Lisa Jewell neve már sokaknak ismerősen csenghet, persze nem az én blogom miatt, hiszen itt még sosem esett róla szó. Ugyanakkor a krimik és thrillerek világában az írónő az évek során hatalmas hírnévre tett szert, így mióta beleszerettem ebbe a két műfajba, igencsak esedékessé vált, hogy végre én is elolvassak tőle valamit. Elvégre meg kell nézni, miért van úgy oda érte a nagyérdemű! Első próbálkozásomnak pedig az egyik legfrissebb megjelenését választottam, amelyet ráadásul a legsikeresebb kötetei között emlegetnek. Nagyon kíváncsian vártam, hogy vajon hozza-e azt, amit előzetesen beleképzeltem.

Fülszöveg:

Mi van, ha az egyetlen dolog, ami megvédhetne, egy figyelmeztetés, amit túl későn veszel komolyan:

NE ENGGEDD BE.

Nick Radcliffe kifinomult, jó ízlésű, figyelmes férfi. Pontosan olyan, amilyenre az újdonsült özvegy, Nina Swann vágyik. Nina felnőtt lánya, Ash szemében viszont Nick túlságosan tökéletes ahhoz, hogy igaz legyen. Amikor Ash nyomozni kezd a férfi múltja után, nyugtalanító egybeesések sorára bukkan.

Egy közeli városban Martha próbál egyensúlyt teremteni a munkája, a kisbabája és odaadó férje, Alistair között. Csakhogy Alistair egyre többször utazik el munkaügyben, napokra eltűnik, és Martha egyre biztosabban érzi: valami nem stimmel. De kinek higgyen, amikor a családja jövője a tét?

Három nő. Egy férfi. És egy sötét, láthatatlan háló, amelyben a szerelem, a bizalom és a vágy csak eszköz.

Nina, Martha és Ash mit sem sejtenek arról, hogy egy megdöbbentő igazság felé tartanak, amely elkerülhetetlenül összeütközéshez vezet. És hamarosan mindhárman azt fogják kívánni, bárcsak hallgattak volna a megérzéseikre…

Én és a könyv:

Bár az írónő a krimik és thrillerek világában utazik, a mostani kötete inkább csak az utóbbi kategóriába sorolható. A feszültséget ugyanis nem egy baltás gyilkos vagy egy megfejtésre váró rejtély szolgáltatja, hanem az a nyomasztó hangulat, amit Jewell szép lassan, szinte észrevétlenül épít fel. Igazából semmilyen hatalmas történés nem esik meg a könyv elején. Sőt, tulajdonképpen később sem nagyon. Mégis egy ízig-vérig thrillerről beszélünk, ráadásul arról a fajtáról, ami miatt az ember hajnalokig fent marad, hogy csak még egy fejezetet elolvasson. Ez persze annak is köszönhető, hogy a fejezetek rendkívül rövidek, így tényleg mindig úgy érzi az ember, hogy na jó, még egy belefér.

A történetet váltott szemszögből ismerhetjük meg, ugyanakkor ez mégsem olyan egyszerű, mint elsőre hangzik, hiszen a cselekmény alsó hangon három szálon fut, ráadásul időbeli ugrálásokkal is meg van bolondítva. A könyv közepe-vége felé akadt is olyan pont, ahol eleinte csak sejtettem, hogy vajon kit követünk éppen nyomon, de a végére minden nagyon szépen összeállt, és kifejezetten élvezetessé vált a különböző perspektívák között ugrálni.

Meg hát igen, a könyv elején, nagyjából nyolcvan oldalon keresztül fogalmam sem volt, hogy most mégis mi lesz itt a lényeg, ki kicsoda, és hogyan kapcsolódnak egymáshoz a szereplők. De közben valahogy mégis annyira sodort magával a történet, hogy szinte észrevétlenül daráltam le az első felét. Végül mindössze másfél napos olvasmány lett belőle, ami akár kevesebb is lehetett volna, ha nem szólnak bele az életembe olyan borzasztó dolgok, mint a főzés vagy egy munkahely. De hát ilyen az élet, kénytelen az ember lánya éjszakázni, ha egyszer jó a könyv.

Ez a könyv pedig nagyon jó volt, még ha a bejegyzés eddigi részéből ez esetleg nem is derült volna ki egyértelműen.

Jewell ugyanis szerintem egészen tökéletesen mutatja be a férfiúi nyomasztás tudományát. Azt a pofátlanságot, amit az erősebbik nem bizonyos képviselői olyan mesteri szintre tudnak fejleszteni, hogy az embernek még a haja is égnek áll tőle. Ahogy éppen csak, szinte észrevehetetlenül átlépnek egy határt, amit nagyon nem kellene, de mire újra odakapod a fejed, már mintha semmi sem történt volna, és természetesen te vagy az, aki túlreagálja az egészet.

A szürkezónázás igazi mestere a férfi főszereplőnk, és éppen emiatt olyan könnyű megérteni és átérezni a női karakterek helyzetét. A valódi nyomást, frusztrációt és borzongást ugyanis nem valamilyen látványos szörnyűség okozza, hanem az, ahogyan ez a seggfej pontosan úgy okoskodik, úgy forgatja a szavakat és a helyzeteket, hogy végül mindig a nőkből csinálhasson hülyét.

Ezt egyébként nem gondolom spoilernek, hiszen a fülszövegből is könnyen leszűrhető, de ha valakinek mégis sok lenne, az itt nyugodtan hagyja abba az olvasást, és egyszerűen vegye meg a könyvet. Mert ez egy nagyon jó olvasmány, ráadásul egy intelligens thriller, ami szerintem nem is olyan gyakori vendég a könyvespolcokon.

Számomra az volt az egészben a legzseniálisabb, hogy az írónő egy olyan szörnyeteget tudott megalkotni, akitől nem azért félsz, mert „jaj, meg fog ölni”. Nem egy baltás gyilkosról beszélünk, hanem arról a fajta gonoszról, akivel az ember lánya akár nap mint nap találkozhat. Aki elől próbál kitérni a metrón, akit igyekszik elkerülni a munkahelyén, az egyetemen, vagy tulajdonképpen bárhol. És éppen ezért olyan könnyű rezonálni a történettel, mert a fenyegetés ismerős és nagyon is valóságos. Mindeközben nem fröcsög a vér, nincsenek elborult, már-már abszurd jelenetek, és nem kell azt éreznünk, hogy valamelyik szereplőnek látványosan elgurult a gyógyszere. Egyszerűen csak ott van az a folyamatos, alattomos nyomasztás, amitől az egész történet borzasztóan kellemetlenné válik. Természetesen a szó legjobb értelmében.

Számomra tehát szuper olvasmány volt ez a kötet, és egyértelműen meghozta a kedvemet ahhoz, hogy további történetekkel is megismerkedjek az írónőtől. Ez szerencsére nem is olyan nehéz vállalkozás, hiszen a 21. Század Kiadó gondozásában már rengeteg könyve megjelent magyarul. A vállalkozás nehézségi tényezője igazából sokkal inkább én vagyok, meg a kilométeres TBR-listám, ami valahogy sosem akar rövidülni.

Olvassátok, szeressétek, ha egy jó thrillerre vágytok, mert ez egy kifejezetten gyorsan pörgethető, szórakoztató és kikapcsoló darab. Nem túl durva, nem túl felkavaró, de közben mégis rendkívül borzongató. Pont annyira, hogy az ember még az utolsó oldal után is elgondolkodjon azon, mennyire hétköznapi tud lenni az igazi gonoszság.

Blogturné Klub:

A pszichológiai thrillerek rajongói számára újabb Lisa Jewell regényt hozott el a 21. Század Kiadó. A több szálon futó, csavaros történet középpontjában egy sármos férfi áll, aki teljesen elvarázsolja a jómódú özvegyasszonyt. Csakhogy a nő lánya érzi a zsigereiben, hogy valami nem stimmel a férfival. Vajon sikerül bizonyítani az igazát? Milyen titkok fognak még kiderülni Nick Radcliffe-ről? Keressétek meg a választ ti is ezekre a kérdésekre bloggereinkkel!

További állomások:

Blogturné Klub

10.20. Könyv és más

10.21. Ambivalentina

10.23. Olvasónapló

Elle Kennedynek már bérelt helye van mind a szívemben, mind pedig a könyvespolcomon. A Briar-univerzum folyamatosan tágul, én pedig igyekszem lépést tartani vele, így már nagyon vártam, hogy olvashassam a harmadik generáció (elméletileg) utolsó kötetét, ami egyébként egészen nagy visszhangot keltett. Több értékelésben és rangsorban is az utolsó helyre sorolták, leginkább valószínűleg azért, mert az írónő ezúttal egy kissé tabunak számító téma, mégpedig a poliamoria felé kanyarodott.

Fülszöveg:

A lánynak saját szabályai vannak… de a legjobb dolgok néha teljes káoszként érkeznek…

Charlotte Kingston kettős életet él – és mindkettőben állati jól teljesít. Egy igazi maximalista család fogadta örökbe, egészségügyi mérnöknek tanul, és nappal ő a tökéletes mintadiák. Esténként azonban előbújik Charlie: egy vakmerő lány, aki imádja feszegetni a határokat. Kalandra vágyva egy randiapplikáción névtelenül kezd beszélgetni egyszerre két elképesztően vonzó sráccal.

Will Larsen kívülről igazi jófiúnak tűnik, de kongresszusi képviselő apja állandó nyomás alatt tartja. Miután egy másik első divíziós hokiprogram körül botrány alakul ki, Will apja mindent megtesz, hogy fiát eltávolítsa az ügytől, és még egy újságírót is felfogad, hogy megmutassa, milyen patyolattiszta Will és a Briar csapata. A legkevésbé arra van szükségük, hogy kiderüljön, Will és legjobb barátja, Beckett Dunne – az ausztrál szépfiú, aki titkos szívfájdalmat őriz – időnként osztoznak a lányokon a hálószobában.

Amikor Charlie végre személyesen is találkozik velük, és rájön, hogy két szívdöglesztő Briar-hokissal chatelt, a dolgok hamar felforrósodnak. De ahogy egyre gyűlnek a sötét titkok, a való élet azzal fenyeget, hogy összezúzza a fantáziát. Charlie-nak, Willnek és Beckettnek el kell dönteniük, mire vágynak valójában, és mit hajlandóak feláldozni érte.

Különösen akkor, amikor a vágy egyre jobban kezd hasonlítani a szerelemre.

Én és a könyv:

Ilyen szempontból egyébként nagyon érdekesen működik a könyves közösség, hiszen rendszeresen romantizálunk egészen szélsőséges dolgokat az olvasmányainkban. Elég csak a családon belüli vagy párkapcsolati bántalmazásra, a traumatikus gyerekkorra és az ezekből fakadó problémás kapcsolati dinamikákra gondolni. Nem is beszélve a dark romance műfajáról, amivel őszintén szólva nincs sok tapasztalatom, de már a fülszövegek alapján is úgy tűnik, hogy rendkívül sok mindenen nem húzzuk fel a szemöldökünket. Ezzel szemben a poliamoria, azaz amikor egy kapcsolatban nem ketten, hanem mondjuk hárman vesznek részt, még mindig sokak számára szélsőséges és megkérdőjelezhető.

De hát ilyen ez a könyvmoly lét. A könyvek pikánsságáról is viszonylag új keletű dolog nyíltan beszélni. Persze ezzel nem azt akarom sugallni, hogy a poliamoriáért lobbizom, vagy hogy mindenképpen hangosan ki kellene mondanunk, hogy az erotikus-romantikus new adult könyvek jelentős része tulajdonképpen szexkönyv, azaz írott pornó. Mindenesetre van egy érdekes kettősség és ambivalencia (milyen szép szó, nem?) az egészben.

De térjünk vissza Elle Kennedyhez és a Briar hokis fiúihoz!

Alapvetően a harmadik generációtól három dolgot vár az ember lánya, szerintem legalábbis. Az első, hogy kapjunk egy újabb Elle Kennedy-féle cuki és vicces történetet, szerethető karakterekkel és egy olyan baráti társasággal, ahová mi, olvasók is szívesen tartoznánk. A második, hogy találkozhassunk a régi kedvenceinkkel. Jelenjenek meg, legyen valami kapcsolatuk az új szereplőkkel, hadd élvezzük egy kicsit a régi hülyeségeiket, és hadd nosztalgiázzunk anélkül, hogy újra kellene olvasnunk a saját könyvüket. A harmadik pedig, hogy mutasson valami újat.

Márpedig ha azt nézzük, hogy ez az írónő tizenegyedik, nagyjából ugyanarra a kaptafára felhúzott Briar-könyve, már ha jól számolom, akkor bizony nem könnyű újat alkotni. Adott egy egyetem, adott egy srác, aki hokizik, és adott egy lány, aki valahogy mégsem olyan, mint az előző tíz. Sikerült? Sikerült.

Először is, ahogy azt már fentebb említettem, a képlet ezúttal megváltozott. Ráadásul, ahogy azt az előző részben már elő is készítette az írónő (amiről egyébként itt írtam), egy hokis helyett rögtön kettőt kaptunk. De nem ám a szokásos Edward–Bella–Jacob-féle szerelmi háromszög felállásban! Will és Beckett ugyanis abszolút ki vannak egyezve azzal, hogy közösen kavarjanak ugyanazzal a lánnyal. Igen, ez az a fajta történet, ahol előbb kavarnak, és csak utána kezdenek érezni, szóval aki a klasszikus romantikát várja, az nem feltétlenül itt fogja megtalálni.

Baromi spicy a könyv. Nem tudom, mennyire tudatosan épített az írónő arra a klisére, hogy egy ázsiai származású mintadiák lányt helyezett a középpontba, akinek történetesen igen komoly szexuális fantáziái és libidója vannak, de ebbe azért egy picit beletenyerelt. Őszintén szólva viszont ez egyáltalán nem volt zavaró. És ha már a megszokott képlet megváltoztatásánál tartunk, ázsiai származású főhősnőnk sem igazán volt még ebben az univerzumban.

Ami viszont egyáltalán nem változott, az Elle Kennedy baromi gördülékeny írásmódja, aminek magyarul ezúttal is fontos része volt a fordítás. Sereg Judit szerintem remek munkát végzett, pedig itt aztán akadt kihívás bőven! Nem egy piszkos jelenet, na meg egy egész dömpingnyi sexting, azaz pajzán chatelés. (És nagyon örülök, hogy ez a kifejezés a könyvben egyszer sem hangzott el, csak én akartam ideírni, hátha valaki nem tudná, mi az a sexting.) Meglepően jól működtek ezek a szövegek, egyáltalán nem voltak kellemetlenek vagy kínosak, ami szerintem baromi ritka az ilyen jellegű írott jeleneteknél. Márpedig ha valahol könnyű lett volna félrecsúszni, akkor az pont ez a könyv.

Persze közben több kisebb-nagyobb konfliktus és kalamajka is kerekedik, bár ezek jelentős része igazából a kommunikáció hiányából fakad. Mégis, valahogy meg lehetett érteni a szereplőket és a döntéseiket. A történetnek akadnak gyenge pontjai, ezt kár lenne tagadni, de az a helyzet, hogy annyira gördülékeny és olvasmányos az egész, hogy engem ezek egyáltalán nem zavartak. Alig vártam, hogy újra kézbe vehessem, folytathassam, és megtudjam, mi lesz a következő fejlemény.

Ráadásul szerintem a történet felépítése is kifejezetten jól sikerült. A szereplők szépen, fokozatosan ébredtek rá a saját érzéseikre, és még a spicy jelenetek sem csak úgy a semmiből pottyantak az ölünkbe. Akkor érkeztek, amikor kellett, és megvolt hozzájuk a megfelelő alapozás is. Ez pedig egy olyan könyvnél, ahol a testi vonzalom ennyire központi szerepet kap, szerintem különösen fontos.

És itt jön egy kis zárójeles megjegyzés azoknak, akik esetleg attól tartanak, hogy ez a könyv számukra már túl durva levegőakrobatikát tartalmaz: szerintem nincs mitől félni. Igazából semmi olyasmi nem történik benne, ami a szokványos Elle Kennedy-könyvekben ne fordulhatna elő, szimplán csak ezúttal felváltva szerepelnek benne a férfinevek.

Én tehát meglepően élveztem ezt a kötetet, különösen annak fényében, hogy az előző rész számomra már egy kicsit laposra sikerült. Ebből a fáradtságból viszont itt semmit sem éreztem. Sőt, szerintem őszintén ez lett a harmadik generáció legjobb könyve! Olyan váratlan fordulatokat és meglepetéseket tartogatott, amelyek baromi viccessé és szórakoztatóvá tették az olvasást, és végül elérték, hogy tényleg elszomorodjak, amikor a következő oldalon egy újabb fejezet helyett már a köszönetnyilvánítás várt.

Szóval ne idegenkedjetek ettől a kötettől csak azért, mert egy kicsit eltér a megszokottól! Szerintem abszolút megérdemel egy esélyt, és ki tudja, lehet, hogy hozzám hasonlóan nektek is ez lesz a harmadik generáció kedvence.

Blogturné Klub:

Elle Kennedy Briar-naplók harmadik kötetében Charlotte Kingston nappal a tökéletes, maximalista egyetemista, éjszakánként azonban Charlie-ként keresi a kalandokat, mígnem egy társkereső alkalmazáson névtelenül beszélgetni kezd két jóképű sráccal, Will Larsennel és Beckett Dunne-nal. Amikor kiderül, hogy a titokzatos idegenek valójában a Briar Egyetem hokicsapatának tagjai, a kezdetben ártatlannak induló flörtöt egyre bonyolultabb érzelmek, féltve őrzött titkok és a külvilág elvárásai teszik próbára. Ha kíváncsiak vagytok, hogyan fonódik össze a vágy és a szerelem ebben a forró, humorral és egyetemi bonyodalmakkal teli történetben, tartsatok a Blogturné Klub bloggereivel!

További állomások:

Blogturné Klub

10.16. Kitablar

10.18. Angelika blogja

10.20. Ambivalentina

Lassan két éve olvastam először Laura Woodtól. Az Egyetlen szál holdfény, ami egyben az első magyarul megjelent ifjúsági kötete is volt, hihetetlenül gyorsan belopta magát a szívembe. Egyrészt gyengéim az angol régenskorszak környékén játszódó, bálozós-kisasszonyos regények, amiket ma már leginkább csak „Bridgertonosként” szoktunk emlegetni. Másrészt pedig annyira kedves és pörgős volt a történet, hogy a maga egyszerűségével végtelenül elbájolt. Tényleg kiszakított a mindennapokból, és rengeteg szórakozással töltötte meg a pihenőidőmet.

Éppen ezért nagyon kíváncsi voltam az írónő most megjelent újabb kötetére is, ami ráadásul rögtön egy sorozat bevezető része. Szerencsére hangulatában nem tér el nagyon az eddig megszokott Laura Wood-világtól. Olyannyira nem, hogy a már megismert szereplők közül is akadt, aki felbukkant ebben a kötetben.

Fülszöveg:

Báltermek, pletykák, titkos küldetések.

Egy csak nőket alkalmazó nyomozóügynökség a gyengék védelmére kel a 19. század végén; beszivárognak a felső tízezer Bridgertont idéző, botrányokkal terhelt világába, ahol éles eszüket és bátorságukat bevetve lelepleznek egy gonosztevőt.

A tizennyolc éves Isobel Stanhope jó pár titkot őriz.

Egyrészt fülig szerelmes egy hercegbe, aki a létezéséről sem tud; másrészt teljesen elszegényedett a családja, és ezt senki sem sejti az úri körökben; harmadrészt a Madárház, egy női vezetés alatt álló ügynökség alkalmazottja, akik nagy hatalmú férfiak botrányait és gaztetteit leplezik le.

Izzy legújabb ügyében lelki kínzástól és zsarolástól sem visszariadó bűnözőkkel néznek szembe, értékes ékszerek és a szívét elraboló herceg sorsa a tét. Képes lesz barátaival a titkokból és hazugságokból szőtt háló mélyére jutni, felfedezni az igazságot, és megvédeni az ártatlan áldozatokat?

És mi történik, ha egy ilyen veszedelmes küldetés során az eddig rejtegetett vonzalma látszólag viszonzásra talál?

Engedd, hogy magával ragadjon a rejtély és a romantika!

Én és a könyv:

Ahogy fentebb is említettem, amióta láttam a Bridgerton sorozat első évadát, szinte megszállottan keresem az ebben a korban játszódó regényeket. Talán észre is vettétek, hogy viszonylag gyakran fordulnak meg ilyen témájú kötetek a kezemben, de hát ilyen ez, amikor valami bekattan az embernek.

Nagyon kíváncsi voltam, hogyan fog tudni az írónő ezzel a témával dolgozni, hiszen – ahogyan azt már a cím is sejteti, és még csak a fülszövegig sem kell eljutnunk hozzá – egy ügynökséget követhetünk végig a történet során, miközben annak tagjai különböző ügyeket göngyölítenek fel az ármánykodások, bálok és szöktetések közepette. Így egyrészt megjelenik egy krimis-nyomozós vonal, ami egyébként nem ritka az ilyen köteteknél, itt viszont mindez olyan szervezett formát ölt, ami ad a történetnek egy alapvető komolytalanságfaktort. Hiszen mégiscsak egy lényegében titkos ügynökségről beszélünk az 1800-as évek angol elitjének világában.

Látva a könyv besorolását – vörös pöttyös, tehát young adult, kifejezetten fiatal lányoknak szóló regény –, ezen igazából meg sem kell lepődni. Magához a történethez pedig szerintem érdemes úgy hozzáállni, mint egy 21. századi nő, aki bár élvezi a bálok, szép ruhák és pletykák világát, na meg az udvarlás és a lovagiasság netovábbját, ettől függetlenül a történelmi hitelességet hajlandó feláldozni a saját jóérzete oltárán. A könyv ugyanis erősen 21. századi szemlélettel közelít ehhez a korszakhoz, és annak társadalmi normáihoz.

Talán még a feminista jelzőt is ráhúznám, hiszen egészen nyíltan foglalkozik a nők tárgyiasításával, a munkához való jogukkal és úgy általánosságban a nők szabadságával. Ez egy ifjúsági regényben szerintem nagyon izgalmas irány. Tetszik, hogy úgy modernizáljuk ezeket a történeteket, hogy közben nem normalizáljuk tovább azt az általános sablont, miszerint a bálozó kisasszonyok egyetlen életcélja, hogy megfelelő férjet fogjanak maguknak.

Ebből a szempontból nagyon tetszett, hogy maga a korszak tulajdonképpen csak díszletként szolgált, a valódi történet pedig sokkal inkább egy akciódús kalandregény lett. Főhősnőnk nem egyszer utcai verekedésbe keveredett, golyók repültek el mellette, vagy éppen egy feldőlt kocsiból menekült ki bőrig ázva. Mindezt persze időnként szinte egyetlen nap leforgása alatt.

Igazán szerethető és belevaló főszereplőt kaptunk, aki mellett a férfi karakter néha olyan szinten mellékvágányra került, mint egy átlagos akciófilmben a női szereplők. Kívánatos volt, szép, és próbált segíteni főhősnőnknek. Számomra egészen szórakoztató volt ez a felállás, főleg úgy, hogy mindezek ellenére férfi főszereplőnk folyamatosan gáláns úriemberként és lovagként próbált fellépni, miközben erre az égvilágon semmi szükség nem volt. Sőt, általában nem is igazán tudott vele bármit elérni.

Most, huszonéves fejjel is kifejezetten élveztem – igazi egy ültömben elolvasós, darálós történet volt –, de közben végig ott motoszkált bennem, hogy fiatalabbként, úgy 12-13 éves koromban lett volna nálam igazán hatalmas sikere ennek a regénynek.

Éppen ezért kifejezetten ajánlom a könyvet a célkorosztályának, és különösen azoknak a lányoknak, akik szeretik a belevaló, fiúnak öltöző, verekedős és furfangos főhősnőket. Ha pedig mindehhez jöhetnek még a bálok, szép ruhák, titkos küldetések és egy adag romantika is, akkor Laura Wood új sorozatának nyitókötete könnyen betalálhat.

Blogturné Klub:

A Könyvmolyképző Kiadónál nemrég különleges könyv jelent meg A botrányügynökség címmel, egy 19. században játszódó krimi, amelyben egy nőket alkalmazó nyomozóügynökség áll a középpontban. Tarts bloggereinkkel a Madárházba, és leplezd le Isobel Stanhope-pal nagyhatalmű férfiak gaztetteit.

További állomások:

Blogturné Klub

10. 15. Hagyjatok! Olvasok!

10. 17. Olvasónapló

10. 19. Ambivalentina

10. 21. Spirit Bliss Sárga könyves út

Kíváncsian vártam, mit tud nyújtani a sorozat második része, hiszen az első kötet egy kifejezetten kellemes, egyetemi környezetben játszódó, fake datingre épülő romantikus történet volt. Ráadásul már ott szépen megágyaztak a következő párosnak, így volt némi elképzelésem arról, hogy mire számíthatok. Persze leginkább az érdekelt, hogy sikerül-e végre kitörnünk a dúsgazdag karakterek szenvedéseiből, na meg hogy ezúttal milyen romantikus toposz köré épül a cselekmény.

Fülszöveg:

Muszáj volt észszerűnek lennünk. A cikkem érdekében. Úgy akarok írni róla, hogy ne mindig a csókjai jussanak eszembe.

Paula Castillo elszántan próbálja visszaterelni életét a helyes vágányra. Hosszú idő után először kap új esélyt: portrét írhat egy feltörekvő focilegendáról, és ezzel talán helyreállíthatja újságírói hírnevét. Csakhogy van egy kis bökkenő: igaz, hogy Henry Pressley egy profi csapattal írt alá milliódolláros szerződést, de egyszer már összetörte Paula szívét.

Paula megfogadja, hogy nem hagyja magát ismét beszippantani Henry világába, ami miatt egyszer már majdnem elveszített mindent. Azonban a négyszemközt készülő interjúk és az együtt töltött, váratlan éjszakák arra kényszerítik őket, hogy szembenézzenek a közös múltjukkal. A munka közben pedig egyre nyilvánvalóbbá válik, hogy a mogorva focista szíve talán még mindig az ő szerencsehozó talizmánjáért dobog…

Selina Mae, a Wattpad szenzációs szerzőjének romantikus regénye a második esélyről és az újrakezdésről.

Engedd, hogy ez a történet megtanítson újra szeretni!

Én és a könyv:

Utóbbit persze részben sejteni lehetett, hiszen az előző kötet női főszereplőjének ikertestvérével, a zsémbes és kontrollmániás Henryvel folytatódott a történet. Henry gazdag, elragadó és természetesen futballsztár is (és most már a legelejétől egyértelmű volt számomra, hogy labdarúgásról beszélünk, nem pedig amerikai fociról). Egy éve szakított latin-amerikai szerelmével, Paulával, és ez a kapcsolat már az előző részben is többször szóba került. Sőt, még egy lehetséges magyarázatot is kaptunk a szakításukra: Henry úgy gondolja, hogy Paula összekavart az első kötet férfi főszereplőjével.

Ennek fényében engem kifejezetten meglepett, amikor a történet két idősíkon kezdett kibontakozni. Egyrészt visszautaztunk a múltba, ahol szépen lassan végigkövethettük Henry és Paula kapcsolatának kialakulását, majd széthullását, másrészt ott volt a jelen, amelyben folyamatosan arra kaptunk utalásokat, hogy Paula valamit borzasztóan elcseszett. Valamit, aminek köze van Henryhez, na meg az újságíráshoz, hiszen főhősnőnk ezt tanulja az egyetemen.

Így aztán viszonylag hamar egyértelművé vált, hogy a korábban belengetett megcsalás kérdése gyakorlatilag parkolópályára került, és végül szinte csak mellékes megjegyzésként, egyetlen beszélgetés erejéig tért vissza. Ezen őszintén meglepődtem, mert az első kötet alapján azt hittem, jóval nagyobb jelentősége lesz.

Az exek újbóli egymásra találása egyébként egyáltalán nem tartozik a kedvenc romantikus toposzaim közé, itt viszont meglepően jól működött. Sőt, szerintem ez adott némi mélységet is ennek az alapvetően könnyed romantikus történetnek. Mondjuk azt is be kell vallanom, hogy a fake datingért sem vagyok különösebben oda, de számomra ettől függetlenül is egyértelműen a második rész lett a nagyobb kedvenc.

Leginkább azért, mert olyan problémákat hozott elő, amelyek teljesen valósak és átélhetők, anélkül, hogy ehhez valakinek feltétlenül meg kellett volna halnia, vagy éppen egy zombitámadásnak kellett volna bekövetkeznie. Egyszerűen hétköznapi, emberi konfliktusokkal dolgozott, amelyeknek megvolt a maguk súlya.

És ha már itt tartunk, muszáj egy kicsit panaszkodnom: én őszintén kezdek kivagyok lenni ezektől a rohadt gazdag karakterektől a romantikus könyvekben. Nem lehetnének egyszerűen csak egy picit jómódúak? A valóságban már az is bőven elég nagy szakadékot jelenthet két ember között, ha az egyiküknek jóval több pénze van, mint a másiknak. Nem kell ehhez feltétlenül magángép, luxusvilla és végtelen bankszámla.

Szerencsére ebben a részben Henry gazdagságának boncolgatása jóval inkább háttérbe szorult, amit én kifejezetten értékeltem. Ráadásul a történet több mellékszereplőnek is teret adott, így sokkal hangsúlyosabbá vált az egyetemi baráti társaság, ami szerintem nagyon jót tett az egész könyv hangulatának. Szeretem, amikor egy romantikus történetben nem kizárólag a két főszereplő létezik, hanem körülöttük is van élet, barátságok, kapcsolatok és kisebb-nagyobb konfliktusok.

Henry és Paula újbóli egymásra találását pedig őszintén élveztem. Tudtam nekik szurkolni, és bár a kapcsolatuk végül kissé tündérmesébe illően, már-már idillikusan rendeződött, hát mégis mit várunk egy könnyed romantikus olvasmánytól? Nem feltétlenül a kíméletlen realizmusért vesszük kézbe ezeket a könyveket.

A Paula körül lebegtetett titok, az a bizonyos hatalmas elcseszés, szintén kifejezetten tetszett. Szerintem jól építették fel, kellően sokáig fenntartotta a kíváncsiságomat, és a feloldását is sikerült szépen megoldani. Külön öröm volt, hogy nem éreztem teljesen légből kapottnak a konfliktust, hanem valóban volt értelme annak, ami a szereplők között történt.

Az pedig még egy pluszpontot jelentett számomra, hogy a spicy jelenetek nem csak azért kerültek bele a könyvbe, mert hát egy mai romantikus regénybe nyilván kellenek ilyenek is. Akkor és úgy jelentek meg, amikor ténylegesen volt létjogosultságuk a történetben. Erre persze valószínűleg sokan rásütnék, hogy slow burn, de hát könyörgöm, mit várunk két extől, akik próbálnak legalább egy kicsit racionálisan viselkedni, miközben nyilvánvalóan még mindig éreznek valamit egymás iránt?

Összességében ismét egy nagyon kellemes, könnyed romantikus olvasmányban volt részem, és azt hiszem, ezúttal még jobban is szórakoztam, mint az első köteten. Kíváncsian várom a harmadik részt, amiről egyelőre őszintén szólva semmit sem tudok. Még azt sem, hogy kik lesznek a főszereplők, vagy hogy egyáltalán ez lesz-e a sorozat utolsó kötete.

Kicsit azért remélem, hogy nem, mert ebben a részben olyan szépen kibővült a szereplőgárda, hogy több karakter történetére is kíváncsi lennék. Szívesen olvasnék még arról, hogy ki hogyan találja meg, vagy éppen hogyan találta már meg a párját. Úgyhogy részemről jöhet még néhány kör ebben az egyetemi társaságban!

Blogturné Klub:

Egyetemi élet, barátságok és romantikus bonyodalmak! A Blogturné Klub bloggerei ezúttal egy háromkötetes romantikus sorozat világába kalauzolnak benneteket. Tartsatok velünk, és ismerjétek meg mindhárom kötet szerelmi történetét!

További állomások:

Blogturné Klub

10.10. Ambivalentina

10.13. Kitablar

10.16. Ambivalentina

10.19. Kitablar

10.22. Ambivalentina

10.25. Kitablar

Az ember azt hinné, hogy egy ponton megcsömörlik, ha túl sok hasonló történetet olvas. Bár viszonylag nagyobb kihagyások voltak a kedves, mágikus realizmussal átitatott távol-keleti történetek olvasásai között, és lehet, hogy éppen emiatt szeretem még mindig őket, de valahogy úgy érzem, mintha mostanra értettem és kedveltem volna meg őket igazán.

A távol-keleti dolgok régóta must have-ek nálam, ezt már ti is jól tudjátok. Ha csak a szerző valahonnan a világ másik oldaláról származik, már felcsillan a szemem, hát még akkor, ha maga a történet is ott játszódik. Szeretem azt a hangulatot, amit ezek a könyvek magukkal hoznak, a kulturális különbségeket, az ételeket, a helyszíneket és azt a fajta atmoszférát, ami annyira távolinak tűnik a saját hétköznapjaimtól. Viszont be kell vallanom – és lehet, hogy a régebbi értékeléseimben már említettem is –, hogy ezek a nagyon megható, lassú történetek nem mindig tudtak igazán megfogni. Sokkal inkább meg kellett tanulnom értékelni és szeretni őket.

Talán azért is, mert alapvetően szeretek haladni egy történettel. Szeretem, ha történik valami, ha van egy erős cselekmény, valamilyen rejtély vagy konfliktus, ami folyamatosan hajt előre. Ezeknél a köteteknél viszont sokszor éppen az a lényeg, hogy lelassítsanak. Nem feltétlenül a nagy fordulatokra építenek, hanem az emberi kapcsolatokra, érzésekre, veszteségekre és apró történetekre. Ehhez pedig egészen másfajta olvasói hozzáállás kell, mint mondjuk egy thrillerhez, amit az ember legszívesebben egyetlen este alatt kivégezne.

Fülszöveg:

A huszonhét éves Jonhva pékséget örököl a nagyanyjától, akinek a végrendeletében két kikötés szerepel: Jonhvának legalább egy hónapig kell üzemeltetnie az üzletet, és csak este tíz óra és éjfél között tarthat nyitva.

Jonhva eleinte habozik, végül mégis elfogadja a feltételeket, abban reménykedve, hogy a pékség vezetése segít majd neki végre megérteni az idős asszonyt ennyi év után.

Jonhva hamarosan rájön, hogy a „virághold templom” jelentésű Hvavoltang nem egy szokványos üzlet. A késő éjszaka érkező vendégei valójában szellemek, akiknek még van valami tennivalójuk, mielőtt újjászületnének. Olyan édességre vágynak, aminek nagy jelentősége volt a földi életük során.

Miután a fiatal nő megtudja a vendégéitől, hogy milyen édességre van szükségük, az üzlet fekete macskájával együtt segít nekik abban, hogy végső megnyugvást találjanak. Eközben előtte is lassan feltárulnak saját családja titkai.

I Onhva varázslatos regényét a nagy sikerű Mielőtt a kávé kihűl sorozat olvasóinak ajánljuk.

Én és a könyv:

Éppen ezért nem is tudom, hogy az idő előrehaladtával ennyivel fogékonyabbá váltam ezekre a történetekre, vagy ez a kötet egyszerűen annyira jó, hogy engem is teljesen megszólított. Esetleg csak pont jókor találkoztunk össze – mármint én és a Hvavoltang éjszakai cukrászda. Mindenesetre őszintén rég éreztem már ilyen erős kötődést egy könyvhöz, hát még egy ilyen típusúhoz, mert ezek között talán még soha.

Egyszer olvastam Molyon valakinek a kommentjét egy hasonló, mágikus realizmussal átitatott, tipikusan vendéglátóhely köré épülő távol-keleti történetnél. Azt írta, hogy ő az ilyen könyveket mindig fejezetenként olvassa esténként. Tudatos kikapcsolódásként tekint rájuk, direkt nem sieti el őket, hogy legyen ideje kiélvezni a történetet és azt a különleges hangulatot, amit teremt. Ez akkor valamiért nagyon megmaradt bennem, és most, amikor a Hvavoltang éjszakai cukrászdát olvastam, igyekeztem én is így tenni. Egy-egy fejezetet egyben elolvasni úgy, hogy utána hagyok neki időt ülepedni, nem rohanok az olvasással, és lehetőleg nem hagyom félbe a történetet a fejezet közepén.

Nem tudom, mások hogyan olvasnak, de nálam egy ideje szinte megszűntek létezni a fejezeti egységek. Mármint nyilván a könyveimben ott vannak, azért nem radírozom ki őket, szimplán én nem nagyon tartom őket. Ott hagyom abba az olvasást, ahol éppen muszáj, és onnan veszem fel a fonalat, ahol legutóbb abbahagytam. Ez pedig igazán ritkán esik úgy, hogy pont egy fejezet vége legyen.

Emellett pedig mondhatni rohanok olvasás közben. Valahol ez a könyves bloggerség – vagy ma már nevezzük inkább tartalomgyártásnak, hiszen egy ideje igyekszem a TikTok- és Instagram-profilomat is építgetni a témában – egyik átka. Muszáj haladni az olvasmányokkal, hiszen a turnék konkrét időpontokhoz vannak kötve, azokat pedig tartani kell. Van egy dátum, amikorra készen kell lenni a könyvvel, aztán meg kell írni a bejegyzést, elkészíteni a tartalmakat, és közben már ott vár a következő történet is. Hiába az olvasás az egyik kedvenc hobbim, néha akaratlanul is feladattá válik.

Viszont most igyekeztem ezt mind félrerakni és ténylegesen jelen lenni az olvasásban. Egész fejezeteket olvastam el, utána pedig hagytam ülepedni az adott rövid történetet. Nem azon gondolkodtam, hogy hány oldal van még hátra, mennyit kellene aznap haladnom, vagy mikorra kell befejeznem. Egyszerűen csak olvastam. Utólag pedig azt gondolom, hogy ennél a könyvnél különösen sokat adott az élményhez, hogy nem próbáltam végigrohanni rajta.

Hiszen, ahogy ez általában az ilyen könyveknél lenni szokott, itt is több apró történetből áll össze az egész. Persze ott van a főszál, ami a cukrászdát működtető lányról szól, aki frissen lett tulajdonos, miután a nagymamája elhunyt, de mellette folyamatosan érkeznek a cukrászda különös vendégei is.

Csakhogy itt a vendégek nem egyszerűen olyan emberek, akik egy sütemény és egy csésze tea mellett szeretnék kibeszélni magukból az életük problémáit. A cukrászdába halott lelkek érkeznek, akik még nem tudtak teljesen elszakadni az életüktől. Mindegyiküknek van egy története arról, hogyan halt meg, mit hagyott maga mögött, és legfőképpen arról, kitől szeretne még elbúcsúzni. Azért érkeznek ide, hogy végül felszabadulhassanak és tovább tudjanak lépni.

Ez pedig már önmagában meghatározza a könyv hangulatát. Hiszen lényegében minden új történet mögött ott van egy haláleset és valaki, akinek nem volt lehetősége rendesen elköszönni. Lehet sejteni, hogy ebből nem feltétlenül lesz az a felhőtlen, habos-babos cukrászdás olvasmány, amit pusztán a gyönyörű borító alapján akár várhatnánk.

Mégsem mondanám kifejezetten szomorú könyvnek. Sokkal inkább az elengedésről szól. Arról, hogy mi marad az ember után, milyen kapcsolatokat hagyunk félbe, és mennyi mindent nem mondunk ki addig, amíg még lehetőségünk lenne rá. A történetekben persze ott van maga a halál, de legalább ennyire fontosak azok is, akik életben maradtak. Azok az emberek, akikhez a lelkek még egyszer utoljára vissza szeretnének találni.

Talán pont emiatt találtak meg engem ennyire ezek az apró történetek. Minden egyes lélek mögött volt valaki, akit szeretett, valaki, akitől nem sikerült úgy elbúcsúznia, ahogyan szeretett volna. Ettől pedig az egész könyvben folyamatosan ott lebeg egy nagyon különös kettősség. Tudjuk, hogy ezeknek az embereknek a története már véget ért, miközben nekik még van valami, amit le kell zárniuk.

Be kell vallanom, nem is egy történet rendesen megsiratott. Tényleg potyogtak a könnyeim, összecsavarodott a gyomrom, és volt, hogy egy-egy fejezet után kellett néhány perc, mielőtt tovább tudtam volna lépni a következőre. Talán ezért is működött annyira jól az, hogy ezúttal tényleg fejezetenként olvastam. Egy-egy ilyen történet után nem is feltétlenül akartam rögtön megismerni a következő lelket és az ő sorsát.

Nem tudom, tényleg én voltam-e éppen ennyire szentimentális állapotban, vagy egyszerűen ennyire jól találtak meg ezek a történetek, de rendkívül szívhez szóló volt számomra több jelenet is. Közben pedig egyáltalán nem éreztem azt, hogy erőszakosan próbálná kipréselni belőlem az érzelmeket. Inkább csendesen, finoman építkezett, aztán egyszer csak azon kaptam magam, hogy már megint könnyes a szemem.

Különösen tetszett, hogy a természetfeletti alapötlet ellenére mennyire emberi tudott maradni. A lelkek, a különleges cukrászda és az egész mágikus világ tulajdonképpen csak keretet adnak azoknak az érzéseknek, amelyek egyáltalán nem fantasztikusak. Szeretet, gyász, megbánás, ragaszkodás, kimondatlan mondatok és az a vágy, hogy még egyszer utoljára kapcsolatba kerülhessünk valakivel, aki fontos nekünk. Talán éppen ezért lehet annyira könnyen kapcsolódni hozzá akkor is, ha egyébként az ember nem feltétlenül rajong a mágikus realizmusért.

A pityergés ellenére pedig nagyon kellemes és valahogy mégis felemelő élmény volt olvasni. Furcsa ezt egy olyan könyvről mondani, amelyben lényegében halott emberek mesélik el a saját történetüket, mégsem maradt bennem utána nyomasztó érzés. Sokkal inkább valamiféle nyugalom. A halál itt nem valamiféle horrorisztikus vagy félelmetes dologként jelenik meg, hanem egy átmenetként, amely előtt még lehetőség nyílik arra, hogy valami a helyére kerüljön.

És szerintem éppen ez az, ami miatt ennyire működött nálam. A történetek szomorúak, de közben van bennük valami vigasztaló is. Tudjuk, hogy a szereplők sorsán már nem lehet változtatni, de még megkaphatják azt az utolsó lehetőséget, amire szükségük van ahhoz, hogy elengedjék azt az életet és azokat az embereket, akiket maguk mögött hagytak.

Őszintén, az egyik legjobb tapasztalatom volt ez a kötet a zsánerében, pedig azt hiszem, szinte biztosan állíthatom, hogy a magyarul megjelent ilyen típusú könyveknek legalább a 90%-át olvastam. Talán pont ezért lepett meg ennyire, hogy még mindig tud újat adni ez a műfaj. Azt hittem, nagyjából már tudom, mire számíthatok, ha meglátok egy kedves borítót, rajta egy apró távol-keleti vendéglátóhellyel. A Hvavoltang éjszakai cukrászda mégis megmutatta, hogy egy ismerős alapfelállásból is lehet olyan történetet írni, ami sokáig az emberrel marad.

És talán egy kicsit arra is emlékeztetett, hogy nem kell mindig rohannom az olvasással. Hogy néha nem baj, ha egy könyv nem két-három nap alatt fogy el, hanem hagyom, hogy a saját tempójában meséljen. Ennél a kötetnél kifejezetten úgy érzem, hogy adott hozzá az élményhez, hogy minden történetnek hagytam egy kis helyet és időt, mielőtt beengedtem volna a következőt.

Így, ha szeretitek ezeket a kedves, távol-keleti, kávézós, teázós, cukrászdás és mágikus történeteket, akkor csak ajánlani tudom. Főleg akkor, ha nem bánjátok, hogy ezúttal a kedvesség mellé jó adag melankólia és néhány könnycsepp is társul. Szerintem a zsánerében kifejezetten kiemelkedő darab, ami az ismerős elemek ellenére is képes valami sajátot adni. Nem mellesleg pedig gyönyörű a borítója is, igazi kis gyöngyszem a könyvespolcon – bár nálam most már messze nem csak emiatt marad emlékezetes.

Blogturné Klub:

Jonhva a nagymamája végrendeletéből tudja meg, hogy két feltételt betartva örökli meg a pékségét: csak éjszaka lehet nyitva és legalább egy hónapig üzemeltetnie kell az üzletet. Kis töprengés után elfogadja a feltételeket, de hamarosan kiderül, hogy a betérők az újjászületésükre váró szellemek… 

Tartsatok bloggereinkkel A ​Hvavoltang éjszakai cukrászda blogturnéján! 

További állomások:

Blogturné Klub

10/10 - Pandalány olvas

10/12 - Csak olvass!

10/14 - Ambivalentina

10/17 - Hagyjatok! Olvasok! 

A mágikus realista távol-keleti könyvek egyre közelebb kezdenek állni hozzám, ami nem is csoda, tekintve, hogy most már egészen hosszú azon könyvek listája, amik ebbe a zsánerbe tartoznak és olvastam őket. Nincs mit tenni, ha valami ázsiai kultúrákkal foglalkozik, akkor nekem muszáj a közelébe kerülnöm. Ugyanakkor a legutóbbi olvasmányom óta még jobban felbátorodtam, így alig vártam, hogy mindennapi kenyerem helyett mindennapi mágikus realista ázsiai történetemet magamhoz vegyem.

Fülszöveg:

A cseresznyefa hangja és más történetek

A város egyik félreeső szegletében, a szürkületben néha felbukkan egy különös kisbolt. Nem nappal, nem éjjel – hanem a kettő között: alkonyatkor. A polcain nemcsak üdítők és szendvicsek sorakoznak, hanem rég elfelejtett tárgyak is: egy elveszett levél, egy gyerekkori játék, egy megsárgult fénykép. Ez az üzlet azokat várja, akik valamit elveszítettek – egy barátot, egy szerelmet, önmagukat. Mindenki más történettel érkezik, és egy apró csodával távozik.

Ha elvarázsoltak Az eltűnő Cseresznyevirág Könyvesbolt szelíd, japán csodái, akkor itt az új menedékhelyed: egy különös üzlet az alkonyi szürkületben, ahol nemcsak elveszett tárgyak, hanem elfeledett érzések is hazatalálnak.

Fiatal olvasóinknak ajánljuk.

Saki Murayama japán író, aki főként gyerek- és ifjúsági irodalmat, illetve hangulatos mágikus realista történeteket ír. Több bestseller szerzője. Az Esthajnal vegyesbolt sorozat darabjai több mint félmillió példányban keltek el Japánban. A kötet elbeszélései mind ehhez a varázslatos üzlethez kapcsolódnak, és a szív legmélyebb érzéseit szólaltatják meg.

Én és a könyv:

Az Esthajnal Vegyesbolt viszont egészen hamar meglepett, ugyanis bár elsőre nagyon úgy tűnt, hogy a már jól ismert receptet követi, végül mégis egészen máshogy épült fel, mint amire számítottam. Persze megkaptuk a szokásos különleges üzletet, ahová nem lehet csak úgy besétálni az utcáról: azok találnak rá, akiknek valamiért dolguk van ott. És megvolt az a szerkezet is, amit ezeknél a könyveknél már szinte várok, vagyis hogy minden fejezetben egy új szereplő és vele együtt egy új történet kerül előtérbe.

Csakhogy ezek a történetek meglepően kevéssé kapcsolódtak egymáshoz. Az első kettőnél még vártam, hogy majd szépen lassan elkezdenek összeérni a szálak, a harmadiknál viszont már konkrétan felvont szemöldökkel néztem magam elé, hogy oké, ebből mégis mi lesz? Nemcsak a szereplők és a történeteik álltak meglehetősen távol egymástól, hanem maga a vegyesbolt is jóval kisebb szerepet kapott, mint amire számítottam. Nem igazán kaptunk hozzá nagy háttértörténetet vagy magyarázatot, és sokkal inkább keretet adott az egyes fejezeteknek, mintsem a történet valódi középpontjává vált volna.

Ami viszont mégis összefűzte ezeket a látszólag teljesen különálló történeteket, az a búcsú volt. Ráadásul nem az a fajta búcsú, amire az ember talán elsőként gondolna egy ilyen kötetnél: itt nem halott szeretteiktől próbáltak elköszönni a szereplők. Mindegyik történet valamilyen másfajta elengedést ragadott meg, és szerintem pont ettől tudott a könyv annak ellenére is egységes maradni, hogy közben az egyes fejezetek egészen más irányokba vittek.

A hangvétel ugyanakkor nekem néha egy kicsit gyerekesebbnek érződött. Érezhető volt, hogy a szerző korábban elsősorban gyerekeknek írt, nemcsak a nyelvezet egyszerűségében, hanem a különböző megszemélyesítésekben és abban is, ahogyan egy-egy gondolatot vagy érzelmet megfogalmazott. Ez eleinte kicsit szokatlan volt, főleg mert hasonló témáknál már hozzászoktam egy valamivel melankolikusabb, felnőttesebb hangulathoz.

Mindezek ellenére – vagy talán részben pont emiatt – nagyon kedves olvasmány lett. A történetek külön-külön is szépek voltak, és bár nem kaptam meg azt a nagy összeérést vagy megfejtést, amit az elején vártam, egy idő után már nem is ezt kerestem bennük. Egyszerűen élveztem, ahogy egymás után megismerhetem ezeket a furcsa, néhol egészen meseszerű kis történeteket, és azt, hogy mindegyik egy kicsit más oldalról beszél arról, milyen sokféleképpen lehet valamitől – vagy valakitől – búcsút venni.

Örülök, hogy elolvastam, és bátran ajánlom minden hasonszőrűnek, aki hozzám hasonlóan igyekszik kimaxolni ezt a zsánert, és szeret egy-egy rövid történettel nyugovóra térni, vagy éppen metrózás közben néhány megálló erejéig kizökkenni az egyhangú mókuskerékből.

Blogturné Klub:

Saki Murayama varázslatos világában egy különös kisbolt csak alkonyatkor nyitja meg kapuit, hogy segítsen azoknak, akik valami fontosat elveszítettek. Az Esthajnal vegyesbolt megható, mágikus realista történeteken keresztül mesél emlékekről, veszteségekről és újrakezdésről. Tartsatok a Blogturné Klub bloggereivel, és fedezzétek fel velünk a 21. Század Kiadó gondozásában megjelent kötet titkait!

További állomások:

Blogturné Klub

10.13. Ambivalentina

10.16. Pandalány olvas

10.18. Csak olvass