Kíváncsian vártam, mit tud nyújtani a sorozat második része, hiszen az első kötet egy kifejezetten kellemes, egyetemi környezetben játszódó, fake datingre épülő romantikus történet volt. Ráadásul már ott szépen megágyaztak a következő párosnak, így volt némi elképzelésem arról, hogy mire számíthatok. Persze leginkább az érdekelt, hogy sikerül-e végre kitörnünk a dúsgazdag karakterek szenvedéseiből, na meg hogy ezúttal milyen romantikus toposz köré épül a cselekmény.

Fülszöveg:

Muszáj volt észszerűnek lennünk. A cikkem érdekében. Úgy akarok írni róla, hogy ne mindig a csókjai jussanak eszembe.

Paula Castillo elszántan próbálja visszaterelni életét a helyes vágányra. Hosszú idő után először kap új esélyt: portrét írhat egy feltörekvő focilegendáról, és ezzel talán helyreállíthatja újságírói hírnevét. Csakhogy van egy kis bökkenő: igaz, hogy Henry Pressley egy profi csapattal írt alá milliódolláros szerződést, de egyszer már összetörte Paula szívét.

Paula megfogadja, hogy nem hagyja magát ismét beszippantani Henry világába, ami miatt egyszer már majdnem elveszített mindent. Azonban a négyszemközt készülő interjúk és az együtt töltött, váratlan éjszakák arra kényszerítik őket, hogy szembenézzenek a közös múltjukkal. A munka közben pedig egyre nyilvánvalóbbá válik, hogy a mogorva focista szíve talán még mindig az ő szerencsehozó talizmánjáért dobog…

Selina Mae, a Wattpad szenzációs szerzőjének romantikus regénye a második esélyről és az újrakezdésről.

Engedd, hogy ez a történet megtanítson újra szeretni!

Én és a könyv:

Utóbbit persze részben sejteni lehetett, hiszen az előző kötet női főszereplőjének ikertestvérével, a zsémbes és kontrollmániás Henryvel folytatódott a történet. Henry gazdag, elragadó és természetesen futballsztár is (és most már a legelejétől egyértelmű volt számomra, hogy labdarúgásról beszélünk, nem pedig amerikai fociról). Egy éve szakított latin-amerikai szerelmével, Paulával, és ez a kapcsolat már az előző részben is többször szóba került. Sőt, még egy lehetséges magyarázatot is kaptunk a szakításukra: Henry úgy gondolja, hogy Paula összekavart az első kötet férfi főszereplőjével.

Ennek fényében engem kifejezetten meglepett, amikor a történet két idősíkon kezdett kibontakozni. Egyrészt visszautaztunk a múltba, ahol szépen lassan végigkövethettük Henry és Paula kapcsolatának kialakulását, majd széthullását, másrészt ott volt a jelen, amelyben folyamatosan arra kaptunk utalásokat, hogy Paula valamit borzasztóan elcseszett. Valamit, aminek köze van Henryhez, na meg az újságíráshoz, hiszen főhősnőnk ezt tanulja az egyetemen.

Így aztán viszonylag hamar egyértelművé vált, hogy a korábban belengetett megcsalás kérdése gyakorlatilag parkolópályára került, és végül szinte csak mellékes megjegyzésként, egyetlen beszélgetés erejéig tért vissza. Ezen őszintén meglepődtem, mert az első kötet alapján azt hittem, jóval nagyobb jelentősége lesz.

Az exek újbóli egymásra találása egyébként egyáltalán nem tartozik a kedvenc romantikus toposzaim közé, itt viszont meglepően jól működött. Sőt, szerintem ez adott némi mélységet is ennek az alapvetően könnyed romantikus történetnek. Mondjuk azt is be kell vallanom, hogy a fake datingért sem vagyok különösebben oda, de számomra ettől függetlenül is egyértelműen a második rész lett a nagyobb kedvenc.

Leginkább azért, mert olyan problémákat hozott elő, amelyek teljesen valósak és átélhetők, anélkül, hogy ehhez valakinek feltétlenül meg kellett volna halnia, vagy éppen egy zombitámadásnak kellett volna bekövetkeznie. Egyszerűen hétköznapi, emberi konfliktusokkal dolgozott, amelyeknek megvolt a maguk súlya.

És ha már itt tartunk, muszáj egy kicsit panaszkodnom: én őszintén kezdek kivagyok lenni ezektől a rohadt gazdag karakterektől a romantikus könyvekben. Nem lehetnének egyszerűen csak egy picit jómódúak? A valóságban már az is bőven elég nagy szakadékot jelenthet két ember között, ha az egyiküknek jóval több pénze van, mint a másiknak. Nem kell ehhez feltétlenül magángép, luxusvilla és végtelen bankszámla.

Szerencsére ebben a részben Henry gazdagságának boncolgatása jóval inkább háttérbe szorult, amit én kifejezetten értékeltem. Ráadásul a történet több mellékszereplőnek is teret adott, így sokkal hangsúlyosabbá vált az egyetemi baráti társaság, ami szerintem nagyon jót tett az egész könyv hangulatának. Szeretem, amikor egy romantikus történetben nem kizárólag a két főszereplő létezik, hanem körülöttük is van élet, barátságok, kapcsolatok és kisebb-nagyobb konfliktusok.

Henry és Paula újbóli egymásra találását pedig őszintén élveztem. Tudtam nekik szurkolni, és bár a kapcsolatuk végül kissé tündérmesébe illően, már-már idillikusan rendeződött, hát mégis mit várunk egy könnyed romantikus olvasmánytól? Nem feltétlenül a kíméletlen realizmusért vesszük kézbe ezeket a könyveket.

A Paula körül lebegtetett titok, az a bizonyos hatalmas elcseszés, szintén kifejezetten tetszett. Szerintem jól építették fel, kellően sokáig fenntartotta a kíváncsiságomat, és a feloldását is sikerült szépen megoldani. Külön öröm volt, hogy nem éreztem teljesen légből kapottnak a konfliktust, hanem valóban volt értelme annak, ami a szereplők között történt.

Az pedig még egy pluszpontot jelentett számomra, hogy a spicy jelenetek nem csak azért kerültek bele a könyvbe, mert hát egy mai romantikus regénybe nyilván kellenek ilyenek is. Akkor és úgy jelentek meg, amikor ténylegesen volt létjogosultságuk a történetben. Erre persze valószínűleg sokan rásütnék, hogy slow burn, de hát könyörgöm, mit várunk két extől, akik próbálnak legalább egy kicsit racionálisan viselkedni, miközben nyilvánvalóan még mindig éreznek valamit egymás iránt?

Összességében ismét egy nagyon kellemes, könnyed romantikus olvasmányban volt részem, és azt hiszem, ezúttal még jobban is szórakoztam, mint az első köteten. Kíváncsian várom a harmadik részt, amiről egyelőre őszintén szólva semmit sem tudok. Még azt sem, hogy kik lesznek a főszereplők, vagy hogy egyáltalán ez lesz-e a sorozat utolsó kötete.

Kicsit azért remélem, hogy nem, mert ebben a részben olyan szépen kibővült a szereplőgárda, hogy több karakter történetére is kíváncsi lennék. Szívesen olvasnék még arról, hogy ki hogyan találja meg, vagy éppen hogyan találta már meg a párját. Úgyhogy részemről jöhet még néhány kör ebben az egyetemi társaságban!

Blogturné Klub:

Egyetemi élet, barátságok és romantikus bonyodalmak! A Blogturné Klub bloggerei ezúttal egy háromkötetes romantikus sorozat világába kalauzolnak benneteket. Tartsatok velünk, és ismerjétek meg mindhárom kötet szerelmi történetét!

További állomások:

Blogturné Klub

10.10. Ambivalentina

10.13. Kitablar

10.16. Ambivalentina

10.19. Kitablar

10.22. Ambivalentina

10.25. Kitablar

Az ember azt hinné, hogy egy ponton megcsömörlik, ha túl sok hasonló történetet olvas. Bár viszonylag nagyobb kihagyások voltak a kedves, mágikus realizmussal átitatott távol-keleti történetek olvasásai között, és lehet, hogy éppen emiatt szeretem még mindig őket, de valahogy úgy érzem, mintha mostanra értettem és kedveltem volna meg őket igazán.

A távol-keleti dolgok régóta must have-ek nálam, ezt már ti is jól tudjátok. Ha csak a szerző valahonnan a világ másik oldaláról származik, már felcsillan a szemem, hát még akkor, ha maga a történet is ott játszódik. Szeretem azt a hangulatot, amit ezek a könyvek magukkal hoznak, a kulturális különbségeket, az ételeket, a helyszíneket és azt a fajta atmoszférát, ami annyira távolinak tűnik a saját hétköznapjaimtól. Viszont be kell vallanom – és lehet, hogy a régebbi értékeléseimben már említettem is –, hogy ezek a nagyon megható, lassú történetek nem mindig tudtak igazán megfogni. Sokkal inkább meg kellett tanulnom értékelni és szeretni őket.

Talán azért is, mert alapvetően szeretek haladni egy történettel. Szeretem, ha történik valami, ha van egy erős cselekmény, valamilyen rejtély vagy konfliktus, ami folyamatosan hajt előre. Ezeknél a köteteknél viszont sokszor éppen az a lényeg, hogy lelassítsanak. Nem feltétlenül a nagy fordulatokra építenek, hanem az emberi kapcsolatokra, érzésekre, veszteségekre és apró történetekre. Ehhez pedig egészen másfajta olvasói hozzáállás kell, mint mondjuk egy thrillerhez, amit az ember legszívesebben egyetlen este alatt kivégezne.

Fülszöveg:

A huszonhét éves Jonhva pékséget örököl a nagyanyjától, akinek a végrendeletében két kikötés szerepel: Jonhvának legalább egy hónapig kell üzemeltetnie az üzletet, és csak este tíz óra és éjfél között tarthat nyitva.

Jonhva eleinte habozik, végül mégis elfogadja a feltételeket, abban reménykedve, hogy a pékség vezetése segít majd neki végre megérteni az idős asszonyt ennyi év után.

Jonhva hamarosan rájön, hogy a „virághold templom” jelentésű Hvavoltang nem egy szokványos üzlet. A késő éjszaka érkező vendégei valójában szellemek, akiknek még van valami tennivalójuk, mielőtt újjászületnének. Olyan édességre vágynak, aminek nagy jelentősége volt a földi életük során.

Miután a fiatal nő megtudja a vendégéitől, hogy milyen édességre van szükségük, az üzlet fekete macskájával együtt segít nekik abban, hogy végső megnyugvást találjanak. Eközben előtte is lassan feltárulnak saját családja titkai.

I Onhva varázslatos regényét a nagy sikerű Mielőtt a kávé kihűl sorozat olvasóinak ajánljuk.

Én és a könyv:

Éppen ezért nem is tudom, hogy az idő előrehaladtával ennyivel fogékonyabbá váltam ezekre a történetekre, vagy ez a kötet egyszerűen annyira jó, hogy engem is teljesen megszólított. Esetleg csak pont jókor találkoztunk össze – mármint én és a Hvavoltang éjszakai cukrászda. Mindenesetre őszintén rég éreztem már ilyen erős kötődést egy könyvhöz, hát még egy ilyen típusúhoz, mert ezek között talán még soha.

Egyszer olvastam Molyon valakinek a kommentjét egy hasonló, mágikus realizmussal átitatott, tipikusan vendéglátóhely köré épülő távol-keleti történetnél. Azt írta, hogy ő az ilyen könyveket mindig fejezetenként olvassa esténként. Tudatos kikapcsolódásként tekint rájuk, direkt nem sieti el őket, hogy legyen ideje kiélvezni a történetet és azt a különleges hangulatot, amit teremt. Ez akkor valamiért nagyon megmaradt bennem, és most, amikor a Hvavoltang éjszakai cukrászdát olvastam, igyekeztem én is így tenni. Egy-egy fejezetet egyben elolvasni úgy, hogy utána hagyok neki időt ülepedni, nem rohanok az olvasással, és lehetőleg nem hagyom félbe a történetet a fejezet közepén.

Nem tudom, mások hogyan olvasnak, de nálam egy ideje szinte megszűntek létezni a fejezeti egységek. Mármint nyilván a könyveimben ott vannak, azért nem radírozom ki őket, szimplán én nem nagyon tartom őket. Ott hagyom abba az olvasást, ahol éppen muszáj, és onnan veszem fel a fonalat, ahol legutóbb abbahagytam. Ez pedig igazán ritkán esik úgy, hogy pont egy fejezet vége legyen.

Emellett pedig mondhatni rohanok olvasás közben. Valahol ez a könyves bloggerség – vagy ma már nevezzük inkább tartalomgyártásnak, hiszen egy ideje igyekszem a TikTok- és Instagram-profilomat is építgetni a témában – egyik átka. Muszáj haladni az olvasmányokkal, hiszen a turnék konkrét időpontokhoz vannak kötve, azokat pedig tartani kell. Van egy dátum, amikorra készen kell lenni a könyvvel, aztán meg kell írni a bejegyzést, elkészíteni a tartalmakat, és közben már ott vár a következő történet is. Hiába az olvasás az egyik kedvenc hobbim, néha akaratlanul is feladattá válik.

Viszont most igyekeztem ezt mind félrerakni és ténylegesen jelen lenni az olvasásban. Egész fejezeteket olvastam el, utána pedig hagytam ülepedni az adott rövid történetet. Nem azon gondolkodtam, hogy hány oldal van még hátra, mennyit kellene aznap haladnom, vagy mikorra kell befejeznem. Egyszerűen csak olvastam. Utólag pedig azt gondolom, hogy ennél a könyvnél különösen sokat adott az élményhez, hogy nem próbáltam végigrohanni rajta.

Hiszen, ahogy ez általában az ilyen könyveknél lenni szokott, itt is több apró történetből áll össze az egész. Persze ott van a főszál, ami a cukrászdát működtető lányról szól, aki frissen lett tulajdonos, miután a nagymamája elhunyt, de mellette folyamatosan érkeznek a cukrászda különös vendégei is.

Csakhogy itt a vendégek nem egyszerűen olyan emberek, akik egy sütemény és egy csésze tea mellett szeretnék kibeszélni magukból az életük problémáit. A cukrászdába halott lelkek érkeznek, akik még nem tudtak teljesen elszakadni az életüktől. Mindegyiküknek van egy története arról, hogyan halt meg, mit hagyott maga mögött, és legfőképpen arról, kitől szeretne még elbúcsúzni. Azért érkeznek ide, hogy végül felszabadulhassanak és tovább tudjanak lépni.

Ez pedig már önmagában meghatározza a könyv hangulatát. Hiszen lényegében minden új történet mögött ott van egy haláleset és valaki, akinek nem volt lehetősége rendesen elköszönni. Lehet sejteni, hogy ebből nem feltétlenül lesz az a felhőtlen, habos-babos cukrászdás olvasmány, amit pusztán a gyönyörű borító alapján akár várhatnánk.

Mégsem mondanám kifejezetten szomorú könyvnek. Sokkal inkább az elengedésről szól. Arról, hogy mi marad az ember után, milyen kapcsolatokat hagyunk félbe, és mennyi mindent nem mondunk ki addig, amíg még lehetőségünk lenne rá. A történetekben persze ott van maga a halál, de legalább ennyire fontosak azok is, akik életben maradtak. Azok az emberek, akikhez a lelkek még egyszer utoljára vissza szeretnének találni.

Talán pont emiatt találtak meg engem ennyire ezek az apró történetek. Minden egyes lélek mögött volt valaki, akit szeretett, valaki, akitől nem sikerült úgy elbúcsúznia, ahogyan szeretett volna. Ettől pedig az egész könyvben folyamatosan ott lebeg egy nagyon különös kettősség. Tudjuk, hogy ezeknek az embereknek a története már véget ért, miközben nekik még van valami, amit le kell zárniuk.

Be kell vallanom, nem is egy történet rendesen megsiratott. Tényleg potyogtak a könnyeim, összecsavarodott a gyomrom, és volt, hogy egy-egy fejezet után kellett néhány perc, mielőtt tovább tudtam volna lépni a következőre. Talán ezért is működött annyira jól az, hogy ezúttal tényleg fejezetenként olvastam. Egy-egy ilyen történet után nem is feltétlenül akartam rögtön megismerni a következő lelket és az ő sorsát.

Nem tudom, tényleg én voltam-e éppen ennyire szentimentális állapotban, vagy egyszerűen ennyire jól találtak meg ezek a történetek, de rendkívül szívhez szóló volt számomra több jelenet is. Közben pedig egyáltalán nem éreztem azt, hogy erőszakosan próbálná kipréselni belőlem az érzelmeket. Inkább csendesen, finoman építkezett, aztán egyszer csak azon kaptam magam, hogy már megint könnyes a szemem.

Különösen tetszett, hogy a természetfeletti alapötlet ellenére mennyire emberi tudott maradni. A lelkek, a különleges cukrászda és az egész mágikus világ tulajdonképpen csak keretet adnak azoknak az érzéseknek, amelyek egyáltalán nem fantasztikusak. Szeretet, gyász, megbánás, ragaszkodás, kimondatlan mondatok és az a vágy, hogy még egyszer utoljára kapcsolatba kerülhessünk valakivel, aki fontos nekünk. Talán éppen ezért lehet annyira könnyen kapcsolódni hozzá akkor is, ha egyébként az ember nem feltétlenül rajong a mágikus realizmusért.

A pityergés ellenére pedig nagyon kellemes és valahogy mégis felemelő élmény volt olvasni. Furcsa ezt egy olyan könyvről mondani, amelyben lényegében halott emberek mesélik el a saját történetüket, mégsem maradt bennem utána nyomasztó érzés. Sokkal inkább valamiféle nyugalom. A halál itt nem valamiféle horrorisztikus vagy félelmetes dologként jelenik meg, hanem egy átmenetként, amely előtt még lehetőség nyílik arra, hogy valami a helyére kerüljön.

És szerintem éppen ez az, ami miatt ennyire működött nálam. A történetek szomorúak, de közben van bennük valami vigasztaló is. Tudjuk, hogy a szereplők sorsán már nem lehet változtatni, de még megkaphatják azt az utolsó lehetőséget, amire szükségük van ahhoz, hogy elengedjék azt az életet és azokat az embereket, akiket maguk mögött hagytak.

Őszintén, az egyik legjobb tapasztalatom volt ez a kötet a zsánerében, pedig azt hiszem, szinte biztosan állíthatom, hogy a magyarul megjelent ilyen típusú könyveknek legalább a 90%-át olvastam. Talán pont ezért lepett meg ennyire, hogy még mindig tud újat adni ez a műfaj. Azt hittem, nagyjából már tudom, mire számíthatok, ha meglátok egy kedves borítót, rajta egy apró távol-keleti vendéglátóhellyel. A Hvavoltang éjszakai cukrászda mégis megmutatta, hogy egy ismerős alapfelállásból is lehet olyan történetet írni, ami sokáig az emberrel marad.

És talán egy kicsit arra is emlékeztetett, hogy nem kell mindig rohannom az olvasással. Hogy néha nem baj, ha egy könyv nem két-három nap alatt fogy el, hanem hagyom, hogy a saját tempójában meséljen. Ennél a kötetnél kifejezetten úgy érzem, hogy adott hozzá az élményhez, hogy minden történetnek hagytam egy kis helyet és időt, mielőtt beengedtem volna a következőt.

Így, ha szeretitek ezeket a kedves, távol-keleti, kávézós, teázós, cukrászdás és mágikus történeteket, akkor csak ajánlani tudom. Főleg akkor, ha nem bánjátok, hogy ezúttal a kedvesség mellé jó adag melankólia és néhány könnycsepp is társul. Szerintem a zsánerében kifejezetten kiemelkedő darab, ami az ismerős elemek ellenére is képes valami sajátot adni. Nem mellesleg pedig gyönyörű a borítója is, igazi kis gyöngyszem a könyvespolcon – bár nálam most már messze nem csak emiatt marad emlékezetes.

Blogturné Klub:

Jonhva a nagymamája végrendeletéből tudja meg, hogy két feltételt betartva örökli meg a pékségét: csak éjszaka lehet nyitva és legalább egy hónapig üzemeltetnie kell az üzletet. Kis töprengés után elfogadja a feltételeket, de hamarosan kiderül, hogy a betérők az újjászületésükre váró szellemek… 

Tartsatok bloggereinkkel A ​Hvavoltang éjszakai cukrászda blogturnéján! 

További állomások:

Blogturné Klub

10/10 - Pandalány olvas

10/12 - Csak olvass!

10/14 - Ambivalentina

10/17 - Hagyjatok! Olvasok! 

A mágikus realista távol-keleti könyvek egyre közelebb kezdenek állni hozzám, ami nem is csoda, tekintve, hogy most már egészen hosszú azon könyvek listája, amik ebbe a zsánerbe tartoznak és olvastam őket. Nincs mit tenni, ha valami ázsiai kultúrákkal foglalkozik, akkor nekem muszáj a közelébe kerülnöm. Ugyanakkor a legutóbbi olvasmányom óta még jobban felbátorodtam, így alig vártam, hogy mindennapi kenyerem helyett mindennapi mágikus realista ázsiai történetemet magamhoz vegyem.

Fülszöveg:

A cseresznyefa hangja és más történetek

A város egyik félreeső szegletében, a szürkületben néha felbukkan egy különös kisbolt. Nem nappal, nem éjjel – hanem a kettő között: alkonyatkor. A polcain nemcsak üdítők és szendvicsek sorakoznak, hanem rég elfelejtett tárgyak is: egy elveszett levél, egy gyerekkori játék, egy megsárgult fénykép. Ez az üzlet azokat várja, akik valamit elveszítettek – egy barátot, egy szerelmet, önmagukat. Mindenki más történettel érkezik, és egy apró csodával távozik.

Ha elvarázsoltak Az eltűnő Cseresznyevirág Könyvesbolt szelíd, japán csodái, akkor itt az új menedékhelyed: egy különös üzlet az alkonyi szürkületben, ahol nemcsak elveszett tárgyak, hanem elfeledett érzések is hazatalálnak.

Fiatal olvasóinknak ajánljuk.

Saki Murayama japán író, aki főként gyerek- és ifjúsági irodalmat, illetve hangulatos mágikus realista történeteket ír. Több bestseller szerzője. Az Esthajnal vegyesbolt sorozat darabjai több mint félmillió példányban keltek el Japánban. A kötet elbeszélései mind ehhez a varázslatos üzlethez kapcsolódnak, és a szív legmélyebb érzéseit szólaltatják meg.

Én és a könyv:

Az Esthajnal Vegyesbolt viszont egészen hamar meglepett, ugyanis bár elsőre nagyon úgy tűnt, hogy a már jól ismert receptet követi, végül mégis egészen máshogy épült fel, mint amire számítottam. Persze megkaptuk a szokásos különleges üzletet, ahová nem lehet csak úgy besétálni az utcáról: azok találnak rá, akiknek valamiért dolguk van ott. És megvolt az a szerkezet is, amit ezeknél a könyveknél már szinte várok, vagyis hogy minden fejezetben egy új szereplő és vele együtt egy új történet kerül előtérbe.

Csakhogy ezek a történetek meglepően kevéssé kapcsolódtak egymáshoz. Az első kettőnél még vártam, hogy majd szépen lassan elkezdenek összeérni a szálak, a harmadiknál viszont már konkrétan felvont szemöldökkel néztem magam elé, hogy oké, ebből mégis mi lesz? Nemcsak a szereplők és a történeteik álltak meglehetősen távol egymástól, hanem maga a vegyesbolt is jóval kisebb szerepet kapott, mint amire számítottam. Nem igazán kaptunk hozzá nagy háttértörténetet vagy magyarázatot, és sokkal inkább keretet adott az egyes fejezeteknek, mintsem a történet valódi középpontjává vált volna.

Ami viszont mégis összefűzte ezeket a látszólag teljesen különálló történeteket, az a búcsú volt. Ráadásul nem az a fajta búcsú, amire az ember talán elsőként gondolna egy ilyen kötetnél: itt nem halott szeretteiktől próbáltak elköszönni a szereplők. Mindegyik történet valamilyen másfajta elengedést ragadott meg, és szerintem pont ettől tudott a könyv annak ellenére is egységes maradni, hogy közben az egyes fejezetek egészen más irányokba vittek.

A hangvétel ugyanakkor nekem néha egy kicsit gyerekesebbnek érződött. Érezhető volt, hogy a szerző korábban elsősorban gyerekeknek írt, nemcsak a nyelvezet egyszerűségében, hanem a különböző megszemélyesítésekben és abban is, ahogyan egy-egy gondolatot vagy érzelmet megfogalmazott. Ez eleinte kicsit szokatlan volt, főleg mert hasonló témáknál már hozzászoktam egy valamivel melankolikusabb, felnőttesebb hangulathoz.

Mindezek ellenére – vagy talán részben pont emiatt – nagyon kedves olvasmány lett. A történetek külön-külön is szépek voltak, és bár nem kaptam meg azt a nagy összeérést vagy megfejtést, amit az elején vártam, egy idő után már nem is ezt kerestem bennük. Egyszerűen élveztem, ahogy egymás után megismerhetem ezeket a furcsa, néhol egészen meseszerű kis történeteket, és azt, hogy mindegyik egy kicsit más oldalról beszél arról, milyen sokféleképpen lehet valamitől – vagy valakitől – búcsút venni.

Örülök, hogy elolvastam, és bátran ajánlom minden hasonszőrűnek, aki hozzám hasonlóan igyekszik kimaxolni ezt a zsánert, és szeret egy-egy rövid történettel nyugovóra térni, vagy éppen metrózás közben néhány megálló erejéig kizökkenni az egyhangú mókuskerékből.

Blogturné Klub:

Saki Murayama varázslatos világában egy különös kisbolt csak alkonyatkor nyitja meg kapuit, hogy segítsen azoknak, akik valami fontosat elveszítettek. Az Esthajnal vegyesbolt megható, mágikus realista történeteken keresztül mesél emlékekről, veszteségekről és újrakezdésről. Tartsatok a Blogturné Klub bloggereivel, és fedezzétek fel velünk a 21. Század Kiadó gondozásában megjelent kötet titkait!

További állomások:

Blogturné Klub

10.13. Ambivalentina

10.16. Pandalány olvas

10.18. Csak olvass

Már majdnem egy éve szemeztem ezzel a kötettel. Őszintén, nagyon megtetszett a borítója és az a hangulat, amit sugallt: egy egyszerű és kedves egyetemi románc. Úgy éreztem, ez igazán jól fog esni a munkába ingázás alatt, és ezen rengeteget segített az a tény is, hogy a Könyvmolyképző Kiadó csatlakozott a Voizhoz, ahol hangoskönyveket lehet hallgatni, illetve e-könyveket olvasni. Én sajnos az előbbivel valahogy nem tudok megbarátkozni, nagyon furcsa érzés, különösen fülhallgatón keresztül hallgatni, ahogy egy ismeretlen hang beszél hozzám, viszont az e-könyv-olvasó szuperül működött, így minden unalmas, metrózással töltött percemben elő tudtam venni a könyvet.

Fülszöveg:

Minden pillanatban valódinak kellett tűnnie. Nemcsak a bátyámnak kellett elhinnie, hanem mindenki másnak is.

Athalia Pressley mindennél jobban vágyik a bátyja szeretetére, amit a szüleik halála óta Henry nem igazán mutatott felé. Egészen addig, amíg egy majdnem elbukott tantárgy és a korrepetálás kényszere miatt Athalia egyszer csak a fiú ősellenségének az ölében találja magát. Ekkor hirtelen ráirányul Henry osztatlan figyelme, és ha szeretné, hogy ez így is maradjon, szüksége lesz Dylan McCarthy Williams segítségére.

Egyáltalán nincs odáig a bátyja riválisáért, a sikamlós megjegyzéseiért és az okoskodó stílusáért. Ezen még a puha haja, a szép szeme és a focistához méltón kisportolt teste sem segít.

De az erőltetett nevetések és a kamurandik közben kiderül, hogy talán képesek maguk mögött hagyni az acsarkodást a cél érdekében: hogy megszerezzék egy Pressley figyelmét…

Én és a könyv:

Az ilyen típusú könyvekkel szemben nem érdemes túl nagy elvárásokat támasztani. Könnyed kikapcsolódásnak valók, amelyeknél fontos, hogy ne akadjunk fenn minden részleten, és fogadjuk el, hogy a zsánernek vannak igen erős sajátosságai. Ilyenek például az eltúlzott drámai jelenetek és az ismétlődő „jelenségek”, trope-ok is, mint a kamurandizás, az ellenségekből szerelmesek és így tovább. Ezekkel egyébként nincs semmi baj, egy jó limonádét nagyon is lehet élvezni, főleg egy nyaraláson vagy éppen egy reggeli metrózáson, amikor amúgy sem tudna komolyabbat befogadni az ember agya vagy éppen a lelke.

Ugyanakkor muszáj megemlítenem, hogy egyszerűen kezd zavarni, mennyire felcímkézzük most már a könyveket, és mennyire egy kaptafára íródnak ezek a történetek. Persze, ha úgy nézem, hogy eredetileg ez egy Wattpad-sztori volt, akkor tökéletesen érthető minden ilyen tipikus elem. Nem is igazán erről a könyvről beszélek itt, hanem magáról a jelenségről: arról, hogy ennyire trope-ok mentén olvasunk, és ezzel egyre kevesebb helyet hagyunk az újabb lehetőségeknek, mert ragaszkodunk ugyanazokhoz az ismert utakhoz.

A mini rage szünetemet lezárva térjünk vissza a könyvre, mert a bevezetés után úgy hangozhat, mintha nem is szerettem volna. Pedig de. Élveztem, és szívesen olvastam. A kamurandizás aranyosan működött, nyilván gyenge lábakon állt az egész ötlet, de közben tetszett az a megvalósítás, hogy a főhősnőnk nem egy másik fiút akart ezzel elcsábítani, hanem a saját bátyját idegesíteni. Emellett pedig a korrepetálás miatti tanár-diák viszony is egy jó plusz szálat hozott a könyvbe, ami miatt lehetett szurkolni a főhősnőnek.

Viszont az ellenségekből szerelmesek szál nálam kicsit sem működött. Az, hogy valakivel húzzátok egymás agyát és folyamatosan beszólogattok egymásnak, na, az baromi szórakoztató, és imádom is az ilyen dinamikákat olvasni, de ez még nem jelenti azt, hogy utáljátok egymást. Az viszont, hogy valakit lényegében teljesen indokolatlanul utálsz, csak azért, mert a tesód is utálja, baromi dedós. Ezt pedig úgy beállítani, mintha világi ellenségek lennétek, tényleg nagyon nevetségesen hangzik, főleg egyetemi környezetben.

Nekem ezt nem vette be a gyomrom, főleg, hogy már a legelejétől eléggé egyértelmű volt, hogy itt igazából csak az egyik oldalról zajlik az utálat, és ott is leginkább azért, mert rá kellett húzni ezt a trope-ot is a könyvre. Sajnálom, hogy ennyire hangsúlyos volt, mert ezt leszámítva nagyon aranyos volt a két főszereplő dinamikája. Még a hihetetlenül wattpados, drámai jelenetek mellett is egy nagyon cozy és kedves romantikus regény volt ez, ahol baromi élvezhető volt végigkövetni, ahogy szépen lassan kialakult a két szereplő kapcsolata, ráadásul egy egészséges kapcsolata.

Apróság igazából a könyv szempontjából, de az amerikai környezetben játszódó történeteknél már alapból nem az Európában ismert futballra gondolok, amikor egy-egy könyvben megjelenik a foci. Mivel e-könyvként olvastam, a borítót is csak egészen ritkán láttam, pedig az segíthetett volna a sport meghatározásában – hiszen ott egy egészen egyértelmű európai focilabda látható. Így nagyjából a könyv 75%-ánál jöttem rá, hogy amúgy nem is amerikai fociznak a fiúk, ami egész nagy sokk volt. Főleg azért, mert a történet egy későbbi fordulata miatt addigra teljesen meggyőztem magam arról, hogy amerikai fociról van szó – az adott esemény számomra sokkal inkább ahhoz a sporthoz passzolt volna.

Összességében viszont tényleg nagyon jó szórakozás volt, és pontosan azt a könnyed, kedves egyetemi románcot kaptam tőle, amire a borító alapján számítottam. Voltak dolgok, amiken forgattam a szemem, de közben nagyon szerettem Athalia és Dylan párosát, és minden reggel szívesen vettem elő a könyvet a metrón. Kíváncsi vagyok a következő részekre is, mert ebbe a világba és társaságba simán visszatérnék még.

Blogturné Klub:

Egyetemi élet, barátságok és romantikus bonyodalmak! A Blogturné Klub bloggerei ezúttal egy háromkötetes romantikus sorozat világába kalauzolnak benneteket. Tartsatok velünk, és ismerjétek meg mindhárom kötet szerelmi történetét!

További állomások:

Blogturné Klub

10.10. Ambivalentina

10.13. Kitablar

10.16. Ambivalentina

10.19. Kitablar

10.22. Ambivalentina

10.25. Kitablar

Hogy én mennyire szeretem a jó krimiket! Magyar írók tollából viszont még nem különösebben olvastam a műfajban. Az egyetlen, ami hirtelen eszembe jut, a Rókabérc Mészöly Ágnestől, amitől teljesen odáig voltam, így azt hiszem, érthető, ha azóta felkeltették az érdeklődésemet a hazai nyomozós és borzongós történetek.

Bár tény, hogy az Eltemetett bűnök nem Magyarországon játszódik, ezt a kezdetben talán hiányosságnak tűnő tulajdonságát nálam nagyon gyorsan előnnyé formálta. Tudjátok, mennyire odáig vagyok a távol-keleti kultúrákért, és mennyire szívesen olvasok lényegében bármit, ami kapcsolódik ehhez a témához. Thai kötődésű olvasmányom ráadásul még nem is volt, így még kíváncsibban vártam, milyen élmény lesz ez a kötet.

Fülszöveg:

Illusztris társaság gyűlik össze Pattaja kikötőjében egy jachton, hogy a tulajdonos, Phillip Blount legújabb bangkoki befektetési terveiről tájékozódjon. Az este azonban váratlan fordulatot vesz, amikor az egyik meghívott vendéget vérbe fagyva találják. A thai rendőrség gyorsan lezárja az ügyet: a házigazdát gyilkosság vádjával előzetes letartóztatásba helyezik. Blount megbízottja, Aria Vallés azonban hisz a főnöke ártatlanságában, és az ez idő tájt Bangkokban tartózkodó spanyol nyomozót, Francisco Corderót kéri meg az eset felderítésére.

Ahogy a nemzetközi hírnévnek örvendő százados elkezdi felgöngyölíteni az ügy szálait, gyorsan kiderül, hogy a társaságból több embernek is lehetett indítéka a gyilkosságra. Egyes nyomok különösen magas körök felé, a thai királyi család egy tagjához, míg mások a délkelet-ázsiai országban működő orosz titkosszolgálat irányába vezetnek. A gyilkosság gyökerei Thaiföld második világháborús japán megszállásáig nyúlnak vissza, de vajon mi lehet az a titok, amiért ennyi idő elteltével is képes valaki gyilkolni?

Én és a könyv:

A történet tehát Thaiföldön játszódik, ami már alapból szerintem rendkívül izgalmassá teszi az alapsztorit, ugyanakkor rengeteg buktatót is hordoz magában. Mind találkoztunk már ugyanis olyan olvasmánnyal, ahol az írónak nem sikerült igazán jól és hitelesen megragadnia a helyszín jellegét és szellemét. Ilyen szempontból Thaiföld szerintem különösen nagy kihívás, bár szerencsére én nem tudok kifejezetten kritikusan hozzáállni a témához, hiszen még nem jártam arrafelé.

Ami viszont számomra különösen izgalmassá tette az olvasást, az az volt, hogy pont a könyv megjelenése előtt vettük meg a Thaiföldre szóló repülőjegyeinket. Így már ennek tudatában, és az utazás miatti hatalmas izgalommal vetettem bele magam a regénybe.

Az egyik első dolog, ami rendkívül meglepett, Pálmai-Lantos Éva kiléte volt. Sosem olvastam ezelőtt tőle, és úgy látszik, ez nem is fog változni, hiszen Pálmai-Lantos Éva nem létezik. Egy írópáros közös alkotásainak álneve ez, ami Vancsó Évát és Szélesi Sándort takarja. Lövésem sem lett volna erről, ha rögtön az olvasás elején nem olvasom el a könyv hátuljában található rövid ismertetőt a párosról.

Kellemes meglepetés volt, és így kíváncsiságból jobban is figyeltem arra, vajon érezhető-e, hogy melyik részt ki írta, van-e valamilyen észrevehető hangnemváltás. De az egész annyira profin lett összerakva, hogy ha nem tudom előre, soha meg nem mondtam volna, hogy kétszerzős kötetről van szó.

Na de most már tényleg a könyvről.

Ez egy klasszikus nyomozós krimi: már a kötet legelején fény derül a bűntettre, de ahogy annak lennie kell, a gyilkos kiléte kérdéses. Az evidens és legegyszerűbb választ, Mr. Blountot rögtön előzetesbe is veszik, ám az ártatlanságában erősen hívő kollégái, na meg egy elszánt spanyol rendőr igyekeznek a rendelkezésükre álló szűk időben felgöngyölíteni az ügyet.

Nyilván már ennyi is elég tud lenni egy izgalmas krimihez. Adott egy hajó, rajta egy rakás meghívott, gazdag vendég, egy halott és a házigazda, akit végül letartóztatnak. Már ez önmagában elég lenne, de az írók nem állnak meg itt: rögtön tekernek egyet a sztorin, és bevezetik a második világháború idején játszódó másik szálat, ami sokkal mélyebbre nyúló ellentéteket és motivációkat sejtet.

Be kell vallanom, néhol ezeket a részeket még jobban is élveztem. Tetszett, ahogy itt nem a gyilkosság állt a középpontban, egyszerűen csak emberek próbáltak túlélni egy nehéz időszakban. Ráadásul úgy vannak ábrázolva, ahogy szerintem az ember a valóságban is viselkedik: egyszerűen, gyarlón, haszonlesően és erkölcsileg szürkén. Senki sem eredendően rossz, viszont a helyzet mindenkiből mást tud előhozni. Nagyon tetszett, ahogy ezeket a jeleneteket igazán nyersen és direkt módon mutatta be a kötet, és nem próbálta megszépíteni őket.

Ezzel szemben a jelenben játszódó részek úgy haladtak, mint a kedvenc Dr. Csont, Mentalista és hasonló nyomozós sorozataink, annyi különbséggel, hogy itt a válaszok egyáltalán nem adták magukat könnyen. Nekem baromira tetszett, hogy nem voltak csodás véletlenek és tökéletes egybeesések. Meglepően sokszor volt üresjárat, de ezek számomra nem unalmas részek voltak, inkább valóságosabbá tették a történetet. Mert hát igen, valószínűleg ilyen egy nyomozás: van, hogy az ember mindenhol falakba ütközik.

Külön tetszett, mennyire érezhető volt, hogy a szerzők otthonosan mozognak a helyszínen és a kultúrában. Mindaz, amit a thaiboxedzéseimen, buddhista ismerőseimtől, illetve thaiföldi vagy korábban Thaiföldön élt ismerőseimtől hallottam, valamilyen formában bele volt gyúrva ebbe a regénybe, és nagyon szépen megfért a nyomozós szál mellett. Iszonyatosan meghozta a kedvemet ahhoz, hogy végre én is ott legyek, és mindezt személyesen tapasztalhassam meg – persze remélhetőleg abszolút hullák és nyomozások nélkül.

A lezárás pedig parádésra sikeredett. Imádom, amikor nem jövök rá idő előtt, ki a gyilkos, és amikor egy eset kellően összetett ahhoz, hogy meglepjen, de közben nem válik kacifántossá vagy légből kapottá. Itt nagyon szépen lett felépítve és következetesen levezetve az egész. Külön értékeltem az epilógust, ahol a megfejtés minden fontos részletére külön kitértek, így tényleg minden apró kirakósdarab a helyére tudott kerülni.

Összességében nagyon jó olvasási élmény volt, és szívesen olvasnék még az írópárostól. Bár be kell vallanom, engem leginkább a távol-keleti vonallal tudtak magukhoz édesgetni, és ez az olvasás végére sem változott. Ettől függetlenül nem zárkózom el a többi könyvüktől sem, viszont végtelenül örülnék, ha újabb Thaiföldön vagy a környékén játszódó kötettel rukkolnának elő.

Ajánlom mindenkinek, aki már ki van éhezve egy jó, klasszikus nyomozós krimire, de közben valami kicsit különlegesebbre is vágyik.

Blogturné Klub:

Egy luxusjachton elkövetett gyilkosság borzolja a kedélyeket Pattaján, Aria Vallés azonban nem hisz a letartóztatott házigazda bűnösségében, ezért felbéreli a Thaiföldön tartózkodó Francisco Cordero magánnyomozót, hogy fedje fel az igazságot. A szálak egyre mélyebbre vezetnek: titkok, a thai királyi család, az orosz titkosszolgálat és a japán megszállás múltja is összekapcsolódik. Vajon sikerül feltárni az eltemetett bűnöket? Kövessétek a Blogturné állomásait, és nyomozzatok velünk!

További állomások:

Blogturné Klub

10.02. Kitablar

10.04. Ambivalentina

10.06. Könyv és más

Néha úgy érzem, hogy én már kinőttem az ifjúsági/fiatal felnőtt korosztálynak szóló könyvekből. Már többször előfordult, hogy túl bugyutának, túl nevetségesnek éreztem egy-egy történetet, és egyszerűen már nem kötött le. De lehet, hogy igazából csak nem jó könyveket választok.

A Campus Drivers nem ígért sokat. Egyszerű, romantikus, egyetemistás történetnek tűnt, mégis olyan élményt adott, amit már nagyon régóta nem kaptam ilyen típusú könyvtől. Teljesen beleszerettem mindkét főszereplőnkbe, úgy szurkoltam nekik, mint egy kis rajongó, és együtt sírtam és nevettem mindkettejükkel. Egyáltalán nem számítottam erre, főleg azért, mert az eleje azért kissé döcögősen indult, de most már alig várom, hogy láthassam, mit alkotott belőle az Amazon Prime.

Fülszöveg:

Csak egy fuvar lesz, de a szíved is beleremeg…

Az új szemeszter igazán reménytelinek ígérkezik Lane O'Neill számára. A Campus Drivers alkalmazás, amelyet legjobb barátaival indított, hatalmas sikernek bizonyul, a lányok egyszerűen megvesznek értük. A koncepció egyszerű: a négy sofőr felújított veteránautóival taxis szolgáltatást nyújt az egyetemi diákoknak.

Lane-nek csupán egyetlen hibája van: képtelen kötődni bárkihez. A barátain kívül senkit sem tűr meg hosszabb ideig maga mellett, egészen addig, amíg fel nem bukkan a lépcsőházban egy viharvert és elveszettnek tűnő lány, akit épp most dobott a pasija. Lane átmenetileg befogadja a kanapéjára a kissé idegesítő idegent, Lois kedvessége és elbűvölő humora azonban hamar rést üt a fiú áttörhetetlen pajzsán…

Én és a könyv:

Be kell vallanom, elsőre leginkább a borítóra ragasztott matrica ragadta meg a figyelmemet, miszerint nemsokára az Amazon Prime fogja feldolgozni a sztorit. Azt nem tudom pontosan, hogy film vagy sorozat készül-e belőle, de én az utóbbira tippelnék, főleg annak tudatában, hogy maga a könyv is egy sorozat része. Ráadásul mindenki emlékszik, mekkorát ment Elle Kennedy Off-Campus sorozata, ami nagyon hasonló könyvfelépítésen alapul, így azt hiszem, már most kijelenthető, hogy a Prime egy újabb nagy dobással készül.

Hiszen a recept itt is ugyanaz: van egy egyetemi baráti társaság, egy rakás fiú, akiket összeköt valami. Jelen esetben a hoki helyett az autók, és ha jól vettem ki, akkor specifikusan a régi, menő járgányok. Nagymenők, úgymond a suli rosszfiúi, akiknek eszük ágában sincs barátnőt keríteni maguknak, élvezik a csajozás adta lazaságot és fesztelenséget. Ám az egyik tag mégiscsak összefut egy olyan lánnyal, akiről most azt kellene mondanom, hogy egyből megdobogtatja a szívét, de ehelyett inkább az a helyzet, hogy kegyetlenül maga alatt van, és éppen hajléktalan.

Mielőtt még elmesélném itt az egész fülszöveget és cselekményt, gyorsan tovább is ugrok arra a részre, ahol azt ecsetelem, nekem hogyan tetszett a dolog. Bár ezt már a bevezetőben is lelőttem: tényleg nagyon tetszett.

Ami úgy érzem, hogy mostanság az egyik legnagyobb erősség tud lenni számomra egy romantikus regényben, az a slow burn trope. Amikor egyszerűen lassan indulnak be a dolgok. Amikor a főhőseinknek van idejük megismerni egymást, és ténylegesen útközben alakulnak ki az érzelmek, nem pedig első látásra.

Nagyon tudom élvezni, amikor nem sóvárognak az első pillanattól kezdve egymás után a karakterek, hanem először közelebb kerülnek egymáshoz, és csak később ismerik fel, hogy ebben talán valami több is lapul. Ezt mondjuk ki kell egészítenem azzal, hogy pont emiatt különösen szeretem az enemies to lovers trope-ot is, mivel az én ízlésem valamiért jobban szereti, ha már a sztori elejétől látszódik a közeledés, de nem az a kiindulópont, hogy jó barátok. Ennek a spektrumnak mondhatni a legszéle nyújtja számomra a legnagyobb szórakozást: amikor még ráadásul ellenségesek is egymással. Nem kell itt eszeveszett ellentétekre gondolni, nekem már az is elég, ha legalább egyikük nem kifejezetten pozitívan tekint a másikra.

Ezt pedig itt meg is kaptam. Annyira nem nagy az ellentét, hogy a könyv beleilljen az enemies to lovers halmazba, mégis kellően távolról indulnak a karakterek ahhoz, hogy egy teljes könyvet kitöltsön a történetük. Nem a klasszikus „muszáj valaminek elromlania félúton, hogy valahogy kitegyen a sztori egy átlagos könyvvastagságot” eset valósul meg.

Az írónő nagyon szépen lépteti egymás felé a főhőseinket, lassan, apró lépésekben, ami végtelenül szórakoztató és szerethető. Nem is beszélve a stabil mellékszereplő-brigádról, a Campus Driversről, akik pontosan azt a hülye szépfiú bagázst hozták, ami egy ilyen kaliberű könyvhöz kell. Szerethetőek voltak és viccesek. Olyannyira, hogy rengetegszer azon kaptam magamat olvasás közben, hogy fel-felhorkantok és hangosan kacarászom, mert annyira működött egy-egy szóváltás vagy jelenet.

Számomra minden tökéletes mértékben volt adagolva: a dráma, a feszültség, a viccek, a romantika és nem mellesleg az erotika is. Utóbbit külön kiemelném, mert bár van benne, pontosan olyan egészséges mértékben, ahogy szerintem egy egyetemistákról szóló kötetben kell, miközben továbbra is a romantikus zsáneren belül maradunk. Nem ezen van a hangsúly, viszont hozzátesz a sztorihoz, amikor megjelenik, és abszolút megalapozott minden ilyen jelenet létjogosultsága, ami szerintem baromi ritka.

Én elmondhatatlanul szerettem. Olyan érzéseket keltett bennem, mint amikor életemben először olvastam az Off-Campus sorozat első részét, amiről tudni kell, hogy már legalább háromszor újraolvastam, ha nem többször.

Így hát alig várom, hogy kijöjjön a vizuális feldolgozása, azaz a sorozat a Prime-on, illetve hogy a General Press Kiadó elhozza a könyvsorozat további részeit is, mert ha jól láttam, még legalább három vagy négy rész vár rám a Campus Drivers csodás szereplőgárdájával. Remélhetőleg a többi fiú is talál magának egy-egy leányzót, én pedig már alig várom, hogy visszatérhessek ebbe a világba.

Blogturné Klub:

Egyetemi élet, veteránautók és egy nem mindennapi fuvarszolgálat – megérkezett C. S. Quill Campus Drivers sorozata! Tartsatok velünk Lane és Lois történetében, amelyből hamarosan sorozatadaptáció is érkezik az Amazon Prime-ra!

További állomások:

Blogturné Klub

10.01 Zakkant olvas

10.03 Ambivalentina

10.05 Kelly és Lupi olvas