíg megint egy viszonylag lazább, nyugodtabb részhez nem értem.

Egyébként az egész könyvet munkába járás közben olvastam, így szinte kizárólag a metrón haladtam vele. A vége felé viszont már annyira tűkön ültem, hogy mi fog történni, hogy szabályosan olvasás közben sétáltam haza. Ez ugyan erősen lelassította a lépteimet, de egyszerűen muszáj volt tudnom, mi lesz a vége.

A vége viszont...

Nem az a fajta befejezés, amit én az ilyen műfajú könyveknél szeretek. Nem szeretnék spoilerezni, így nem árulnék el róla többet, de én úgy jellemezném: megúszós. Számomra ez volt a legegyszerűbb megoldás, amit az írónő választhatott, és emiatt kifejezetten csalódott voltam. Annyi potenciál volt benne, annyi izgalmas lehetőség, és mégis ezt választotta. Őszintén sajnálom, mert egészen addig nagyon szépen felépítette a történetet.

Vászonra vinni viszont nagyon is jó ötlet ezt a könyvet. Rengeteg rendkívül filmszerű és vizuális részlet volt már a regényben is, amelyek szerintem szélesvásznon szuperül fognak működni, és őszintén alig várom, hogy láthassam. Igazi őszi, borzongós mozinak ígérkezik. Ráadásul a helyszínt is gyönyörűen írta le Hoover, így kíváncsi vagyok, milyen lesz végre filmen is látni azt a közeget, amit olvasás közben elképzeltem.

Leginkább azoknak ajánlanám, akik alapból is szeretik Colleen Hoover munkásságát, vagy még csak ismerkednek a thriller műfajával, és inkább a romantikus könyvek világából érkeznek. Ilyen esetben szerintem a Verity nagyon jó átvezető lehet a borzongás világába. És higgyétek el: thrillert olvasni baromi jó élmény még a félős és ijedős embereknek is – mint amilyen én vagyok.

Blogturné Klub:

A legújabb Colleen Hoover-adaptáció, a Verity jövő héten érkezik a mozikba, ám a vetítés előtt nem érdemes kihagyni a könyvélményt sem! Az írónő lélegzetelállító thrillere az igazság határmezsgyéjén jár kötéltáncot, és egyszerre láthatunk bele egy sikerszerző és egy feltörekvő író fejébe, miközben végig szépen lassan fény derül a Crawford-ház titkaira. Tartsatok ti is velünk a turnén még a film előtt!

További állomások:

Blogturné Klub

09.22. Pandalány olvas

09.24. Ambivalentina

09.26. Kitablar

09.28. Zakkant olvas