Még télen, az egyik Könyvmolyképzős raktárvásáron beszélt rá egy barátnőm erre a kötetre. Én pedig egy jól hangzó thrillerre többnyire igazán kapható vagyok, főleg, ha azt is tudom, hogy nemsokára film készül belőle. Az utóbbi években szinte futószalagon indult meg a különböző könyves adaptációk gyártása, és ennek egyik legikonikusabb alakja Colleen Hoover, akinek több története is eljutott már vagy hamarosan eljut a filmvászonra. Ezek közé tartozik a könyv is, amiről a mai bejegyzés szól: a Verity.

Két szempontból is különösen kíváncsi voltam rá. Egyrészt még nem igazán olvastam az írónőtől, másrészt érdekelt, hogy egy klasszikusan romantikus-erotikus spektrumon mozgó szerző mit tud kezdeni a thriller műfajával.

Fülszöveg:

Magával ragadó és megdöbbentő. Egyszerűen nem lehet letenni.

Claire Contreras New York Times bestseller szerző.

Lowen Ashleigh, az anyagi csőd szélén álló, küszködő író élete állásajánlatát kapja, amikor Jeremy Crawford, a bestseller szerző Verity Crawford férje felkéri, hogy balesetben megsérült felesége helyett megírja az asszony sikersorozatának befejező részeit.

Lowen megérkezik a Crawford házba, hogy átnézze Verity többévnyi jegyzeteit és vázlatait, remélve, hogy elegendő anyagot talál a munka elkezdéséhez. Csakhogy az irodában nemcsak kaotikus állapotok fogadják, hanem egy önéletrajz is, amit az asszony a legnagyobb titokban írt. A kézirat minden oldala vérfagyasztó vallomást rejt, köztük annak az éjszakának a történetét, ami örökre megváltoztatta a család életét.

Lowen először úgy dönt, hogy nem mutatja meg Jeremynek a kéziratot, mert annak tartalma még több fájdalmat okozna a gyászoló apának. De ahogy a férfi iránti érzelmei egyre erősebbé válnak, rájön, hogy talán mégis fel kéne fedni Verity mocskos titkait.

Egy egyedülálló romantikus thriller a New York Times bestseller szerző Colleen Hoover tollából.

Én és a könyv:

Azzal már az előzetes, kemény egy olvasmányomból is tisztában voltam, hogy az írónő a szívek megríkatásához nagyon is ért. Ezt egyébként a megfilmesített könyvei is alátámasztják, amiket ugyan nem olvastam, viszont megnéztem a moziban. (Tudom, nagyon kellemetlen olvasó emberként előbb a filmet megnézni, ezt kérlek, nézzétek el nekem.)

Így a Verityben is számítottam erős és heves érzelmekre, ami egy thriller esetében is nagyon jól tud működni. És őszintén: működött is. Fejezetről fejezetre érezhető volt, ahogy az írónő egyre tudatosabban irányítja az olvasó figyelmét, közben pedig egyre borzongatóbb és hidegrázósabb részletekkel ajándékozza meg.

Ez egyébként egészen meglepett. Mégiscsak egy elsősorban romantikus-erotikus vonalon mozgó írónőről beszélünk, de ebbe a kötetbe úgy tudta belefűzni az erotikát, és olyan egyéb részletekkel tűzdelte tele a történetet, hogy azok a megszokott olvasóközönségének feltehetőleg extrán gyomorforgatónak hathattak.

Olvasás közben próbáltam ebbe is belegondolni, mert teljesen őszintén: nekem a gyomorforgató élmény helyett sokkal inkább egyfajta bizarr kíváncsiságot hozott ez a kötet. Meglepett, hogy az anyaság és a kisgyermekes lét általánosan idealizált képébe ennyire bele mert tenyerelni az írónő, és ilyen részletesen merte megírni az ehhez kapcsolódó jeleneteket. Ezek kétségkívül baromi hatásosak voltak, és nagyon izgalmas volt látni, ahogy szépen lassan épül fel a történet.

Ami viszont engem eléggé hidegen hagyott, az a romantikus szál volt. Valahogy az ilyen műfajú könyvekben nehezebben tudom elfogadni ennek a létjogosultságát. Közben persze létrehozott egy érdekes kettősséget, ami egyfajta erkölcsi dilemmaként is lecsapódhatott az olvasóban, nálam viszont ez elég hamar átcsapott fejvakarásba, hogy ezt most mégis miért kell.

Az izgalomfaktor ettől függetlenül határozottan megvolt. Pár jelenetnél őszintén fogalmam sem volt, mi fog történni a következő oldalon, és egyszerűen nem tudtam letenni a könyvet addig, amíg megint egy viszonylag lazább, nyugodtabb részhez nem értem.

Egyébként az egész könyvet munkába járás közben olvastam, így szinte kizárólag a metrón haladtam vele. A vége felé viszont már annyira tűkön ültem, hogy mi fog történni, hogy szabályosan olvasás közben sétáltam haza. Ez ugyan erősen lelassította a lépteimet, de egyszerűen muszáj volt tudnom, mi lesz a vége.

A vége viszont...

Nem az a fajta befejezés, amit én az ilyen műfajú könyveknél szeretek. Nem szeretnék spoilerezni, így nem árulnék el róla többet, de én úgy jellemezném: megúszós. Számomra ez volt a legegyszerűbb megoldás, amit az írónő választhatott, és emiatt kifejezetten csalódott voltam. Annyi potenciál volt benne, annyi izgalmas lehetőség, és mégis ezt választotta. Őszintén sajnálom, mert egészen addig nagyon szépen felépítette a történetet.

Vászonra vinni viszont nagyon is jó ötlet ezt a könyvet. Rengeteg rendkívül filmszerű és vizuális részlet volt már a regényben is, amelyek szerintem szélesvásznon szuperül fognak működni, és őszintén alig várom, hogy láthassam. Igazi őszi, borzongós mozinak ígérkezik. Ráadásul a helyszínt is gyönyörűen írta le Hoover, így kíváncsi vagyok, milyen lesz végre filmen is látni azt a közeget, amit olvasás közben elképzeltem.

Leginkább azoknak ajánlanám, akik alapból is szeretik Colleen Hoover munkásságát, vagy még csak ismerkednek a thriller műfajával, és inkább a romantikus könyvek világából érkeznek. Ilyen esetben szerintem a Verity nagyon jó átvezető lehet a borzongás világába. És higgyétek el: thrillert olvasni baromi jó élmény még a félős és ijedős embereknek is – mint amilyen én vagyok.

Blogturné Klub:

A legújabb Colleen Hoover-adaptáció, a Verity jövő héten érkezik a mozikba, ám a vetítés előtt nem érdemes kihagyni a könyvélményt sem! Az írónő lélegzetelállító thrillere az igazság határmezsgyéjén jár kötéltáncot, és egyszerre láthatunk bele egy sikerszerző és egy feltörekvő író fejébe, miközben végig szépen lassan fény derül a Crawford-ház titkaira. Tartsatok ti is velünk a turnén még a film előtt!

További állomások:

09.22. Pandalány olvas

09.24. Ambivalentina

09.26. Kitablar

09.28. Zakkant olvas

Nagyjából semmit sem tudtam erről a könyvről, csak azt, hogy gyönyörű a borítója, mindenhol ott van, és mindenki kíváncsi rá. Így hát beálltam én is a sorba, és alig vártam, hogy megtudjam, mi is ez a nagy felhajtás e körül a könyv körül. Az írónőtől ezelőtt még nem olvastam, és a könyv hátuljára írt szöveg sem mondott túl sokat a történetről, de annyit igen, amitől őszintén egy picit beleborzongtam. (A fülszöveget trükkösen a belső borítóra nyomtatták.) Már meg is történt a fejemben az a drámai kattanás, hogy igen, ez egy nagyon jó könyvnek ígérkezik, és alig vártam, hogy belekezdjek.

Mississippi, 1933. A nagy gazdasági világválság sötét árnyéka vetül a déli államokra, ahol a becsületnél csak a látszat fenntartása a fontosabb.

Birdie Calhoun huszonnégy éves, hajadon, és pontosan tudja, mit jelent a nélkülözés. Pénzt kérni érkezik gazdag családba beházasodott húgához, ám hamarosan kiderül, hogy sógora családja nála is nagyobb bajban van. Hogy megmentse az ősi kúriát az elárverezéstől, Birdie egy semmiből felbukkant, különös és elszánt nő, Charlie segítségével kockázatos és merész vállalkozásba fog, amely alapjaiban kezdi ki a konzervatív kisváros képmutató erkölcseit.

Eközben a helyi árvaház penészes falai között a tizenegy éves Meg a szabadságról és az anyjáról álmodozik, aki biztosan vissza fog jönni érte egyszer. Nem is sejti, hogy az árvaház gőgös igazgatónője miért gyűlöli őt annyira, ahogy azt sem, hogy sorsa végül Birdie és Charlie valószínűtlen és vakmerő szövetségének sikerén múlik majd.

A Lázadó nők klubja szívszorító, fanyar humorú, mégis felemelő történet barátságról, kitartásról, túlélésről és a szabadság áráról egy olyan világban, ahol a nőknek nem osztottak lapot – s ezért úgy döntenek, inkább átírják a játékszabályokat.

Én és a könyv:

Nem tudom elmondani, mennyire imádtam ezt a könyvet. Nem azért, mert megfelelő esti mese lett volna, ahol főhősnőnk megtalálja a csodás hercegét, és együtt lovagolnak el sárkányháton zabot hegyezni, hanem mert úgy ábrázolta a valóságot, hogy összegyűljön bennem a keserűség, együtt érezzek a karakterekkel, utáljak is karaktereket, és ne tudjam letenni a történetet, mert egyszerűen kiszámíthatatlan.

Pont annyira sötét, hogy nem tudom megmondani, vajon a végén tényleg a jó győz-e, de közben nem esik bele abba a hibába, hogy ellaposodjon, vagy egyszerűen túl sok legyen az ember gyomrának ennyi fájdalom és szenvedés. Tökéletesen mérte ki ezeket az érzéseket az írónő, miközben arra is odafigyelt, hogy feminista irodalomként se essen át a ló túloldalára. A női szereplők közül is kerültek ki rémes, borzasztó alakok, csakúgy, mint a férfiak közül, miközben a férfi karakterek között is akadtak igazán szerethető és kedves szereplők, ahogy természetesen a nők között is.

És hogy teljes legyen a korhű ábrázolás, mindeközben a faji megkülönböztetés is hangsúlyos szerepet kapott. Hiszen a 20. század első felének Amerikájában még nagyon is jelen volt a faji alapú diszkrimináció, és a fekete embereknek egészen más bánásmóddal és társadalmi korlátokkal kellett szembenézniük. Nagyon erőteljes és bicskanyitogató volt ennek az ábrázolása, amivel úgy érzem, az írónő elérte a kívánt hatást, de közben nem lett túl sok: az olvasó még mindig könnyen tudta fogyasztani a szöveget, nem ülte meg a gyomrát.

Én őszintén meg is lepődtem, hogy ez a majdnem 700 oldalas könyv mennyire könnyen csúszik. Annyira olvasmányos volt, és annyira vitt magával előre a történet, hogy alig bírtam letenni. Nagyon érdekes volt számomra, hogy bár váltott szemszögből íródott, nem szabályosan váltották egymást a különböző nézőpontok. Sokkal inkább a két szál egymástól függetlenül zajlott, majd egy kis időre keresztezték egymást, aztán ismét különváltak, és így tovább.

Nagyon izgalmas volt így végigkövetni a két elbeszélő hónapjait, akik mindketten valamilyen módon kívülállónak számítottak a korabeli társadalomban. Ott volt például Birdie, aki már vénkisasszonynak számított a maga huszonévével, és Meg, aki árvaházban nevelkedett, bár a tizenegy és fél évéből valójában csak egy egészen rövid időt töltött ott.

Mindketten nagyon szerethetőek voltak, és nagyon sokat dobott a történeten a gyerekszáj, ahogy Meg próbálta megérteni és racionalizálni a tanult normákat, viselkedési formákat és társadalmi elvárásokat.

Nagyon élveztem, ahogy a történet felépült, amiről őszintén kicsit nehéz is úgy beszélni, hogy az ember ne spoilerezzen, de volt itt ezer- és egyféle hangulat, és olyan fordulatok, amelyektől hirtelen az olvasó azt sem tudta, mit gondoljon. Én nagyon élveztem, ahogy nagyjából sejthetővé váltak a dolgok, de mégis mindig egy picit más történt, mint amire számítottam volna, ezzel folyamatosan fenntartva az érdeklődésemet.

Közben pedig maga a könyv is nagyon jó gondolatébresztő volt, hiszen olyan, a valóságon alapuló tényekre épített, amelyekre érdemes odafigyelnünk, és hozzájuk mérten átgondolnunk a mai felfogásunkat az életről és a társadalmi normákról. Ilyen például az a tény, hogy alig több mint száz éve még egészen más lehetőségei voltak a nőknek a válás, a munkavállalás, a továbbtanulás vagy éppen a diplomaszerzés terén. Nem is beszélve arról, mennyit változott azóta a bőrszín és egyéb etnikai jellemzők alapján történő megkülönböztetés társadalmi és jogi megítélése.

Fontos látni, hogy ezek a dolgok mára mennyire máshogy működnek, és milyen kevés idő telt el azóta, hogy ez egyáltalán nem így volt. Ez egyszerre értelmezhető pozitívan és negatívan is, de mindenképpen megmutatja, hogy a változás még javában tart, és rajtunk is múlik, mi lesz belőle, hogyan folytatódik. Ehhez pedig remek építőelem ez a könyv, mert bár nem ad egyértelmű utasításokat – és ne is adjon –, megmutatja, honnan jövünk, és milyen értékek mentén érhettük el azt, ahol jelenleg tartunk.

Csodás, szívhez szóló olvasmány, amit csak ajánlani tudok mindenkinek, aki nyitott egy kicsit komolyabb üzenettel megírt, de közben rendkívül olvasmányos és szerethető történetre.

Nyereményjáték:

Kathryn Stockett, A segítség szerzőjének új regénye jelent meg az Open Books gondozásában: a Lázadó nők klubja. Ez a történet az 1930-as évek Amerikájába, a gazdasági válság sújtotta Mississippibe kalauzolja az olvasót. Birdie Calhoun egy olyan világban próbál boldogulni, ahol a nőknek kevés lehetőség jut, ám egy különös találkozás az árvaházi Meggel és az ajtajában egyszer csak felbukkanó Charlie-val olyan eseményekbe sodorják, amelyek nemcsak a saját életét, hanem a körülötte élők sorsát is megváltoztatják. Ha szeretnétek megismerni ezt a különleges, bátor nőkről, barátságról és újrakezdésről szóló történetet, a blogturné során egy példányt is nyerhettek a regényből!

A mostani nyereményjátékunk középpontjában az 1933-as események állnak - mi felteszünk minden állomáson egy állítást, nektek pedig nincs más dolgotok, mint eldönteni, hogy az az állítás igaz vagy hamis. A megoldást írjátok a Tally megfelelő sorába!

(Figyelem! A sorsoló program észleli az azonos IP címről érkező válaszokat, és csalás gyanújával hosszú távon kizárásra kerülnek a több lehetőséget igénybe venni vágyók! A játék utolsó állomását követő 3. napig tudjátok beküldeni a válaszaitokat, nem tudjuk hosszabbítani a turnékat! A megfejtéseket elküldés után nem áll módunkban javítani.  A nyertesnek 72 órán belül válaszolnia kell a kiértesítő e-mailre, ellenkező esetben új nyertest sorsolunk. A kiadó csak magyarországi címre postáz.)

A 42nd Street című musicalfilm 1933-ban került a mozikba.

Továbi állomások:

08.27. Kitablar

08.29. Olvasónapló

08.31. Veronika’s Reader Feeder

09.02. Pandalány olvas

09.04. Könyv és más

09.06. Spirit Bliss - Sárga könyves út

09.08. Readinspo

09.10. Ambivalentina

Vannak könyvek, amelyeknél nehéz eldönteni, hogy valójában a történetet szeretjük-e ennyire, vagy inkább azt az érzést, amit olvasás közben adnak. A Pettson és Findusz-könyvek nálam egyértelműen ebbe a kategóriába tartoznak. Valahogy már attól megnyugszom, ha meglátom Pettson kis házát, a mindenfelé heverő tárgyakat, a barkácsolás nyomait és persze a háttérben ügyködő muklákat.

Fülszöveg:

Beköszöntött a nyár, és mit gondoltok, barátaink ebben a szép évszakban vajon milyen szórakozást találtak ki maguknak? Findusz bizony mindenáron sátorozni szeretne, Pettson pedig már alig várja, hogy kipróbálhassa új horgásztalálmányát. Elhatározzák hát, hogy felkerekednek, de amikor kiderül, hogy a tyúkok is velük akarnak tartani, megváltoztatják tervüket…

Én és a könyv:

A Pettson sátorozik már az alapötletével is könnyen megfogott. Findusz talál egy sátrat a padláson, amit természetesen azonnal ki is kell próbálni, Pettson pedig éppen egy új találmányán dolgozik. Innen már szinte magától értetődő, hogy a kettőből közös kirándulás lesz. Legalábbis ez a terv.

Talán pont azt szeretem leginkább ezekben a történetekben, hogy valójában soha nincs szükségük hatalmas kalandokra. Elég egy sátor, egy horgászat, egy új szerkezet vagy egyszerűen csak valami, amit Findusz a fejébe vesz, és máris megtelik vele az egész nap. A **Pettson sátorozik** is pontosan ilyen: egy egészen hétköznapi ötletből kerekedik ki a történet, ami aztán természetesen nem teljesen úgy alakul, ahogy Pettson eredetileg elképzelte.

És valahol ez az egész kifejezetten közel áll hozzám. Én is szeretek utazni, kirándulni, kempingezni, új helyeket felfedezni, de közben egyre inkább értékelem azt is, amikor egy programnak nem kell különösebben nagyszabásúnak lennie ahhoz, hogy jó legyen. Pettsonék kalandja pedig ennek talán a lehető legkedvesebb változata: néha még messzire sem kell menni ahhoz, hogy az ember úgy érezze, kiszakadt egy kicsit a hétköznapokból.

Persze Sven Nordqvist könyveinél a történet csak az élmény egyik fele. A másik egyértelműen az illusztráció. Ezeket az oldalakat egyszerűen nem lehet csak úgy gyorsan végiglapozni. Mindig történik valami a háttérben, mindig van egy apró részlet, egy furcsa tárgy vagy egy mukla, amit elsőre talán észre sem veszünk. Gyerekkönyvhöz képest szinte zavarba ejtően sok minden van egy-egy képen, mégsem érződik kaotikusnak. Sokkal inkább olyan, mintha egy apró világba néznénk be, ami Pettson és Findusz történetétől függetlenül is folyamatosan él tovább.

Talán ezért is érzem úgy, hogy ezeket a könyveket felnőttként is ugyanolyan jó elővenni. Nyilván egészen más élményt adnak, mint gyerekként, de nem feltétlenül kevesebbet. Most sokkal inkább Pettson otthonának hangulata, a természet közelsége, a barkácsolás, a lassúság és az fog meg bennük, hogy ebben a világban egy teljes napot ki lehet tölteni azzal, hogy az ember felállít egy sátrat és megpróbál eljutni valahová.

Közben pedig ott van Pettson és Findusz kapcsolata is, ami szerintem az egész sorozat egyik legfontosabb része. Findusz mindenbe teljes lendülettel veti bele magát, Pettson pedig hiába próbál valamivel megfontoltabb lenni, végül rendszerint ő is belekeveredik az aktuális kalandba. Van valami nagyon szerethető abban, ahogy alkalmazkodnak egymáshoz, és ahogy egy teljesen egyszerű napból közös élmény lesz.

A Pettson sátorozik nem akar nagy történetet elmesélni, és nincs is rá szüksége. Inkább egy rövid kiruccanás ebbe a különös, otthonos kis világba, ahol egy sátor megtalálása már önmagában elegendő ok egy kalandra. Gyerekeknek vicces és mozgalmas történet, felnőttként pedig meglepően jó emlékeztető arra, hogy nem feltétlenül attól lesz izgalmas egy nap, hogy messzire megyünk vagy rengeteg mindent csinálunk.

Néha tényleg elég hozzá egy sátor, egy jó társ és az, hogy egy kicsit máshogy nézzünk arra, ami egyébként is körülöttünk van.

Blogturné Klub:

A General Press Kiadónak köszönhetően egy újabb Pettson és Findusz kötettel bővül turnéink sora, amelyben ezúttal Pettson és Findusz nyári kalandok felé veszik az irányt. Findusz mindenáron sátorozni szeretne, Pettson pedig alig várja, hogy kipróbálja legújabb horgásztalálmányát. Csakhogy amikor a tyúkok is csatlakozni szeretnének a kiránduláshoz, a tervek egészen váratlan fordulatot vesznek.

További állomások:

Blogturné Klub

09.08. - Veronika’s Reader Feeder 

09.09. - Ambivalentina

09.11. - Könyv és más 

 A Sötét Velence sorozat első része Mélyvíz címmel jelent meg a General Press kiadó gondozásában, és ahogy már a cím, illetve a borító is sugallja, bajlós árnyak vetülnek a különleges olasz városra. Olaszország egészen érdekes módon vált számomra különlegessé: soha nem értettem, hogy miért vannak annyira odáig tőle az emberek, én nem különösebben rajongtam a gasztronómiájukért sem, sem a ráérős életvitelükért. Viszont, egyre olyan emberekkel hozott össze a sors, akik teljes mértékben odáig voltak ettől a kultúrától, így egyre inkább felmerült bennem a kérdés, hogy oké, de mit esznek annyira rajta? Így, gondoltam nagyot és merészet és Erasmusra első helyen jelöltem meg egy olasz intézményt. Így végül fél évet éltem kint, ami azóta is egy nagyon meghatározó élményem, és abszolút nyitottá tett az olyan irodalmi alkotások iránt, amik a cserediákság, a külföldön töltött félév és az utazás, migráció, és költözés témáit járják körül. Ilyen alkotás a Mélyvíz is, ráadásul Velencében játszódik, ahova én is ellátogattam egy csodajó német barátnőmmel az Erasmusfélévem során, szóval nagyon kíváncsi voltam, mennyire lesz nosztalgikus a hangulat, milyen érzés lesz ez a történet.

Fülszöveg:

Amikor a német diáklány, Merle egy szemeszterre a festői Velencébe érkezik, egyetlen dolog jár a fejében: hogy kiderítsen egy nagy családi titkot. A lagúnák városában találkozik egy fiatal olasz lánnyal, aki habozás nélkül felajánl neki egy ágyat a Casa Nera szállodában. Míg azonban Giulia tárt karokkal fogadja a patinás épületben, a négy fiú lakótársa hűvösen és távolságtartóan viselkedik Merlével szemben. Leginkább az arrogáns, ám rendkívül vonzó Matteo nehezményezi a lány érkezését.

Merle képtelen szabadulni a megérzésétől, miszerint a fiú valamit rejteget előle. Egy darabig ő is titokban tartja az utazása valódi okát, ám hamarosan segítséget kell kérnie Matteótól a nyomozáshoz. Amikor az egyetemen pletykákat hall a klikkről, nem csak a fiú pillantásai miatt remeg meg a térde. Hiszen ebben a félévben több forog kockán, mint a szíve: az igazság.

Én és a könyv:

Nem voltak igazánnagy elvárásaim, de mindenképpen egy nem szokványos aspektusból közelítettem meg a könyvet, a fent leírt okok miatt is. Mivel sok némettel találkoztam már, ráadásul különösen az olasz félévem során, így volt egy elképzelésem, a tapasztalataim alapján, hogy milyen hely is egy német számára Olaszország. Ez pedig kellett is, mert számomra érezhető volt, hogy német író, elsődlegesen német közönségnek írta ezt a könyvet, ami leginkább a humorfaktorában jött ki. (Amikor az anyuka karakter bedobta, hogy úgy kéne lázadnia a lányának, hogy elmegy egy hétre Mallorcára, az nálam mindent vitt, mert egyszerűen annyira igaz és tipikus volt.) 

Nem akarok kötözködni, de számomra ez is egy érdekes dolog volt, hogy annyira zseniálisan jól beszélt olaszul a főhősnő, hogy soha egyszer az életben nem volt problémája a nyelvvel és mindig tökéletesen és szofisztikáltan tudta kifejezni magát vele. Ez egy szerintem teljesen kihagyot ziccer volt, mert a külföldi féléveknek ez az egyik legszebb pontja, amikor már kézzel lábbal magyaráztok és a legnyakatekertebb mondatokat rakjátok össze a legkevésbé odaillő szavakkal, mert másképp nem megy, főleg nem két európai nyelv esetében, mint itt a német és olasz.

Ettől eltekintve egyébként a velencei hangulatot hozta a könyv, tényleg érezhető volt, hogy behatóan ismeri az írónő a szigeteket, a különböző részeket és mindennapi élet ritmusát a híres vizivárosban. Ennek nagyon örültem, hogy nem aprózta el, tényleg tudatosan odafigyelt a hangulatfestésre, és nem a klasszikus és elcsépelt általános olasz toposzokkal jött, hanem kifejezetten helyspecifikusak voltak, megemlítve fontos tradícionális elemeket is.

Ami számomra furcsán jött le, hogy egyszerre volt kedvesen ifjúsági ez a könyv és fiatal felnőtt is. Perzse, ez a korosztály miatt érthető, hiszen egyetemistákról van szó, de valahogy az eleje számomra olyan meglepő volt az a szexista trágárság, ami a férfi szereplők oldaláról jött, hogy nem igazán tudtam hova tenni. Emellett pedig folyamatosan mindenki titkokról beszélt, de semmilyen apró félinfo vagy sejtés nem alakult ki bennem, hogy pontosan mi is lehet a háttérben, így én egész végig azon imádkoztam, hogy csak ne legyen valami gagyi olasz maffiás sztori ebből, és ennyit azt hiszem elárulhatok már most is, hogy nem kell ettől félni, nem lett. 

Viszont így a könyv első nagyjából 150-200 oldala nehezen csúszott a számomra. Nem igazán tudtam hova tenni, pedig Merle, a főhősnő karaktere kifejezetten tetsett és Matteo is szépen lassan vonzóvá vált számomra, szóval működött az ellenségekből szerelmesek trope, de valahogy mégis úgy éreztem, hogy kicsit túl sok irányba próbál markolni ez a sztori, és nem tudom mire kéne igazán koncentrálni. 

Ezzel szemben a könyv legvégén olyan titkok derülnek ki, amik teljesen új színben tüntetik fel az eddig történteket, és ezáltal abszolút meghozta a kedvemet, hogy folytassam a sorozatot, mert ezeknek az információknak a tudatában, már teljesen másképp értelemzhetőek a különböző szereplők. Én őszintén úgy érzem, hogy nem ez volt a jó megoldás, hogy végig a tudatlanság ködében tartja az olvasót és érdektelenül nyomasztja az elejétől az írónő, hanem , hogy mondjuk szépen lassan adagolta volna, vagy néhol visszaemlékezett volna. De legalább több utalást tett volna az elejétől kezdve, ezzel is építkezve a könyv igazi konfliktusa felé. 

Összességében tehát kíváncsi vagyok a következő részre, ami ha jól tudom, már a lezáró kötet is, hiszen ez egy duológia jelen pillanatban. Bár a széles szereplőgárda miatt van benne potenciál, hogy mások történetét és felépítse és elmesélje az írónő, ami jó lenne, hiszen több probléma is felmerül, amit más karakterek szemén keresztül jobb lenne boncolgatni. Kíváncsi vagyok mit hoz a folytatás.

Nyereményjáték:

A General Press Kiadó gondozásában megjelent Antonia Wesseling Mélyvíz című regénye Velence varázslatos világába repít minket, ahol a romantika, a vágyak és a múlt titkai könnyen összekeveredhetnek. Merle egy családi titok nyomában érkezik a lagúnák városába, ám arra nem számít, hogy Velence nemcsak válaszokat, hanem különleges találkozásokat és talán szerelmet is tartogat a számára.

Tartsatok velünk a Blogturné Klub állomásain, merüljetek el Velence romantikus hangulatában, ismerjétek meg Merle történetét, és fedezzétek fel velünk, milyen titkok rejtőznek a felszín alatt! A turné végén pedig ne felejtsetek el részt venni a nyereményjátékban, ahol a General Press felajánlásának köszönhetően egy példányt is nyerhettek Antonia Wesseling Mélyvíz című regényéből.

Fejtsétek meg a következő anagrammákat, és írjátok bele a helyes megfejtést a Tally megfelelő rubrikájába.

(Figyelem! A sorsoló program észleli az azonos IP címről érkező válaszokat, és csalás gyanújával hosszú távon kizárásra kerülnek a több lehetőséget igénybe venni vágyók! A játék utolsó állomását követő 3. napig tudjátok beküldeni a válaszaitokat, nem tudjuk hosszabbítani a turnékat! A megfejtéseket elküldés után nem áll módunkban javítani. A nyertesnek 72 órán belül válaszolnia kell a kiértesítő e-mailre, ellenkező esetben új nyertest sorsolunk. A kiadó csak magyarországi címre postáz.) 

További állomások:

Blogturné Klub

Augusztus 10 - Kelly & Lupi olvas

Augusztus 12 - Könyv és más

Augusztus 14 - Ambivalentina

Mint ahogy azt már a sorozat első részéről szóló posztomnál is elmondtam, engem teljes mértékben beszippantott az Elemésztő erdő és annak világa. Egyszerűen elrabolta a szívemet ez a horrorisztikus, gótikus fantasyvilág. Alig vártam, hogy folytathassam, és szerencsére már itt is csücsült a polcomon a frissen megjelent második rész, így rögtön az első kötet után tudtam folytatni. Ez az ilyen részletes és komplex világfelépítésű, na meg cselekményű könyveknél azért nagyon pozitívan tud elsülni, hiszen mind a szereplők, mind a történések még frissen élnek az ember emlékezetében.

A felvezető első rész, mint ahogy azt már említettem, engem teljesen megnyert magának, így nagyon kíváncsi voltam, mit hoz a második kötet, ami ráadásul vaskosabb is, mint az első. Ez pedig azt is jelentette számomra, hogy még hosszabb időt tölthetek ebben a romlott világban, aminek nem tudom elmondani, mennyire örültem.

Fülszöveg:

Ami szunnyad, azt nem szabad felébreszteni

Térj vissza az Elemésztő erdőbe, ahol árnyak vadásznak, szörnyek lakomáznak, s ahol sűrű mágia hatja át az éjszakát. Csak egyetlen szabály számít: éld túl… ha tudod.

A gigantikus sikerű Anatéma folytatásában Maevythnek és Zevandernek át kell kelnie a halandók veszedelmekkel teli birodalmán, hogy megszabadítsák Zevandert az ősi, gonosz entitástól, amely pusztulással fenyegeti mindkét világot.

Ősi varázs ébredezik, amely sötétbe borítja a halandók világát.

Hidegebb lett. Mindenki éhesebb. Pestisként szaporodnak a húsevő szörnyetegek, terjed a baljós átok, Gyűszűvirág hitközségben már az emberiesség utolsó szikrája is rég kihunyt. Maevyth és Zevander csak úgy menekülhetnek, ha újra átkelnek az Elemésztő erdőn. A sors azonban újraszőtte a hálóját, a végzet fonalai összegabalyodtak. Talán nem is lesz olyan egyszerű az átkelés Etíriába.

Az árnyak egyre közelebb lopóznak.

Zevandernek ráadásul fogytán az ideje: minél tovább kell nélkülöznie a létfontosságú vivicantemet, annál inkább eluralkodik szellemén a téboly. Lehet, hogy Maevyth ezúttal már nem lesz képes megmenteni őt.

Keri Lake Elemésztő erdő sorozata tökéletes választás azoknak, akik kedvelik a gótikus, karakterközpontú, atmoszférikus történeteket, valamint a különleges mágiát, amit lassan kibontakozó romantika és csipetnyi horror fűszerez.

Én és a könyv:

Valahol picit meg is ijedtem a nagyon pozitív olvasási élmény után, amit az első rész nyújtott. Nagyon kevés sorozat képes a második részben legalább annyit adni, mint az elsőben, és különösen a trilógiák esetében gyakori, hogy a második kötet egyfajta átvezető. Szinte csak azért létezik, hogy eljussunk az epikus lezáráshoz a harmadik részben, ami igazából lehetett volna rögtön a másodikban is, csak hát duológiát írni nem olyan menő, mint trilógiát. Bár egyébként ez a berögződés azt hiszem, szépen lassan változik, és egyre több duológia jelenik meg.

Itt szerencsére nem éreztem úgy, hogy az írónő csak húzná az időt, bár be kell vallanom, a könyv elején kialakuló konfliktust, ami teljes mértékben párkapcsolati jellegű, nem igazán tudtam hova tenni, és kicsit ügyefogyottnak találtam. Ugyanakkor valahol érthető is, ha az ember úgy fogja fel, hogy eléggé speciális lelkiállapotban vannak a szereplők, hiszen a történet onnan indul, hogy egy rozoga kis házban ücsörögnek, miközben félig ember, félig pók, öntudatlan, lényegében zombiszerű lények akarják megtámadni és megenni őket. Ez egyébként engem rendkívül emlékeztetett a The Walking Deadre, ami egy nagyon izgi, kicsit túlélős és posztapokaliptikus hangulatot adott a folytatásnak.

Most először a történet egyszerre játszódott a jelenben és a múltban. Miközben a jelen történéseit követtük nyomon, ahol egyébként így is történt jó pár fejlemény, amire abszolút nem számítottam, a múltbeli visszaemlékezések egy szép ívet mutattak be egészen onnan kezdve, hogy Zevandert és az apját elhurcolják a bányákba rabszolgaként, odáig, hogy végül hogyan szabadította fel őt a király. Közben pedig nemcsak a bányák kegyetlenségét ismerhettük meg, hanem Loyce tábornokot, igen, a hírhedt fogvatartót és a kínzási technikáit is meglehetősen részletesen.

Itt én úgy éreztem, hogy nagyon eltalálta azt az arany középutat az írónő, ahol kellően sok részletet mutat meg ahhoz, hogy mélysége legyen Zevander szenvedéseinek, és ezáltal ténylegesen formálja a karakterét, illetve teljesen hihetővé tegye a traumáit. Ugyanakkor nem lett túl sok, nem fordul fel az olvasó gyomra a jelenetektől, és nem mellesleg a szexuális bántalmazás sincs furcsa módon fetisizálva vagy romantizálva.

Nekem ezek a visszaemlékezések különösen tetszettek, mert nagyon kerek képet adtak mind Zevander karakteréről, mind a családjáról és az egész történet mögött szövődő szálakról. Több helyen izgalmas volt felfedezni a neveket és a köztük rejlő összefüggéseket, így pedig kifejezetten izgalmassá vált az olvasási élmény. Alig tudtam letenni ezt a könyvet is.

Közben a jelenben folytatódott a harc a túlélésért a halandók földjén. Izgalmas volt, hogy olyan szereplők kaptak most nagyobb hangsúlyt, akiket bár már bemutattak, különösebben nagy szerepük nem volt az előző könyvben. Így viszont a barátságok és szövetségek az olvasó szemében is megerősödtek, és el tudtam hinni, hogy ki kiért tenné tűzbe a kezét.

Ráadásul Zevander letalisz barátai külön fejezeteket is kaptak, így most már nemcsak a két főhős váltott férfi és női szemszögéből követhettük az eseményeket, hanem a barátaik közül is volt, aki saját részt kapott. Egy idő után tehát több szálon futott a történet, ami egyébként nagyon jól működött. Izgalmas volt és könnyen követhető.

A szójegyzék ugyanakkor ismét nagyon jól jött a könyv végén, ahogy a térképmelléklet is. Miután továbbra is egy klasszikus high fantasyről beszélünk, a furcsa nevek, fajok, anyagok és szerek mind-mind magyarázatra szorultak, de kivétel nélkül mindent könnyen megtaláltam a könyv hátuljában lévő jegyzékben. Ugyanakkor magában a sztoriban is általában tiszta volt, hogy mi micsoda.

A térképen pedig nagyon izgalmas volt látni, hogy mennyivel nagyobb terület került ebben a részben bejárásra, így még inkább értelmet nyert a már előre felvázolt világ. Én nagyon élveztem lekövetni, ahogy a különböző szereplőcsoportok mozogtak, és ezzel újabb és újabb területeket, kultúrákat és összefüggéseket mutattak be. Engem egyszerűen elvarázsolt ez a bizarr, gótikus világ. Úgy érzem, nagyon nekem találták ki, egyszerűen passzol hozzám.

Amivel viszont picit elégedetlen vagyok, az a hirtelen jött, örök szerelmi mámor, amivel a főszereplőink egymás iránt viseltetnek. Úgy érzem, hogy annak a tudata, hogy ők egymás párjai, kissé mesterségesen kapcsolta át őket az egymásért izzó hősökből Rómeó és Júliává, gyakorlatilag a semmiből. Egy ilyen szépen, részletesen felépített és átgondolt történet esetében ez azért picit fura volt.

Összességében tűkön ülve várom az utolsó részt, és nagyon-nagyon boldoggá tesz a tudat, hogy Keri Lake mind az előző részt, mind a mostanit úgy zárta le, hogy az rendkívül izgalmas legyen, mégse érződjön igazán függővégnek. Ott van ugyanis az a pozitív biztosíték, hogy jó dolgok is várnak ránk a következő részben.

Ráadásul ez már a lezáró kötet lesz, szóval valószínűleg még vaskosabb és részletesebb lesz, mint az eddigiek. Egyelőre még angolul sem jelent meg, így fene tudja, mikor fog magyarul érkezni, de azt hiszem, bízhatunk a Next21-ben, hogy a lehető leghamarabb elhozzák nekünk a folytatást.

Nyereményjáték:

Ha szereted a gótikus jellegű fantasyket, a sötét titkokkal átszőtt történeteket és a lassan kibontakozó, feszültséggel teli romantikát, akkor Keri Lake Az Elemésztő erdő sorozata garantáltan felkelti az érdeklődésedet. Az Igézet kötetében ismét visszatérhetünk egy baljós, mágiával átitatott világba, ahol minden döntésnek súlya van, és az árnyak között megbújó veszélyek egy pillanatra sem engedik el hőseinket. A kötet az Anatéma eseményeit folytatja, még nagyobb tétekkel és még sötétebb hangulattal. 

Ismerjétek meg közelebbről az Igézetet a blogturné állomásaival, mi több az egyik állomásunk betekintést nyújt az első kötet, Anatémába is! Ha pedig velünk játszotok, tiétek lehet a Next21 kiadó által felajánlott  könyv egy példánya!

Az Igézet a gótikus hangulatú romantikus regények kedvelőinek szól, ezért a mostani játékunk során gótikus regényekkel kapcsolatos kérdéseket találtok és a megfejtés rubrikájába a helyes válasz megfelelő betűjelét kell beírnotok.

(Figyelem! A sorsoló program észleli az azonos IP címről érkező válaszokat, és csalás gyanújával hosszú távon kizárásra kerülnek a több lehetőséget igénybe venni vágyók! A játék utolsó állomását követő 3. napig tudjátok beküldeni a válaszaitokat, nem tudjuk hosszabbítani a turnékat! A megfejtéseket elküldés után nem áll módunkban javítani. A nyertesnek 72 órán belül válaszolnia kell a kiértesítő e-mailre, ellenkező esetben új nyertest sorsolunk. A kiadó csak magyarországi címre postáz.) 

Melyik állítás igaz a gótikus irodalomra és az Igézet című regényre?

A) A sötét atmoszféra és a titkok fontos szerepet játszanak.

B) A történet kizárólag humorra épül.

C) A természetfeletti elemek teljesen hiányoznak.

D) Csak valós történelmi eseményeket mutat be.

További állomások:

Blogturné Klub

08.04 Insane Life

08.07 Kelly & Lupi olvas

08.10  Ambivalentina - Anatéma

08.13  Ambivalentina

A turné keretein belül igazából az Igézetről írnak a többiek, de én gondoltam egy nagyot és merészet, és úgy döntöttem, csatlakozom hozzájuk úgy, hogy egy turné keretein belül behozom a lemaradásomat mindkét könyvvel. Ez egyébként több mint 1400 oldalt jelent lényegében egy hét alatt, de hát szeretem a kihívásokat. Abba pedig már csak félúton gondoltam bele, hogy nem is ettől kell a legjobban tartanom, hanem attól, mi lesz, ha már az első rész sem tetszik. (Hatalmas szenvedés, mint később rájöttem.) Viszont legnagyobb szerencsémre úgy magával ragadott az Elemésztő erdő első része, hogy hajnali háromkor azon kaptam magam, hogy befejeztem a könyvet. Na meg azon, hogy hajnali három van, miközben én már éjfél körül bőven aludni terveztem.

Fülszöveg:

Pletykálnak ezt-azt, hogy mi található Boszorkányvölgy erdején túl, ahová a bűnösök mennek meghalni. A falubeliek egyszerűen Elemésztő erdőnek hívják, mert amit az erdő elvesz, azt soha nem adja vissza. Senki nem merészkedne még csak közelébe se annak a helynek – hacsak eszét nem vesztette.

Vagy ha száműzött.

Maevyth Bronwicknek esze ágában sincs berontani a fák közé, ebbe a ködbe burkolózó labirintusba, de egy tragikus esemény folytán muszáj átvágnia a csontok boltívén túlra, túl a határon, ahol halandó még soha nem járt. Fantasztikus és sötét világba kerül, amely éppoly veszedelmes, mint amennyire vonzó.

Ezen a helyen él Eidolon elátkozott ura. Neki kell elrejtenie Maevytht a mágusok elől, akik a nőt egy okkult jóslat nevében akarják feláldozni. Zevander Rydainn, aki skorpióknak parancsol, hidegfejű, számító bérgyilkos – a legveszélyesebb egész Etíriában. Hamarabb vetné oda Maevytht a tűzdrákók martalékául, mintsem hogy megvédje és garantálja a lány biztonságát.

Márpedig ez lesz a feladata.

Igéző, gótikus dark fantasy a Nocticadia szerzőjétől. Egy lány arra kényszerül, hogy átlépje a tiltott határvonalat, és a halandók birodalmából az elátkozott lelkek és torz teremtmények ijesztő világába kerül.

Én és a könyv:

Az első olvasmányom Keri Lake-től még a tavaly karácsony környékén megjelent Nocticadia volt, ami egy gótikus és sötét romantikus történet egy hátborzongató, mégis patinás egyetemen. Igazi dark academy hangulat, ami tényleg olyan, amilyennek az ember a moodboardok és playlistek alapján elképzeli. Engem teljes mértékben elvarázsolt, olyannyira, hogy alig várom, hogy kicsit hidegebbre forduljon az idő, és egy borzongós őszi napon újraolvassam.

Viszont most nem erről a könyvről kellene regélnem nektek. Ha esetleg felkeltettem az érdeklődéseteket, akkor a linken megtaláljátok a róla írt bejegyzésemet.

Ezzel csak azt szeretném érzékeltetni, hogy az írónő abszolút levett a lábamról, és az általam követett alkotók közé került, így alig vártam, hogy az eddig egyetlen másik, magyarul megjelent kötetét is olvashassam. Szerencsére mire idáig jutottam, már meg is jelent még egy könyve, történetesen ennek a folytatása. Egyébként imádok úgy sorozatokat olvasni, hogy nem kell éveket várnom a következő részre (és közben elfelejtenem, mi történt az előzőben), hanem rögtön folytathatom. Ahogy viszont fent is említettem, egy turné esetében mindig benne van a rizikó, hogy már az első kötet sem fog tetszeni. De tetszett. Nagyon is.

Már a kötet nyitánya is egy ritkán megrázó jelenet, bár a fantasyk gyakran élnek ezzel az eszközzel. Itt azonban ez nem csupán egy kis ízelítő abból, hogy majd a végén milyen komoly csatákra számíthatunk, hanem az egész könyv hangulatát meghatározza. Nagyjából nincs benne egyetlen felhőtlen, boldog pillanat sem, mert valami mindig beárnyékolja azt. A kilátástalanság állandó, ahogy a megaláztatás is.

Ugyanakkor a már jól ismert romantasy-elemek itt is megjelennek: van egy hatalmas, erős és nem mellesleg kifejezetten szexi férfi főhősünk, egy nagyszájú és vakmerő női főszereplőnk, több száz év korkülönbség, halhatatlanság, sorsszerűség és még sorolhatnám. Éppen ezért nem abban látom ennek a könyvnek az erejét, hogy valami teljesen újat mutatna, hanem abban, ahogyan a jól ismert elemeket használja.

Itt a rettegős, félelmetes jelenetek tényleg horrorisztikusak. Megráznak, felkavarnak. A sóvárgás pedig annyira jól van felépítve, hogy olvasóként már én is majdnem testi tüneteket produkáltam. A szereplők döntései és motivációi pedig emberiek; nem pusztán azért történnek meg, hogy előrébb vigyék a cselekményt.

Rá kell ébrednem, hogy vagy megöregedtem, vagy egyszerűen team slow burn lettem, de mostanában ez a típus működik nálam a legjobban romantika terén. Keri Lake pedig nagyon is beszéli a nyelvemet, mert olyan lassan izzó varázst szőtt a főhősei közé, hogy azt egyszerűen élmény volt olvasni. Szépen, fokozatosan építkezett (tégláról téglára, haha), és mielőtt elérkeztünk volna a beteljesüléshez, olyan kitérőket dobott be, amelyek szerintem abszolút kreatív és okos megoldások voltak, ráadásul olvasói élményként is remekül működtek.

Külön tetszett az is, hogy mennyi idő jutott a világ és a helyszínek bemutatására. Meglepően egyszerű volt számomra átlátni a fajok és országok rendszerét. Olvasás közben mindig pont annyi új információ érkezett, amennyit még könnyedén be tudtam illeszteni a már meglévő kirakósba, és a könyv végén található szószedet is sokat segített, amikor valamit véletlenül elfelejtettem. A nevek sem voltak túlbonyolítottak, és nem is hasonlítottak túlságosan egymásra, így könnyű volt elkülöníteni a karaktereket. A váltott nézőpont pedig külön segített abban, hogy mindig az adott szereplő szemszögéből ismerhessem meg a mellékszereplőket és a helyszíneket.

A történet első nagyjából kétszáz oldalán a főhősök még csak nem is találkoznak, de őszintén szólva ez egyáltalán nem zavart. Már addig is annyi izgalmat kaptam, hogy a könyv az első oldalaktól kezdve teljesen lekötötte a figyelmemet, és ez az érzés csaknem hétszáz oldalon keresztül kitartott. Borzongtam, izgultam, kuncogtam olvasás közben. Mert bár az ember sejti, hogy a főhősök nem fognak meghalni, a könyv szereplői viszont úgy hullanak, mint a legyek. Én pedig imádtam, hogy az írónő ezt meg meri lépni, mert így tényleg súlya van a rettegésnek, a félelemnek és a gonosznak beállított karaktereknek.

Alig várom, hogy olvashassam a második részt! Úgy érzem, lassan teljesen a dark fantasy rabja leszek, na meg Keri Lake-é, mert eddig még egyetlen könyvével sem tudott mellényúlni nálam.

Nyereményjáték:

Ha szereted a gótikus jellegű fantasyket, a sötét titkokkal átszőtt történeteket és a lassan kibontakozó, feszültséggel teli romantikát, akkor Keri Lake Az Elemésztő erdők sorozata garantáltan felkelti az érdeklődésedet. Az Igézet kötetében ismét visszatérhetünk egy baljós, mágiával átitatott világba, ahol minden döntésnek súlya van, és az árnyak között megbújó veszélyek egy pillanatra sem engedik el hőseinket. A kötet az Anatéma eseményeit folytatja, még nagyobb tétekkel és még sötétebb hangulattal. 

Ismerjétek meg közelebbről az Igézetet a blogturné állomásaival, mi több az egyik állomásunk betekintést nyújt az első kötet, Anatémába is! Ha pedig velünk játszotok, tiétek lehet a könyv egyik példánya

(Figyelem! A sorsoló program észleli az azonos IP címről érkező válaszokat, és csalás gyanújával hosszú távon kizárásra kerülnek a több lehetőséget igénybe venni vágyók! A játék utolsó állomását követő 3. napig tudjátok beküldeni a válaszaitokat, nem tudjuk hosszabbítani a turnékat! A megfejtéseket elküldés után nem áll módunkban javítani. A nyertesnek 72 órán belül válaszolnia kell a kiértesítő e-mailre, ellenkező esetben új nyertest sorsolunk. A kiadó csak magyarországi címre postáz.) 

Az alábbi idézetek közül melyik tükrözi leginkább a gótikus romantikus regények hangulatát?

A) „A szerelem néha a legsötétebb titkok árnyékában születik meg.”

B) „A sikerhez vezető út kemény munkával van kikövezve.”

C) „A nyári szünet legjobb része a tengerpart és a fagylalt.”

További állomások:

Blogturné Klub

08.04 Insane Life

08.07 Kelly & Lupi olvas

08.10  Ambivalentina - Anatéma

08.13  Ambivalentina