Mostanság egyre mélyebbre kerülök a TikTok és az Instagram könyves bugyraiban, aminek köszönhetően már én is olyan mondatokkal tudok dobálózni, mint hogy „a külföldi BookTokon ez a kötet hatalmasat ment”, vagy éppen „már nagyon vártam, hogy végre magyarul is megjelenjen”. Szerencsére a mai könyvünkről pontosan ezt mondhatom el, ugyanis az Éljen a gonosz! már jó ideje szembejött velem külföldi tartalomgyártóknál, és a magyar megjelenést is kifejezetten izgatottan vártam. Ahogy egyébként látszólag a hazai BookTok- és Bookstagram-közösség jelentős része is. (Az pedig, hogy ez ténylegesen közösségnek nevezhető-e, már egy másik bejegyzés témája lehetne.)

Fülszöveg:

Amikor Rae élete végleg darabokra hullik – gyógyíthatatlan betegségben szenved, magányosan, remény nélkül –, csak a könyvek maradnak neki. És egy utolsó, kétségbeesett kívánság, mely után egy különös, túlvilági hang alkut ajánl: ha Rae kész lemondani a valóságról, új életet kezdhet egy másik világban, nevezetesen kedvenc fantasysorozatának lapjai között.

Nem sokkal később Rae egy hatalmas szakadék peremén álló kastélyban ébred egy háború szélén tántorgó birodalomban, szörnyek, udvari intrikák és baljós jóslatok között. Ám amit nem sejtett: ebben a világban nem a hősnő szerepe vár rá. Hanem a főgonoszé. A bukásra ítélt, csillogó szemű, gyanúsan jól öltözött, de halálra írt főgonoszé.

Hát legyen. A gonoszok legalább élvezik a szerepüket. Rae pedig hamarosan új célt talál: megmenteni azokat, akiket a történet veszni hagyna, és újraírni mindannyiuk végzetét. A kezébe veszi a birodalom leghírhedtebb antagonistáit – egy fejszével hadonászó szobalányt, egy komor lovagot, egy gyilkos hajlamú testőrt és egy nőcsábász kémtanácsost, aki talán mégis aranyszívű –, és hadba hívja őket a sors ellen.

De a világ, amit annyira szeretett, nem biztos, hogy megváltoztatható. A Birodalom Császára, Rae egykori kedvenc szereplője, most hús-vér valóság, és nem tűri, hogy bárki más irányítsa a történetet.

Az Éljen a gonosz! egy rendkívül újszerű és letehetetlenül izgalmas fantasy a másik oldalról. Szellemes, vérbeli kaland, ahol a gonoszok végre esélyt kapnak, és talán nem is olyan gonoszak, mint hittük – csupán más szabályok szerint játszanak. És talán, csak talán… most győzhetnek is.

Én és a könyv:

Az Éljen a gonosz! egy olyan metafantasy, avagy avatatlan füleknek egyszerűen csak szatirikus fantasy, amelyben – ahogy azt már a cím is sejteti – ezúttal a gonosz karakterek kerülnek reflektorfénybe. Főszereplőnk a valós világból csöppen bele egy tündérmesébe illő univerzumba, ami történetesen egy könyv világát jelenti. A könyv a könyvben koncepció persze korántsem új keletű, sőt, kifejezetten sokszor találkozhatunk vele, de én személy szerint eddig szinte minden alkalommal odáig voltam érte.

Részben emiatt is tetszett már olvasatlanul is ennyire a történet alapötlete. Olvasás közben azonban egészen más volt az, ami igazán megragadott: a folyamatos ironizálás, valamint a legtipikusabb high fantasy és romantasy karakterek, fordulatok és helyszínek kifigurázása.

Őszintén szólva én manapság egyszerre nagyon szeretem és nagyon utálom a fantasykat. Igyekszem minden történetet a maga bugyutaságával, logikai bukfenceivel és műfaji sajátosságaival együtt értékelni, de néha azért már kifejezetten nehéz szemet hunyni bizonyos dolgok felett. Az Éljen a gonosz! pedig pontosan ezeket a jelenségeket veszi célba, méghozzá olyan szarkazmussal és öniróniával, ami számomra elképesztően szórakoztató volt. Mintha az írónő pontosan tudná, mi mindenen szoktuk forgatni a szemünket fantasyolvasás közben, majd fogta volna ezeket, és egytől egyig beleírta volna a történetébe.

Mindemellett a karakterek is kifejezetten izgalmasra sikerültek, és szerencsére idővel az is kiderül róluk, hogy jóval összetettebbek annál, mint amit első pillantásra mutatnak. Márpedig egy olyan történetben, amelynek középpontjában elvileg a gonoszok állnak, szerintem ez különösen fontos.

Persze azért nem volt minden tökéletes. Ami engem például egy kissé idegesített, az az volt, hogy főszereplőnk milyen sokszor hangsúlyozta saját magáról, hogy ő bizony gonosz. Mintha ezzel folyamatosan a többi karakter szájába akarná adni, hogyan is kellene őt megítélni, ahelyett, hogy a tettei és a másokkal való interakciói alapján alakulna ki róla ez a kép. Számomra sokkal izgalmasabb lett volna, ha ezt a megítélést valóban kívülről kapja meg, nem pedig újra és újra saját maga próbálja meghatározni.

Ettől függetlenül meglepően hamar beszippantott a történet. Pedig azért egy több mint ötszáz oldalas kötetről beszélünk, én mégis úgy faltam a fejezeteket, hogy két-három nap alatt a végére is értem. Ebben persze az is közrejátszhatott, hogy a fejezetek kifejezetten rövidek voltak, ami nálam mindig veszélyes, hiszen az „ezt az egyet még elolvasom” könnyedén átcsúszik további száz oldalba.

A cselekményről nem mondanám, hogy hatalmas, földrengető fordulatokat tartogatott, de azért akadt néhány pont, ahol sikerült meglepnie. A végkifejlet ráadásul éppen az egyik olyan lehetőség lett, amire olvasás közben én is gondoltam, csak éppen nem egészen úgy, ahogy azt reméltem.

A lezárással kapcsolatban viszont maradt bennem némi hiányérzet. Kétségtelenül drámai és teátrális lett, ami egyébként tökéletesen illik a történet egészéhez, számomra mégis kissé elhamarkodottnak hatott. Úgy éreztem, hogy legalább fél oldal, vagy akár csak egy egészen rövid párbeszéd még nagyon kellett volna oda. Nem feltétlenül azért, hogy bármit megmagyarázzon, sokkal inkább azért, hogy legyen időm olvasóként is megérkezni abba a bizonyos végkifejletbe.

Amit viszont különösen értékeltem, az az, hogy a történetben nem kapott jelentős szerepet a romantika. Nem volt benne egy tipikus, mindenki által körberajongott „book boyfriend”, nem kellett egy újabb romantikus fantasy kötelezőnek érződő szerelmi szálán átrágnom magam, mégis bőven akadt olyan karakter, akinek lehetett szurkolni.

Sőt, azt hiszem, határozottan avattam egy új kedvenc morally gray karaktert is, ami nálam kifejezetten ritka. Már csak azért is, mert a legtöbb ilyen címkével illetett szereplő számomra egyáltalán nem működik erkölcsileg szürke karakterként. Attól ugyanis, hogy valaki időnként morcos, titokzatos, esetleg megkérdőjelezhető döntéseket hoz, még nem feltétlenül válik morálisan összetett figurává. Itt viszont végre úgy éreztem, hogy ez a bizonyos szürkezóna tényleg létezik, és nem pusztán egy jól hangzó jelzőről van szó.

Összességében számomra igazi felüdülés volt az Éljen a gonosz! olvasása. Nem állítom, hogy hibátlan történet, és azt sem, hogy minden fordulatával sikerült levennie a lábamról, de hosszú idő óta az egyik legszórakoztatóbb fantasyélményem volt. Kifejezetten jólesett végre egy olyan könyvet olvasni, amely nemcsak használja a műfaj jól ismert eszközeit, hanem képes nevetni is rajtuk.

Ha tehát valami nyakatekert, kissé morbid és groteszk fantasyra vágytok, amely fekete humorral, szarkazmussal és egy jó adag öniróniával figurázza ki a műfaj legnagyobb kliséit, akkor ezt a kötetet kifejezetten ajánlom. Főleg akkor, ha hozzám hasonlóan ti is egyszerre vagytok a fantasyk legnagyobb rajongói és legkritikusabb olvasói.

Blogturné Klub:

Az Agave kiadónak köszönhetően egy igazán érdekes és izgalmas fantasy jelent meg nemrég Éljen a gonosz! címmel. Tarts bloggereinkkel a turné során, lépj be te is a könyv világába, és bújj a gonosz bőrébe!

További állomások:

Blogturné Klub

11. 03. Olvasónapló

11. 06. Spirit Bliss Sárga könyves út

11. 07. Ambivalentina

11. 09. Könyv és más

11. 11. Utószó

 R. F. Kuang neve már régóta ott lebegett előttem. Az írónőt szinte lehetetlen elkerülni a könyves közösségben, hiszen művei a szórakoztató irodalom és a szépirodalom határán mozognak, ráadásul különösen a huszonéves olvasók körében örvendenek hatalmas népszerűségnek. Ehhez pedig elég hozzátenni a kínai származását és azt, hogy milyen aktívan foglalkozik a kelet-ázsiai identitás kérdéseivel, és máris egyértelmű, miért keltette fel az érdeklődésemet. Aki egy ideje követi a blogomat, pontosan tudja, hogy a távol-keleti témákra meglehetősen könnyen rá lehet venni.

Fülszöveg:

R. F. Kuang új, sodró erejű regénye mélyen megható felnövéstörténet az első szerelemről, a második nyelvről és a végső búcsúkról egy felejthetetlen, tajpeji nyár díszletei között.

Az elsőéves egyetemista Lily Csen Tajpejben tölti a nyarat egy intenzív nyelvi program keretében, mint előtte oly sok kínai-amerikai diák, aki azt remélte, hogy így közelebb kerülhet ahhoz a kultúrához, amelyet csak megörökölt, de sosem értett igazán. Az első napok izgalmát követően viszont hamar csalódnia kell. Az órák kimerítőek, lakótársa az őrületbe kergeti, ráadásul kegyetlen pletykák célpontjává is válik csoporttársai körében. Lily elveszettnek érzi magát egy idegen országban, amelyről azt hitte, otthonos lesz majd neki.

Aztán sokkoló hír érkezik: meghalt a nagyapja. A veszteség arra kényszeríti a lányt, hogy szembenézzen családja múltjának immár megválaszolhatatlan kérdéseivel. Gyásza egyúttal önismereti utazás is, melynek során próbálja összerakosgatni az emlékeket, az elmesélt és elhallgatott történeteket számos egyszerre humoros és katasztrofális kapcsolódási kísérleten keresztül.

Mi történik, ha a diaszpóra hazatérésről szőtt álma sosem válik valóra? Ha még a nyelv megtanulása sem visz közelebb azokhoz, akiket el akarunk érni? Hogyan lehet feltárni egy család történetét, ha maga a család hallgatni akar róla? És mi történik, amikor a legfontosabb kérdéseket túl későn tesszük fel? Miközben Lily a válaszokat keresi, nyara szívbemarkoló utazássá válik, amely során megpróbálja megérteni önmagát, a családját és azt, mit jelent az a szó: otthon.

Én és a könyv:

Idén olvastam először az írónőtől, méghozzá a Bábelt, ami az évem egyik legemlékezetesebb olvasmányává vált. Rengeteg szempontból tudtam rezonálni vele, de ha nem szeretnék túlságosan mélyre menni a magyarázatban, elég annyit mondanom, hogy dark academia. Ez a hangulat ugyanis abszolút a gyengém. Persze a Bábel ennél sokkal összetettebb történet, amelynek egyik legfontosabb mozgatórugója a nyelv, ami szintén különösen közel áll hozzám. Mindig is lenyűgözött, mennyire eltérően képesek a különböző nyelvek leírni ugyanazt a világot, és hogyan változik a gondolkodásunk, ahogy egyre több nyelvet ismerünk meg.

Bár a mai bejegyzés nem a Bábelről szól, a nyelvnek ezúttal is fontos szerep jut. Egészen pontosan a kínai nyelvnek.

A tajpeji történet már a címével és a borítójával felkeltette a figyelmemet. Egyrészt gyönyörű, másrészt nyilvánvalóan kelet-ázsiai témájú, de ezen most emelkedjünk is felül, mert ennél jóval személyesebb okom is volt arra, hogy kézbe vegyem.

Egyetemi éveim alatt rengeteget hallottam Tajvanról, ugyanis két akkoriban nagyon közeli ismerősöm is egy-egy csereévet töltött ott. Sokat meséltek az élményeikről, és annyira meghozták a kedvemet, hogy végül én is megpályáztam, sőt el is nyertem egy ösztöndíjat. Csakhogy ekkor érkezett a Covid, az utazás pedig végül elmaradt.

Azóta is tervezem, hogy egyszer tényleg eljutok Tajvanra, így különösen jólesett arról a városról olvasni, amelyről korábban annyit álmodoztam, és amelyet mások történetein keresztül már szinte ismerősnek éreztem. Egészen különleges élmény volt, amikor az írónő olyan ételeket, helyeket, sőt éttermeket említett, amelyekről már én is hallottam, vagy legalább láttam róluk fényképeket.

Már az olvasás elején éreztem, hogy ez egy nagyon személyes történet lesz. És nemcsak az írónő vagy a főszereplő számára, hanem nekem is. A regényben felmerülő témák ugyanis meglepően mélyen rezonáltak a saját életemmel, tapasztalataimmal és érzéseimmel.

Nem is tudom, meséltem-e már erről a blogon, de orosz gyökereim vannak, amelyektől én már szinte teljesen elszakadva nőttem fel. Ez mindig is egy furcsa, nehezen megfogható helyzet volt számomra. Egyrészt adott egyfajta hiányérzetet, mintha lenne valami, amihez tartoznom kellene, de nem igazán tudom, hogyan kapcsolódhatnék hozzá. Másrészt, amikor mégis megéltem azokat az apró kulturális sajátosságokat, amelyek ebből a származásból megmaradtak az életemben, néha úgy éreztem, mintha csak különlegesnek szeretném beállítani magam.

Természetesen az én helyzetem sok szempontból különbözik a regény amerikai–kínai főszereplőjéétől. Az én származásomnak nincsenek olyan külső jegyei, amelyek alapján mások automatikusan besorolnának valahová. Mégis, az a motiváció, hogy a kínai nyelv megtanulásán keresztül próbál közelebb kerülni a gyökereihez, és egy olyan hovatartozáshoz, amelyet maga sem tud pontosan meghatározni, egészen közel állt hozzám. Különösen az, hogy közben talán ő maga sem érti igazán, miért olyan fontos számára mindez.

Aztán ott van a külföldön élés kérdése is. Én magam is több alkalommal éltem külföldön, különböző okokból, és ennek köszönhetően csodálatos embereket ismerhettem meg. Ezekről az élményekről általában szívesen beszélünk. A barátságokról, az új kultúrákról, a közös kalandokról, az életre szóló emlékekről.

Arról viszont már sokkal ritkábban, hogy milyen érzés ezeket a távol élő kapcsolatokat örökre elveszíteni.

És itt most nem egy veszekedésre vagy az idővel bekövetkező eltávolodásra gondolok. Hanem arra, amikor valakit elveszítesz, és teljesen egyedül maradsz a gyászoddal. Amikor nem tudsz ott lenni, nem tudsz elbúcsúzni, és a körülötted lévő világban szinte semmi sem változik. Mintha az az ember a te valóságodban soha nem is létezett volna. Pedig létezett. Fontos volt. És rettenetesen fáj a hiánya.

Kuang elképesztően szépen dolgozott ezzel a szállal. Olvasás közben többször is azon kaptam magam, hogy szinte szó szerint a saját érzéseimet látom viszont a papíron. Olyan gondolatokat, amelyeket annak idején talán én sem tudtam rendesen megfogalmazni. Ez pedig egészen terápiásan hatott rám. Mintha valaki végre kimondta volna helyettem azt, amit akkor éreztem, és ezzel valahogy igazolta volna, hogy az a fájdalom igenis valós volt.

És akkor még nem is beszéltem az olyan apróságokról, mint az intenzív nyelvtanfolyam, amiben szintén volt részem. Aki már végigcsinált egy ilyet, pontosan tudja, mennyire fárasztó és kizsigerelő tud lenni. Amikor már szinte álmodban is az adott nyelven próbálsz gondolkodni, és úgy érzed, egyetlen új szót sem képes befogadni az agyad. Aztán egyszer csak vége, és ott van az a hihetetlenül jó érzés, hogy megcsináltad. Túlélted, és közben valami egészen újat is kaptál.

Valahogy az egész regény olyan volt számomra, mint egy hatalmas nosztalgiautazás, a szó lehető legjobb értelmében. Nem feltétlenül azért, mert mindig kellemes emlékeket idézett fel, hanem mert újra előhozott olyan élményeket és érzéseket, amelyekről már régóta nem gondolkodtam ennyire tudatosan.

És talán éppen ezért szerettem ennyire.

Olvasás közben ugyanis folyamatosan azt éreztem, hogy nem vagyok egyedül a gondolataimmal. Hogy azok a furcsa, sokszor ellentmondásos érzések, amelyeket magamban hordozok, mások számára is ismerősek lehetnek. Ha egy ismert írónő ilyen gondolatokat vet papírra, még ha egy fiktív szereplőn keresztül is, akkor talán nem én vagyok az egyetlen, aki így érez. És valamiért ez hihetetlenül megnyugtató.

Így hát A tajpeji történetet különösen ajánlom mindenkinek, aki túlélt már egy húzós Erasmus-félévet vagy egy intenzív nyelvi kurzust. Aki próbál kapcsolódni a gyökereihez, miközben maga sem érti pontosan, miért olyan fontos ez neki. Aki keresi a helyét a világban, szorong, próbál megfelelni, vagy éppen olyan embereket és kapcsolatokat gyászol, akiknek a hiányát a környezete talán nem is érti igazán.

Ez ugyanis számomra egy olyan könyv volt, amely megfogja a kezed, és csendben bólogat, miközben elmeséled neki, mi bánt. Nem feltétlenül ad válaszokat, nem oldja meg a problémáidat, és nem is próbál mindenáron megnyugtatni. Egyszerűen csak meghallgat.

Én pedig imádtam. Ritkán érzem ennyire személyesnek egy regény olvasását, és talán éppen ezért biztos vagyok benne, hogy sokáig velem marad. R. F. Kuangot pedig most már végérvényesen a szívembe zártam, és alig várom, hogy újabb történeteit is megismerhessem.

Blogturné Klub:

Mit jelent igazán hazatalálni, ha még a saját gyökereinket sem értjük? R. F. Kuang Tajpeji történet című regénye egy identitását kereső fiatal nő nyarán keresztül mesél első szerelemről, családi titkokról és a gyász fájdalmas felismeréseiről, miközben humorral és szívszorító őszinteséggel mutatja meg a kulturális hovatartozás útvesztőit. Lily számára Tajpej nem a remélt otthon, hanem egy önismereti utazás kezdete, amely során az elhallgatott múlt és a kimondatlan kérdések legalább annyira meghatározóvá válnak, mint a válaszok. Vajon megtalálhatjuk a helyünket a világban, ha előbb azt kell megértenünk, honnan jöttünk? Tarts velünk a turnén, és merülj el ebben a különleges, keserédes történetben!

További állomások:

Blogturné Klub

10.27. Readinspo

10.29. Utószó 

11.02. Pandalány olvas 

11.04. Könyv és más

11.06. Ambivalentina 

11.08. Spirit Bliss Sárga könyves út

11.10. Olvasónapló

A Hall Beck University sorozatának első két része után kíváncsian vártam, hogyan zárja le a történetet az írónő. Főleg úgy, hogy az első két kötet egészen egyértelmű egységet alkotott, hiszen egy ikerpár egy-egy tagja állt a középpontjukban. Ehhez képest a harmadik részben két teljesen új főszereplőt ismerhettünk meg, sőt, egy egészen új baráti társaságba is betekintést nyerhettünk, ami őszintén szólva meglepett.

Fülszöveg:

Tudtam, hogy rossz ötlet. A szívem mégis hamarabb döntött, mint én.

Valentina Rhodes az egész eddigi életét azzal töltötte, hogy a saját szükségleteit háttérbe szorítva mindenki más kedvére tegyen. Amikor rájön, hogy a ragyogó egyetemi diplomája még mindig nem elég a családjának, érzi, hogy valamin változtatnia kell. A nyarat Oakport szigetén tölti a legjobb barátaival, és azt tervezi, hogy felforgatja az életét. Egy tiltott kívánságokból álló bakancslistával felvértezve végre készen áll felfedezni, hogy ki is ő valójában.

Aztán Caden Callahan keresztülhúzza a terveit.

A karizmatikus focikapitánynak nem lett volna szabad itt lennie, és végképp nem költözhetett volna be a lány szobájába. Valentina bebeszéli magának, hogy a korábban együtt töltött éjszaka csak egyszeri hiba volt. Egészen addig, amíg rá nem jön, hogy a srác egész nyáron a baráti társaságukkal lóg majd. Így minden lopott pillantás és véletlen érintés azt az egyetlen szabályt fenyegeti, ami tiltja a barátok közti randizást. Valentina tudja, hogy az lenne a bölcs dolog, ha elkerülné Cadent. A biztonságos választás. De ahogy végre először saját magát helyezi az előtérbe, szembesül a lehetetlen felvetéssel: talán az önmagáért való kiállás igazából nem is azt jelenti, hogy egyedül marad. A Hall Beck University-trilógia felejthetetlen fináléja!

Hallgass a szívedre!

Én és a könyv:

Az előző részekben már annyi mellékszereplő megfordult, hogy bőven lett volna kik közül válogatni, a mostani főszereplőkre azonban egyáltalán nem emlékeztem. Ráadásul a korábban megismert karakterek is csak elvétve bukkantak fel a történet során, így szinte teljesen elszakadtunk a már megszokott társaságtól. Ez persze részben annak is köszönhető, hogy ezúttal egy nyári szünet eseményeit követhettük végig, méghozzá a diplomaosztó után, így már maga a közeg is egészen más hangulatot teremtett, mint amit eddig megszokhattunk.

Mindez pedig egyáltalán nem jelentett rosszat, sőt! Az írónő egy Carley Fortune regényeit idéző nyári hangulatot varázsolt elénk, titkos románccal, bakancslistával és azzal az igazi, gondtalan nyári életérzéssel megspékelve, amit egyszerűen lehetetlen nem szeretni. Engem kifejezetten emlékeztetett a fent említett szerző Egy aranyló nyár című kötetére, amit annak idején rendkívül szerettem, így ez nálam már önmagában hatalmas pluszpontot jelentett.

Egyébként is nagyon szeretem azokat a történeteket, amelyek egy összeszokott baráti társaság köré épülnek, és szépen lassan megismerhetjük a közös emlékeiket, hagyományaikat, apró szokásaikat és azokat a belsős poénokat, amelyeket csak ők érthetnek igazán. Főleg, ha mindehhez társul az a klasszikus nyári hangulat, amit én magam is évről évre átélek a barátaimmal a Balatonon. Van ennek az egésznek egy egészen sajátos bája, amit nem lehet letagadni, és ami számomra mindig képes valami varázslatos atmoszférát teremteni.

Így aztán én kifejezetten élveztem ezt a kötetet, ami pontosan az a nyári limonádé volt, amire időnként mindannyiunknak szüksége van. Konkrétan egy ültő helyemben el tudtam volna olvasni, annyira könnyedén haladtam vele, miközben remekül szórakoztam, és persze végig szurkoltam a mi kis turbékoló szerelmespárunknak, hogy megtalálják a saját útjukat. Nemcsak egymáshoz, hanem úgy általában az életben is, hiszen a diploma megszerzése után azért nem kevés bizonytalansággal kell szembenézniük.

Összességében nagyon jó élmény volt ez a könyv, és azt hiszem, a harmadik kötetre már igazán érezhetővé vált, mennyit fejlődött az írónő. Mintha mostanra abszolút belejött volna az írásba: sokkal gördülékenyebb a szöveg, természetesebbek a megfogalmazások, és a történetvezetésen is érezhető az előrelépés. Míg az első résznél még akadtak fenntartásaim, mostanra sokkal kiforrottabbnak érzem az egészet.

Szerintem kifejezetten jól sikerült ez az (egyelőre) lezárásnak szánt kötet. Bár kellőképpen eltávolodott a Pressley ikrek történetétől, éppen ezzel nyitotta meg annak a lehetőségét, hogy az írónő a jövőben bármikor visszatérhessen a Hall Beck University világába, és újabb szereplők történeteivel bővítse a sorozatot. Én pedig egyáltalán nem bánnám, ha így történne, mert azt hiszem, mostanra sikerült igazán megszeretnem ezt az univerzumot.

Blogturné Klub:

Egyetemi élet, barátságok és romantikus bonyodalmak! A Blogturné Klub bloggerei ezúttal egy háromkötetes romantikus sorozat világába kalauzolnak benneteket. Tartsatok velünk, és ismerjétek meg mindhárom kötet szerelmi történetét!

További állomások:

Blogturné Klub

10.10. Ambivalentina

10.13. Kitablar

10.16. Ambivalentina

10.19. Kitablar

10.22. Ambivalentina

10.25. Kitablar

Lisa Jewell neve már sokaknak ismerősen csenghet, persze nem az én blogom miatt, hiszen itt még sosem esett róla szó. Ugyanakkor a krimik és thrillerek világában az írónő az évek során hatalmas hírnévre tett szert, így mióta beleszerettem ebbe a két műfajba, igencsak esedékessé vált, hogy végre én is elolvassak tőle valamit. Elvégre meg kell nézni, miért van úgy oda érte a nagyérdemű! Első próbálkozásomnak pedig az egyik legfrissebb megjelenését választottam, amelyet ráadásul a legsikeresebb kötetei között emlegetnek. Nagyon kíváncsian vártam, hogy vajon hozza-e azt, amit előzetesen beleképzeltem.

Fülszöveg:

Mi van, ha az egyetlen dolog, ami megvédhetne, egy figyelmeztetés, amit túl későn veszel komolyan:

NE ENGGEDD BE.

Nick Radcliffe kifinomult, jó ízlésű, figyelmes férfi. Pontosan olyan, amilyenre az újdonsült özvegy, Nina Swann vágyik. Nina felnőtt lánya, Ash szemében viszont Nick túlságosan tökéletes ahhoz, hogy igaz legyen. Amikor Ash nyomozni kezd a férfi múltja után, nyugtalanító egybeesések sorára bukkan.

Egy közeli városban Martha próbál egyensúlyt teremteni a munkája, a kisbabája és odaadó férje, Alistair között. Csakhogy Alistair egyre többször utazik el munkaügyben, napokra eltűnik, és Martha egyre biztosabban érzi: valami nem stimmel. De kinek higgyen, amikor a családja jövője a tét?

Három nő. Egy férfi. És egy sötét, láthatatlan háló, amelyben a szerelem, a bizalom és a vágy csak eszköz.

Nina, Martha és Ash mit sem sejtenek arról, hogy egy megdöbbentő igazság felé tartanak, amely elkerülhetetlenül összeütközéshez vezet. És hamarosan mindhárman azt fogják kívánni, bárcsak hallgattak volna a megérzéseikre…

Én és a könyv:

Bár az írónő a krimik és thrillerek világában utazik, a mostani kötete inkább csak az utóbbi kategóriába sorolható. A feszültséget ugyanis nem egy baltás gyilkos vagy egy megfejtésre váró rejtély szolgáltatja, hanem az a nyomasztó hangulat, amit Jewell szép lassan, szinte észrevétlenül épít fel. Igazából semmilyen hatalmas történés nem esik meg a könyv elején. Sőt, tulajdonképpen később sem nagyon. Mégis egy ízig-vérig thrillerről beszélünk, ráadásul arról a fajtáról, ami miatt az ember hajnalokig fent marad, hogy csak még egy fejezetet elolvasson. Ez persze annak is köszönhető, hogy a fejezetek rendkívül rövidek, így tényleg mindig úgy érzi az ember, hogy na jó, még egy belefér.

A történetet váltott szemszögből ismerhetjük meg, ugyanakkor ez mégsem olyan egyszerű, mint elsőre hangzik, hiszen a cselekmény alsó hangon három szálon fut, ráadásul időbeli ugrálásokkal is meg van bolondítva. A könyv közepe-vége felé akadt is olyan pont, ahol eleinte csak sejtettem, hogy vajon kit követünk éppen nyomon, de a végére minden nagyon szépen összeállt, és kifejezetten élvezetessé vált a különböző perspektívák között ugrálni.

Meg hát igen, a könyv elején, nagyjából nyolcvan oldalon keresztül fogalmam sem volt, hogy most mégis mi lesz itt a lényeg, ki kicsoda, és hogyan kapcsolódnak egymáshoz a szereplők. De közben valahogy mégis annyira sodort magával a történet, hogy szinte észrevétlenül daráltam le az első felét. Végül mindössze másfél napos olvasmány lett belőle, ami akár kevesebb is lehetett volna, ha nem szólnak bele az életembe olyan borzasztó dolgok, mint a főzés vagy egy munkahely. De hát ilyen az élet, kénytelen az ember lánya éjszakázni, ha egyszer jó a könyv.

Ez a könyv pedig nagyon jó volt, még ha a bejegyzés eddigi részéből ez esetleg nem is derült volna ki egyértelműen.

Jewell ugyanis szerintem egészen tökéletesen mutatja be a férfiúi nyomasztás tudományát. Azt a pofátlanságot, amit az erősebbik nem bizonyos képviselői olyan mesteri szintre tudnak fejleszteni, hogy az embernek még a haja is égnek áll tőle. Ahogy éppen csak, szinte észrevehetetlenül átlépnek egy határt, amit nagyon nem kellene, de mire újra odakapod a fejed, már mintha semmi sem történt volna, és természetesen te vagy az, aki túlreagálja az egészet.

A szürkezónázás igazi mestere a férfi főszereplőnk, és éppen emiatt olyan könnyű megérteni és átérezni a női karakterek helyzetét. A valódi nyomást, frusztrációt és borzongást ugyanis nem valamilyen látványos szörnyűség okozza, hanem az, ahogyan ez a seggfej pontosan úgy okoskodik, úgy forgatja a szavakat és a helyzeteket, hogy végül mindig a nőkből csinálhasson hülyét.

Ezt egyébként nem gondolom spoilernek, hiszen a fülszövegből is könnyen leszűrhető, de ha valakinek mégis sok lenne, az itt nyugodtan hagyja abba az olvasást, és egyszerűen vegye meg a könyvet. Mert ez egy nagyon jó olvasmány, ráadásul egy intelligens thriller, ami szerintem nem is olyan gyakori vendég a könyvespolcokon.

Számomra az volt az egészben a legzseniálisabb, hogy az írónő egy olyan szörnyeteget tudott megalkotni, akitől nem azért félsz, mert „jaj, meg fog ölni”. Nem egy baltás gyilkosról beszélünk, hanem arról a fajta gonoszról, akivel az ember lánya akár nap mint nap találkozhat. Aki elől próbál kitérni a metrón, akit igyekszik elkerülni a munkahelyén, az egyetemen, vagy tulajdonképpen bárhol. És éppen ezért olyan könnyű rezonálni a történettel, mert a fenyegetés ismerős és nagyon is valóságos. Mindeközben nem fröcsög a vér, nincsenek elborult, már-már abszurd jelenetek, és nem kell azt éreznünk, hogy valamelyik szereplőnek látványosan elgurult a gyógyszere. Egyszerűen csak ott van az a folyamatos, alattomos nyomasztás, amitől az egész történet borzasztóan kellemetlenné válik. Természetesen a szó legjobb értelmében.

Számomra tehát szuper olvasmány volt ez a kötet, és egyértelműen meghozta a kedvemet ahhoz, hogy további történetekkel is megismerkedjek az írónőtől. Ez szerencsére nem is olyan nehéz vállalkozás, hiszen a 21. Század Kiadó gondozásában már rengeteg könyve megjelent magyarul. A vállalkozás nehézségi tényezője igazából sokkal inkább én vagyok, meg a kilométeres TBR-listám, ami valahogy sosem akar rövidülni.

Olvassátok, szeressétek, ha egy jó thrillerre vágytok, mert ez egy kifejezetten gyorsan pörgethető, szórakoztató és kikapcsoló darab. Nem túl durva, nem túl felkavaró, de közben mégis rendkívül borzongató. Pont annyira, hogy az ember még az utolsó oldal után is elgondolkodjon azon, mennyire hétköznapi tud lenni az igazi gonoszság.

Blogturné Klub:

A pszichológiai thrillerek rajongói számára újabb Lisa Jewell regényt hozott el a 21. Század Kiadó. A több szálon futó, csavaros történet középpontjában egy sármos férfi áll, aki teljesen elvarázsolja a jómódú özvegyasszonyt. Csakhogy a nő lánya érzi a zsigereiben, hogy valami nem stimmel a férfival. Vajon sikerül bizonyítani az igazát? Milyen titkok fognak még kiderülni Nick Radcliffe-ről? Keressétek meg a választ ti is ezekre a kérdésekre bloggereinkkel!

További állomások:

Blogturné Klub

10.20. Könyv és más

10.21. Ambivalentina

10.23. Olvasónapló

Elle Kennedynek már bérelt helye van mind a szívemben, mind pedig a könyvespolcomon. A Briar-univerzum folyamatosan tágul, én pedig igyekszem lépést tartani vele, így már nagyon vártam, hogy olvashassam a harmadik generáció (elméletileg) utolsó kötetét, ami egyébként egészen nagy visszhangot keltett. Több értékelésben és rangsorban is az utolsó helyre sorolták, leginkább valószínűleg azért, mert az írónő ezúttal egy kissé tabunak számító téma, mégpedig a poliamoria felé kanyarodott.

Fülszöveg:

A lánynak saját szabályai vannak… de a legjobb dolgok néha teljes káoszként érkeznek…

Charlotte Kingston kettős életet él – és mindkettőben állati jól teljesít. Egy igazi maximalista család fogadta örökbe, egészségügyi mérnöknek tanul, és nappal ő a tökéletes mintadiák. Esténként azonban előbújik Charlie: egy vakmerő lány, aki imádja feszegetni a határokat. Kalandra vágyva egy randiapplikáción névtelenül kezd beszélgetni egyszerre két elképesztően vonzó sráccal.

Will Larsen kívülről igazi jófiúnak tűnik, de kongresszusi képviselő apja állandó nyomás alatt tartja. Miután egy másik első divíziós hokiprogram körül botrány alakul ki, Will apja mindent megtesz, hogy fiát eltávolítsa az ügytől, és még egy újságírót is felfogad, hogy megmutassa, milyen patyolattiszta Will és a Briar csapata. A legkevésbé arra van szükségük, hogy kiderüljön, Will és legjobb barátja, Beckett Dunne – az ausztrál szépfiú, aki titkos szívfájdalmat őriz – időnként osztoznak a lányokon a hálószobában.

Amikor Charlie végre személyesen is találkozik velük, és rájön, hogy két szívdöglesztő Briar-hokissal chatelt, a dolgok hamar felforrósodnak. De ahogy egyre gyűlnek a sötét titkok, a való élet azzal fenyeget, hogy összezúzza a fantáziát. Charlie-nak, Willnek és Beckettnek el kell dönteniük, mire vágynak valójában, és mit hajlandóak feláldozni érte.

Különösen akkor, amikor a vágy egyre jobban kezd hasonlítani a szerelemre.

Én és a könyv:

Ilyen szempontból egyébként nagyon érdekesen működik a könyves közösség, hiszen rendszeresen romantizálunk egészen szélsőséges dolgokat az olvasmányainkban. Elég csak a családon belüli vagy párkapcsolati bántalmazásra, a traumatikus gyerekkorra és az ezekből fakadó problémás kapcsolati dinamikákra gondolni. Nem is beszélve a dark romance műfajáról, amivel őszintén szólva nincs sok tapasztalatom, de már a fülszövegek alapján is úgy tűnik, hogy rendkívül sok mindenen nem húzzuk fel a szemöldökünket. Ezzel szemben a poliamoria, azaz amikor egy kapcsolatban nem ketten, hanem mondjuk hárman vesznek részt, még mindig sokak számára szélsőséges és megkérdőjelezhető.

De hát ilyen ez a könyvmoly lét. A könyvek pikánsságáról is viszonylag új keletű dolog nyíltan beszélni. Persze ezzel nem azt akarom sugallni, hogy a poliamoriáért lobbizom, vagy hogy mindenképpen hangosan ki kellene mondanunk, hogy az erotikus-romantikus new adult könyvek jelentős része tulajdonképpen szexkönyv, azaz írott pornó. Mindenesetre van egy érdekes kettősség és ambivalencia (milyen szép szó, nem?) az egészben.

De térjünk vissza Elle Kennedyhez és a Briar hokis fiúihoz!

Alapvetően a harmadik generációtól három dolgot vár az ember lánya, szerintem legalábbis. Az első, hogy kapjunk egy újabb Elle Kennedy-féle cuki és vicces történetet, szerethető karakterekkel és egy olyan baráti társasággal, ahová mi, olvasók is szívesen tartoznánk. A második, hogy találkozhassunk a régi kedvenceinkkel. Jelenjenek meg, legyen valami kapcsolatuk az új szereplőkkel, hadd élvezzük egy kicsit a régi hülyeségeiket, és hadd nosztalgiázzunk anélkül, hogy újra kellene olvasnunk a saját könyvüket. A harmadik pedig, hogy mutasson valami újat.

Márpedig ha azt nézzük, hogy ez az írónő tizenegyedik, nagyjából ugyanarra a kaptafára felhúzott Briar-könyve, már ha jól számolom, akkor bizony nem könnyű újat alkotni. Adott egy egyetem, adott egy srác, aki hokizik, és adott egy lány, aki valahogy mégsem olyan, mint az előző tíz. Sikerült? Sikerült.

Először is, ahogy azt már fentebb említettem, a képlet ezúttal megváltozott. Ráadásul, ahogy azt az előző részben már elő is készítette az írónő (amiről egyébként itt írtam), egy hokis helyett rögtön kettőt kaptunk. De nem ám a szokásos Edward–Bella–Jacob-féle szerelmi háromszög felállásban! Will és Beckett ugyanis abszolút ki vannak egyezve azzal, hogy közösen kavarjanak ugyanazzal a lánnyal. Igen, ez az a fajta történet, ahol előbb kavarnak, és csak utána kezdenek érezni, szóval aki a klasszikus romantikát várja, az nem feltétlenül itt fogja megtalálni.

Baromi spicy a könyv. Nem tudom, mennyire tudatosan épített az írónő arra a klisére, hogy egy ázsiai származású mintadiák lányt helyezett a középpontba, akinek történetesen igen komoly szexuális fantáziái és libidója vannak, de ebbe azért egy picit beletenyerelt. Őszintén szólva viszont ez egyáltalán nem volt zavaró. És ha már a megszokott képlet megváltoztatásánál tartunk, ázsiai származású főhősnőnk sem igazán volt még ebben az univerzumban.

Ami viszont egyáltalán nem változott, az Elle Kennedy baromi gördülékeny írásmódja, aminek magyarul ezúttal is fontos része volt a fordítás. Sereg Judit szerintem remek munkát végzett, pedig itt aztán akadt kihívás bőven! Nem egy piszkos jelenet, na meg egy egész dömpingnyi sexting, azaz pajzán chatelés. (És nagyon örülök, hogy ez a kifejezés a könyvben egyszer sem hangzott el, csak én akartam ideírni, hátha valaki nem tudná, mi az a sexting.) Meglepően jól működtek ezek a szövegek, egyáltalán nem voltak kellemetlenek vagy kínosak, ami szerintem baromi ritka az ilyen jellegű írott jeleneteknél. Márpedig ha valahol könnyű lett volna félrecsúszni, akkor az pont ez a könyv.

Persze közben több kisebb-nagyobb konfliktus és kalamajka is kerekedik, bár ezek jelentős része igazából a kommunikáció hiányából fakad. Mégis, valahogy meg lehetett érteni a szereplőket és a döntéseiket. A történetnek akadnak gyenge pontjai, ezt kár lenne tagadni, de az a helyzet, hogy annyira gördülékeny és olvasmányos az egész, hogy engem ezek egyáltalán nem zavartak. Alig vártam, hogy újra kézbe vehessem, folytathassam, és megtudjam, mi lesz a következő fejlemény.

Ráadásul szerintem a történet felépítése is kifejezetten jól sikerült. A szereplők szépen, fokozatosan ébredtek rá a saját érzéseikre, és még a spicy jelenetek sem csak úgy a semmiből pottyantak az ölünkbe. Akkor érkeztek, amikor kellett, és megvolt hozzájuk a megfelelő alapozás is. Ez pedig egy olyan könyvnél, ahol a testi vonzalom ennyire központi szerepet kap, szerintem különösen fontos.

És itt jön egy kis zárójeles megjegyzés azoknak, akik esetleg attól tartanak, hogy ez a könyv számukra már túl durva levegőakrobatikát tartalmaz: szerintem nincs mitől félni. Igazából semmi olyasmi nem történik benne, ami a szokványos Elle Kennedy-könyvekben ne fordulhatna elő, szimplán csak ezúttal felváltva szerepelnek benne a férfinevek.

Én tehát meglepően élveztem ezt a kötetet, különösen annak fényében, hogy az előző rész számomra már egy kicsit laposra sikerült. Ebből a fáradtságból viszont itt semmit sem éreztem. Sőt, szerintem őszintén ez lett a harmadik generáció legjobb könyve! Olyan váratlan fordulatokat és meglepetéseket tartogatott, amelyek baromi viccessé és szórakoztatóvá tették az olvasást, és végül elérték, hogy tényleg elszomorodjak, amikor a következő oldalon egy újabb fejezet helyett már a köszönetnyilvánítás várt.

Szóval ne idegenkedjetek ettől a kötettől csak azért, mert egy kicsit eltér a megszokottól! Szerintem abszolút megérdemel egy esélyt, és ki tudja, lehet, hogy hozzám hasonlóan nektek is ez lesz a harmadik generáció kedvence.

Blogturné Klub:

Elle Kennedy Briar-naplók harmadik kötetében Charlotte Kingston nappal a tökéletes, maximalista egyetemista, éjszakánként azonban Charlie-ként keresi a kalandokat, mígnem egy társkereső alkalmazáson névtelenül beszélgetni kezd két jóképű sráccal, Will Larsennel és Beckett Dunne-nal. Amikor kiderül, hogy a titokzatos idegenek valójában a Briar Egyetem hokicsapatának tagjai, a kezdetben ártatlannak induló flörtöt egyre bonyolultabb érzelmek, féltve őrzött titkok és a külvilág elvárásai teszik próbára. Ha kíváncsiak vagytok, hogyan fonódik össze a vágy és a szerelem ebben a forró, humorral és egyetemi bonyodalmakkal teli történetben, tartsatok a Blogturné Klub bloggereivel!

További állomások:

Blogturné Klub

10.16. Kitablar

10.18. Angelika blogja

10.20. Ambivalentina

Lassan két éve olvastam először Laura Woodtól. Az Egyetlen szál holdfény, ami egyben az első magyarul megjelent ifjúsági kötete is volt, hihetetlenül gyorsan belopta magát a szívembe. Egyrészt gyengéim az angol régenskorszak környékén játszódó, bálozós-kisasszonyos regények, amiket ma már leginkább csak „Bridgertonosként” szoktunk emlegetni. Másrészt pedig annyira kedves és pörgős volt a történet, hogy a maga egyszerűségével végtelenül elbájolt. Tényleg kiszakított a mindennapokból, és rengeteg szórakozással töltötte meg a pihenőidőmet.

Éppen ezért nagyon kíváncsi voltam az írónő most megjelent újabb kötetére is, ami ráadásul rögtön egy sorozat bevezető része. Szerencsére hangulatában nem tér el nagyon az eddig megszokott Laura Wood-világtól. Olyannyira nem, hogy a már megismert szereplők közül is akadt, aki felbukkant ebben a kötetben.

Fülszöveg:

Báltermek, pletykák, titkos küldetések.

Egy csak nőket alkalmazó nyomozóügynökség a gyengék védelmére kel a 19. század végén; beszivárognak a felső tízezer Bridgertont idéző, botrányokkal terhelt világába, ahol éles eszüket és bátorságukat bevetve lelepleznek egy gonosztevőt.

A tizennyolc éves Isobel Stanhope jó pár titkot őriz.

Egyrészt fülig szerelmes egy hercegbe, aki a létezéséről sem tud; másrészt teljesen elszegényedett a családja, és ezt senki sem sejti az úri körökben; harmadrészt a Madárház, egy női vezetés alatt álló ügynökség alkalmazottja, akik nagy hatalmú férfiak botrányait és gaztetteit leplezik le.

Izzy legújabb ügyében lelki kínzástól és zsarolástól sem visszariadó bűnözőkkel néznek szembe, értékes ékszerek és a szívét elraboló herceg sorsa a tét. Képes lesz barátaival a titkokból és hazugságokból szőtt háló mélyére jutni, felfedezni az igazságot, és megvédeni az ártatlan áldozatokat?

És mi történik, ha egy ilyen veszedelmes küldetés során az eddig rejtegetett vonzalma látszólag viszonzásra talál?

Engedd, hogy magával ragadjon a rejtély és a romantika!

Én és a könyv:

Ahogy fentebb is említettem, amióta láttam a Bridgerton sorozat első évadát, szinte megszállottan keresem az ebben a korban játszódó regényeket. Talán észre is vettétek, hogy viszonylag gyakran fordulnak meg ilyen témájú kötetek a kezemben, de hát ilyen ez, amikor valami bekattan az embernek.

Nagyon kíváncsi voltam, hogyan fog tudni az írónő ezzel a témával dolgozni, hiszen – ahogyan azt már a cím is sejteti, és még csak a fülszövegig sem kell eljutnunk hozzá – egy ügynökséget követhetünk végig a történet során, miközben annak tagjai különböző ügyeket göngyölítenek fel az ármánykodások, bálok és szöktetések közepette. Így egyrészt megjelenik egy krimis-nyomozós vonal, ami egyébként nem ritka az ilyen köteteknél, itt viszont mindez olyan szervezett formát ölt, ami ad a történetnek egy alapvető komolytalanságfaktort. Hiszen mégiscsak egy lényegében titkos ügynökségről beszélünk az 1800-as évek angol elitjének világában.

Látva a könyv besorolását – vörös pöttyös, tehát young adult, kifejezetten fiatal lányoknak szóló regény –, ezen igazából meg sem kell lepődni. Magához a történethez pedig szerintem érdemes úgy hozzáállni, mint egy 21. századi nő, aki bár élvezi a bálok, szép ruhák és pletykák világát, na meg az udvarlás és a lovagiasság netovábbját, ettől függetlenül a történelmi hitelességet hajlandó feláldozni a saját jóérzete oltárán. A könyv ugyanis erősen 21. századi szemlélettel közelít ehhez a korszakhoz, és annak társadalmi normáihoz.

Talán még a feminista jelzőt is ráhúznám, hiszen egészen nyíltan foglalkozik a nők tárgyiasításával, a munkához való jogukkal és úgy általánosságban a nők szabadságával. Ez egy ifjúsági regényben szerintem nagyon izgalmas irány. Tetszik, hogy úgy modernizáljuk ezeket a történeteket, hogy közben nem normalizáljuk tovább azt az általános sablont, miszerint a bálozó kisasszonyok egyetlen életcélja, hogy megfelelő férjet fogjanak maguknak.

Ebből a szempontból nagyon tetszett, hogy maga a korszak tulajdonképpen csak díszletként szolgált, a valódi történet pedig sokkal inkább egy akciódús kalandregény lett. Főhősnőnk nem egyszer utcai verekedésbe keveredett, golyók repültek el mellette, vagy éppen egy feldőlt kocsiból menekült ki bőrig ázva. Mindezt persze időnként szinte egyetlen nap leforgása alatt.

Igazán szerethető és belevaló főszereplőt kaptunk, aki mellett a férfi karakter néha olyan szinten mellékvágányra került, mint egy átlagos akciófilmben a női szereplők. Kívánatos volt, szép, és próbált segíteni főhősnőnknek. Számomra egészen szórakoztató volt ez a felállás, főleg úgy, hogy mindezek ellenére férfi főszereplőnk folyamatosan gáláns úriemberként és lovagként próbált fellépni, miközben erre az égvilágon semmi szükség nem volt. Sőt, általában nem is igazán tudott vele bármit elérni.

Most, huszonéves fejjel is kifejezetten élveztem – igazi egy ültömben elolvasós, darálós történet volt –, de közben végig ott motoszkált bennem, hogy fiatalabbként, úgy 12-13 éves koromban lett volna nálam igazán hatalmas sikere ennek a regénynek.

Éppen ezért kifejezetten ajánlom a könyvet a célkorosztályának, és különösen azoknak a lányoknak, akik szeretik a belevaló, fiúnak öltöző, verekedős és furfangos főhősnőket. Ha pedig mindehhez jöhetnek még a bálok, szép ruhák, titkos küldetések és egy adag romantika is, akkor Laura Wood új sorozatának nyitókötete könnyen betalálhat.

Blogturné Klub:

A Könyvmolyképző Kiadónál nemrég különleges könyv jelent meg A botrányügynökség címmel, egy 19. században játszódó krimi, amelyben egy nőket alkalmazó nyomozóügynökség áll a középpontban. Tarts bloggereinkkel a Madárházba, és leplezd le Isobel Stanhope-pal nagyhatalmű férfiak gaztetteit.

További állomások:

Blogturné Klub

10. 15. Hagyjatok! Olvasok!

10. 17. Olvasónapló

10. 19. Ambivalentina

10. 21. Spirit Bliss Sárga könyves út