Hogy én mennyire szeretem a jó krimiket! Magyar írók tollából viszont még nem különösebben olvastam a műfajban. Az egyetlen, ami hirtelen eszembe jut, a Rókabérc Mészöly Ágnestől, amitől teljesen odáig voltam, így azt hiszem, érthető, ha azóta felkeltették az érdeklődésemet a hazai nyomozós és borzongós történetek.

Bár tény, hogy az Eltemetett bűnök nem Magyarországon játszódik, ezt a kezdetben talán hiányosságnak tűnő tulajdonságát nálam nagyon gyorsan előnnyé formálta. Tudjátok, mennyire odáig vagyok a távol-keleti kultúrákért, és mennyire szívesen olvasok lényegében bármit, ami kapcsolódik ehhez a témához. Thai kötődésű olvasmányom ráadásul még nem is volt, így még kíváncsibban vártam, milyen élmény lesz ez a kötet.

Fülszöveg:

Illusztris társaság gyűlik össze Pattaja kikötőjében egy jachton, hogy a tulajdonos, Phillip Blount legújabb bangkoki befektetési terveiről tájékozódjon. Az este azonban váratlan fordulatot vesz, amikor az egyik meghívott vendéget vérbe fagyva találják. A thai rendőrség gyorsan lezárja az ügyet: a házigazdát gyilkosság vádjával előzetes letartóztatásba helyezik. Blount megbízottja, Aria Vallés azonban hisz a főnöke ártatlanságában, és az ez idő tájt Bangkokban tartózkodó spanyol nyomozót, Francisco Corderót kéri meg az eset felderítésére.

Ahogy a nemzetközi hírnévnek örvendő százados elkezdi felgöngyölíteni az ügy szálait, gyorsan kiderül, hogy a társaságból több embernek is lehetett indítéka a gyilkosságra. Egyes nyomok különösen magas körök felé, a thai királyi család egy tagjához, míg mások a délkelet-ázsiai országban működő orosz titkosszolgálat irányába vezetnek. A gyilkosság gyökerei Thaiföld második világháborús japán megszállásáig nyúlnak vissza, de vajon mi lehet az a titok, amiért ennyi idő elteltével is képes valaki gyilkolni?

Én és a könyv:

A történet tehát Thaiföldön játszódik, ami már alapból szerintem rendkívül izgalmassá teszi az alapsztorit, ugyanakkor rengeteg buktatót is hordoz magában. Mind találkoztunk már ugyanis olyan olvasmánnyal, ahol az írónak nem sikerült igazán jól és hitelesen megragadnia a helyszín jellegét és szellemét. Ilyen szempontból Thaiföld szerintem különösen nagy kihívás, bár szerencsére én nem tudok kifejezetten kritikusan hozzáállni a témához, hiszen még nem jártam arrafelé.

Ami viszont számomra különösen izgalmassá tette az olvasást, az az volt, hogy pont a könyv megjelenése előtt vettük meg a Thaiföldre szóló repülőjegyeinket. Így már ennek tudatában, és az utazás miatti hatalmas izgalommal vetettem bele magam a regénybe.

Az egyik első dolog, ami rendkívül meglepett, Pálmai-Lantos Éva kiléte volt. Sosem olvastam ezelőtt tőle, és úgy látszik, ez nem is fog változni, hiszen Pálmai-Lantos Éva nem létezik. Egy írópáros közös alkotásainak álneve ez, ami Vancsó Évát és Szélesi Sándort takarja. Lövésem sem lett volna erről, ha rögtön az olvasás elején nem olvasom el a könyv hátuljában található rövid ismertetőt a párosról.

Kellemes meglepetés volt, és így kíváncsiságból jobban is figyeltem arra, vajon érezhető-e, hogy melyik részt ki írta, van-e valamilyen észrevehető hangnemváltás. De az egész annyira profin lett összerakva, hogy ha nem tudom előre, soha meg nem mondtam volna, hogy kétszerzős kötetről van szó.

Na de most már tényleg a könyvről.

Ez egy klasszikus nyomozós krimi: már a kötet legelején fény derül a bűntettre, de ahogy annak lennie kell, a gyilkos kiléte kérdéses. Az evidens és legegyszerűbb választ, Mr. Blountot rögtön előzetesbe is veszik, ám az ártatlanságában erősen hívő kollégái, na meg egy elszánt spanyol rendőr igyekeznek a rendelkezésükre álló szűk időben felgöngyölíteni az ügyet.

Nyilván már ennyi is elég tud lenni egy izgalmas krimihez. Adott egy hajó, rajta egy rakás meghívott, gazdag vendég, egy halott és a házigazda, akit végül letartóztatnak. Már ez önmagában elég lenne, de az írók nem állnak meg itt: rögtön tekernek egyet a sztorin, és bevezetik a második világháború idején játszódó másik szálat, ami sokkal mélyebbre nyúló ellentéteket és motivációkat sejtet.

Be kell vallanom, néhol ezeket a részeket még jobban is élveztem. Tetszett, ahogy itt nem a gyilkosság állt a középpontban, egyszerűen csak emberek próbáltak túlélni egy nehéz időszakban. Ráadásul úgy vannak ábrázolva, ahogy szerintem az ember a valóságban is viselkedik: egyszerűen, gyarlón, haszonlesően és erkölcsileg szürkén. Senki sem eredendően rossz, viszont a helyzet mindenkiből mást tud előhozni. Nagyon tetszett, ahogy ezeket a jeleneteket igazán nyersen és direkt módon mutatta be a kötet, és nem próbálta megszépíteni őket.

Ezzel szemben a jelenben játszódó részek úgy haladtak, mint a kedvenc Dr. Csont, Mentalista és hasonló nyomozós sorozataink, annyi különbséggel, hogy itt a válaszok egyáltalán nem adták magukat könnyen. Nekem baromira tetszett, hogy nem voltak csodás véletlenek és tökéletes egybeesések. Meglepően sokszor volt üresjárat, de ezek számomra nem unalmas részek voltak, inkább valóságosabbá tették a történetet. Mert hát igen, valószínűleg ilyen egy nyomozás: van, hogy az ember mindenhol falakba ütközik.

Külön tetszett, mennyire érezhető volt, hogy a szerzők otthonosan mozognak a helyszínen és a kultúrában. Mindaz, amit a thaiboxedzéseimen, buddhista ismerőseimtől, illetve thaiföldi vagy korábban Thaiföldön élt ismerőseimtől hallottam, valamilyen formában bele volt gyúrva ebbe a regénybe, és nagyon szépen megfért a nyomozós szál mellett. Iszonyatosan meghozta a kedvemet ahhoz, hogy végre én is ott legyek, és mindezt személyesen tapasztalhassam meg – persze remélhetőleg abszolút hullák és nyomozások nélkül.

A lezárás pedig parádésra sikeredett. Imádom, amikor nem jövök rá idő előtt, ki a gyilkos, és amikor egy eset kellően összetett ahhoz, hogy meglepjen, de közben nem válik kacifántossá vagy légből kapottá. Itt nagyon szépen lett felépítve és következetesen levezetve az egész. Külön értékeltem az epilógust, ahol a megfejtés minden fontos részletére külön kitértek, így tényleg minden apró kirakósdarab a helyére tudott kerülni.

Összességében nagyon jó olvasási élmény volt, és szívesen olvasnék még az írópárostól. Bár be kell vallanom, engem leginkább a távol-keleti vonallal tudtak magukhoz édesgetni, és ez az olvasás végére sem változott. Ettől függetlenül nem zárkózom el a többi könyvüktől sem, viszont végtelenül örülnék, ha újabb Thaiföldön vagy a környékén játszódó kötettel rukkolnának elő.

Ajánlom mindenkinek, aki már ki van éhezve egy jó, klasszikus nyomozós krimire, de közben valami kicsit különlegesebbre is vágyik.

Blogturné Klub:

Egy luxusjachton elkövetett gyilkosság borzolja a kedélyeket Pattaján, Aria Vallés azonban nem hisz a letartóztatott házigazda bűnösségében, ezért felbéreli a Thaiföldön tartózkodó Francisco Cordero magánnyomozót, hogy fedje fel az igazságot. A szálak egyre mélyebbre vezetnek: titkok, a thai királyi család, az orosz titkosszolgálat és a japán megszállás múltja is összekapcsolódik. Vajon sikerül feltárni az eltemetett bűnöket? Kövessétek a Blogturné állomásait, és nyomozzatok velünk!

További állomások:

Blogturné Klub

10.02. Kitablar

10.04. Ambivalentina

10.06. Könyv és más

Néha úgy érzem, hogy én már kinőttem az ifjúsági/fiatal felnőtt korosztálynak szóló könyvekből. Már többször előfordult, hogy túl bugyutának, túl nevetségesnek éreztem egy-egy történetet, és egyszerűen már nem kötött le. De lehet, hogy igazából csak nem jó könyveket választok.

A Campus Drivers nem ígért sokat. Egyszerű, romantikus, egyetemistás történetnek tűnt, mégis olyan élményt adott, amit már nagyon régóta nem kaptam ilyen típusú könyvtől. Teljesen beleszerettem mindkét főszereplőnkbe, úgy szurkoltam nekik, mint egy kis rajongó, és együtt sírtam és nevettem mindkettejükkel. Egyáltalán nem számítottam erre, főleg azért, mert az eleje azért kissé döcögősen indult, de most már alig várom, hogy láthassam, mit alkotott belőle az Amazon Prime.

Fülszöveg:

Csak egy fuvar lesz, de a szíved is beleremeg…

Az új szemeszter igazán reménytelinek ígérkezik Lane O'Neill számára. A Campus Drivers alkalmazás, amelyet legjobb barátaival indított, hatalmas sikernek bizonyul, a lányok egyszerűen megvesznek értük. A koncepció egyszerű: a négy sofőr felújított veteránautóival taxis szolgáltatást nyújt az egyetemi diákoknak.

Lane-nek csupán egyetlen hibája van: képtelen kötődni bárkihez. A barátain kívül senkit sem tűr meg hosszabb ideig maga mellett, egészen addig, amíg fel nem bukkan a lépcsőházban egy viharvert és elveszettnek tűnő lány, akit épp most dobott a pasija. Lane átmenetileg befogadja a kanapéjára a kissé idegesítő idegent, Lois kedvessége és elbűvölő humora azonban hamar rést üt a fiú áttörhetetlen pajzsán…

Én és a könyv:

Be kell vallanom, elsőre leginkább a borítóra ragasztott matrica ragadta meg a figyelmemet, miszerint nemsokára az Amazon Prime fogja feldolgozni a sztorit. Azt nem tudom pontosan, hogy film vagy sorozat készül-e belőle, de én az utóbbira tippelnék, főleg annak tudatában, hogy maga a könyv is egy sorozat része. Ráadásul mindenki emlékszik, mekkorát ment Elle Kennedy Off-Campus sorozata, ami nagyon hasonló könyvfelépítésen alapul, így azt hiszem, már most kijelenthető, hogy a Prime egy újabb nagy dobással készül.

Hiszen a recept itt is ugyanaz: van egy egyetemi baráti társaság, egy rakás fiú, akiket összeköt valami. Jelen esetben a hoki helyett az autók, és ha jól vettem ki, akkor specifikusan a régi, menő járgányok. Nagymenők, úgymond a suli rosszfiúi, akiknek eszük ágában sincs barátnőt keríteni maguknak, élvezik a csajozás adta lazaságot és fesztelenséget. Ám az egyik tag mégiscsak összefut egy olyan lánnyal, akiről most azt kellene mondanom, hogy egyből megdobogtatja a szívét, de ehelyett inkább az a helyzet, hogy kegyetlenül maga alatt van, és éppen hajléktalan.

Mielőtt még elmesélném itt az egész fülszöveget és cselekményt, gyorsan tovább is ugrok arra a részre, ahol azt ecsetelem, nekem hogyan tetszett a dolog. Bár ezt már a bevezetőben is lelőttem: tényleg nagyon tetszett.

Ami úgy érzem, hogy mostanság az egyik legnagyobb erősség tud lenni számomra egy romantikus regényben, az a slow burn trope. Amikor egyszerűen lassan indulnak be a dolgok. Amikor a főhőseinknek van idejük megismerni egymást, és ténylegesen útközben alakulnak ki az érzelmek, nem pedig első látásra.

Nagyon tudom élvezni, amikor nem sóvárognak az első pillanattól kezdve egymás után a karakterek, hanem először közelebb kerülnek egymáshoz, és csak később ismerik fel, hogy ebben talán valami több is lapul. Ezt mondjuk ki kell egészítenem azzal, hogy pont emiatt különösen szeretem az enemies to lovers trope-ot is, mivel az én ízlésem valamiért jobban szereti, ha már a sztori elejétől látszódik a közeledés, de nem az a kiindulópont, hogy jó barátok. Ennek a spektrumnak mondhatni a legszéle nyújtja számomra a legnagyobb szórakozást: amikor még ráadásul ellenségesek is egymással. Nem kell itt eszeveszett ellentétekre gondolni, nekem már az is elég, ha legalább egyikük nem kifejezetten pozitívan tekint a másikra.

Ezt pedig itt meg is kaptam. Annyira nem nagy az ellentét, hogy a könyv beleilljen az enemies to lovers halmazba, mégis kellően távolról indulnak a karakterek ahhoz, hogy egy teljes könyvet kitöltsön a történetük. Nem a klasszikus „muszáj valaminek elromlania félúton, hogy valahogy kitegyen a sztori egy átlagos könyvvastagságot” eset valósul meg.

Az írónő nagyon szépen lépteti egymás felé a főhőseinket, lassan, apró lépésekben, ami végtelenül szórakoztató és szerethető. Nem is beszélve a stabil mellékszereplő-brigádról, a Campus Driversről, akik pontosan azt a hülye szépfiú bagázst hozták, ami egy ilyen kaliberű könyvhöz kell. Szerethetőek voltak és viccesek. Olyannyira, hogy rengetegszer azon kaptam magamat olvasás közben, hogy fel-felhorkantok és hangosan kacarászom, mert annyira működött egy-egy szóváltás vagy jelenet.

Számomra minden tökéletes mértékben volt adagolva: a dráma, a feszültség, a viccek, a romantika és nem mellesleg az erotika is. Utóbbit külön kiemelném, mert bár van benne, pontosan olyan egészséges mértékben, ahogy szerintem egy egyetemistákról szóló kötetben kell, miközben továbbra is a romantikus zsáneren belül maradunk. Nem ezen van a hangsúly, viszont hozzátesz a sztorihoz, amikor megjelenik, és abszolút megalapozott minden ilyen jelenet létjogosultsága, ami szerintem baromi ritka.

Én elmondhatatlanul szerettem. Olyan érzéseket keltett bennem, mint amikor életemben először olvastam az Off-Campus sorozat első részét, amiről tudni kell, hogy már legalább háromszor újraolvastam, ha nem többször.

Így hát alig várom, hogy kijöjjön a vizuális feldolgozása, azaz a sorozat a Prime-on, illetve hogy a General Press Kiadó elhozza a könyvsorozat további részeit is, mert ha jól láttam, még legalább három vagy négy rész vár rám a Campus Drivers csodás szereplőgárdájával. Remélhetőleg a többi fiú is talál magának egy-egy leányzót, én pedig már alig várom, hogy visszatérhessek ebbe a világba.

Blogturné Klub:

Egyetemi élet, veteránautók és egy nem mindennapi fuvarszolgálat – megérkezett C. S. Quill Campus Drivers sorozata! Tartsatok velünk Lane és Lois történetében, amelyből hamarosan sorozatadaptáció is érkezik az Amazon Prime-ra!

További állomások:

Blogturné Klub

10.01 Zakkant olvas

10.03 Ambivalentina

10.05 Kelly és Lupi olvas

 Már olvastam korábban Sebastian Fitzektől, sőt nemrég egy olyan könyv is a kezembe került, amelyben rá hivatkoztak, így egyre jobban körvonalazódott előttem a „Fitzek-jelenség”. Németországban ő maga a koronázatlan thrillerkirály, és bár a General Press által elhozott előző könyve, A lány az ablakban annyira nem győzött meg, mégis kíváncsi voltam, mi emeli ki ennyire ezt az írót a műfajban. Mi az, amit én eddig nem vettem észre a zsenialitásából?

Fülszöveg:

Josy, a neves pszichiáter, Viktor Larenz tizenkét éves lánya rejtélyes körülmények között eltűnik. A kitartó nyomozás ellenére az ügy megoldatlan marad: nincs holttest, nincsenek tanúk, nincsenek nyomok, amelyeken elindulhatnának.

Dr. Larenz a válása után egy eldugott nyaralóba vonul vissza, ahová négy évvel a lánya eltűnése után egy gyönyörű nő kopog be. Az ismeretlen nőt téveszmék gyötrik: újra és újra megjelenik előtte egy kislány, akinek az eltűnése kísértetiesen hasonlít Josy esetéhez. Viktor vonakodva ugyan, de megkezdi a terápiát, ami egyre inkább drámai kihallgatássá válik…

A terápia Sebastian Fitzek 2006-ban megjelent debütáló regénye, amely megalapozta a szerző későbbi sikerét. A kötetből, amely több héten át vezette a német Spiegel magazin bestsellerlistáját, azóta több mint nyolcmillió példányt adtak el világszerte. 2023-ban tévésorozatot készítettek belőle.

Én és a könyv:

A terápia Fitzek első regénye volt, ami egyébként a két köszönetnyilvánításnál is nagyon szépen megmutatkozik. Tudom, nem szerencsés rögtön a könyv végén kezdeni, és az olvasást természetesen én sem így kezdtem, a bejegyzésben viszont már az elején szeretném kiemelni ezt az apró, kedves részletet. A kötet végén ugyanis két köszönetnyilvánítás kapott helyet: az eredeti és egy évekkel később hozzáadott változat. Az elsőben olyan kedves lelkesedéssel köszöni meg Fitzek az olvasónak, hogy az ő könyvét választotta, hogy még az e-mail-címét is megadja arra az esetre, ha valaki szeretné megosztani vele a véleményét arról, hogyan tetszett neki a történet. Utólag, ismerve a könyv sikerét és azt, hová jutott vele az író, különösen szerethető volt ezt olvasni.

Hatalmas sikert hozott számára a debütáló kötete, amit őszintén meg is tudok érteni. Nagyon jó receptet alkalmazott. Egyrészt meglehetősen rövid a könyv, így könnyű rászánnia magát az olvasónak, és akár egy vonat- vagy buszútra is magával vinni. Másrészt egészen kiszámíthatatlan.

Fitzek folyamatosan fenntartja az olvasó figyelmét, és mindig valami egészen mást sejtet, mint ami a következő pillanatban történni fog. Hiába gondolja úgy az ember, hogy most már sikerült kilogikáznia a valós eseménysort, mindig akad még egy apró csavar, amitől megint egy kicsit másképp látjuk az addig történteket, és máshogy csapódik le a valóság.

Nagyon élveztem, ahogy egy-egy fejezet után ráeszméltem, hogy teljesen megváltozott a különböző karakterekről alkotott véleményem. Szinte folyamatosan változott, hogy kit kedvelek, kinek hiszek és kiben kételkedem, miközben a történet kifejezetten kevés szereplővel operál. Talán pont emiatt működött ennyire jól: nem kellett egy hatalmas szereplőgárdát fejben tartanom, mégis állandóan újra kellett értékelnem azt a néhány embert, akiket már azt hittem, ismerek.

Mindezek ellenére a történet könnyen követhető maradt. Ugyanakkor úgy érzem, egyszer még el kellene olvasnom a könyvet, mert folyamatosan voltak benne olyan utalások és félmondatok, amelyekre most, hogy már ismerem a végét, nagyon kíváncsi lennék. Vajon másodjára hamarabb összeállna a kép? Észrevenném azokat a jeleket, amelyek elsőre jelentéktelennek tűntek? Vagy esetleg találnék olyat is, ami a teljes történet ismeretében már nem annyira logikus?

Mindenképpen újraolvasnám, ami nálam egészen ritka érzés. Azt hiszem, ezzel végre sikerült Fitzeknek megmozgatnia bennem valamit, és talán arra is választ kaptam, miért szeretik ennyien. Ezek után kifejezetten kíváncsi lettem A meghívásra is, amely a harmadik, General Press gondozásában magyarul megjelent kötete az írónak.

Összességében annak, aki egy klasszikusan jó, borzongós pszichothrillert szeretne olvasni, és kifejezetten kedveli a pszichiátriai, pszichés vonalat, A terápia szerintem nagyon jól fog működni. De annak is jó választás lehet, aki még csak ismerkedik a műfajjal: rövid, könnyen olvasható, gyorsan halad, közben pedig éppen elég csavart tartogat ahhoz, hogy megmutassa, miért lett Sebastian Fitzekből az, akit ma a thriller egyik legismertebb európai szerzőjeként tartanak számon.

Blogturné Klub:

Sebastian Fitzek legismertebb és legnépszerűbb regényét új kiadásban hozta el nekünk a General Press Kiadó. A történet középpontjában egy pszichiáter orvos áll, akinek a lánya évekkel ezelőtt nyom nélkül eltűnt, és akit különös téveszmékkel keres fel egy rejtélyes beteg. Tartsatok velünk ennek a csavaros, fordulatokban gazdag pszichothrillernek a blogturnéján!

További állomások:

Blogturné Klub

09.25. Könyv és más

09.27. Pandalány olvas

09.29. Ambivalentina

Még télen, az egyik Könyvmolyképzős raktárvásáron beszélt rá egy barátnőm erre a kötetre. Én pedig egy jól hangzó thrillerre többnyire igazán kapható vagyok, főleg, ha azt is tudom, hogy nemsokára film készül belőle. Az utóbbi években szinte futószalagon indult meg a különböző könyves adaptációk gyártása, és ennek egyik legikonikusabb alakja Colleen Hoover, akinek több története is eljutott már vagy hamarosan eljut a filmvászonra. Ezek közé tartozik a könyv is, amiről a mai bejegyzés szól: a Verity.

Két szempontból is különösen kíváncsi voltam rá. Egyrészt még nem igazán olvastam az írónőtől, másrészt érdekelt, hogy egy klasszikusan romantikus-erotikus spektrumon mozgó szerző mit tud kezdeni a thriller műfajával.

Fülszöveg:

Magával ragadó és megdöbbentő. Egyszerűen nem lehet letenni.

Claire Contreras New York Times bestseller szerző.

Lowen Ashleigh, az anyagi csőd szélén álló, küszködő író élete állásajánlatát kapja, amikor Jeremy Crawford, a bestseller szerző Verity Crawford férje felkéri, hogy balesetben megsérült felesége helyett megírja az asszony sikersorozatának befejező részeit.

Lowen megérkezik a Crawford házba, hogy átnézze Verity többévnyi jegyzeteit és vázlatait, remélve, hogy elegendő anyagot talál a munka elkezdéséhez. Csakhogy az irodában nemcsak kaotikus állapotok fogadják, hanem egy önéletrajz is, amit az asszony a legnagyobb titokban írt. A kézirat minden oldala vérfagyasztó vallomást rejt, köztük annak az éjszakának a történetét, ami örökre megváltoztatta a család életét.

Lowen először úgy dönt, hogy nem mutatja meg Jeremynek a kéziratot, mert annak tartalma még több fájdalmat okozna a gyászoló apának. De ahogy a férfi iránti érzelmei egyre erősebbé válnak, rájön, hogy talán mégis fel kéne fedni Verity mocskos titkait.

Egy egyedülálló romantikus thriller a New York Times bestseller szerző Colleen Hoover tollából.

Én és a könyv:

Azzal már az előzetes, kemény egy olvasmányomból is tisztában voltam, hogy az írónő a szívek megríkatásához nagyon is ért. Ezt egyébként a megfilmesített könyvei is alátámasztják, amiket ugyan nem olvastam, viszont megnéztem a moziban. (Tudom, nagyon kellemetlen olvasó emberként előbb a filmet megnézni, ezt kérlek, nézzétek el nekem.)

Így a Verityben is számítottam erős és heves érzelmekre, ami egy thriller esetében is nagyon jól tud működni. És őszintén: működött is. Fejezetről fejezetre érezhető volt, ahogy az írónő egyre tudatosabban irányítja az olvasó figyelmét, közben pedig egyre borzongatóbb és hidegrázósabb részletekkel ajándékozza meg.

Ez egyébként egészen meglepett. Mégiscsak egy elsősorban romantikus-erotikus vonalon mozgó írónőről beszélünk, de ebbe a kötetbe úgy tudta belefűzni az erotikát, és olyan egyéb részletekkel tűzdelte tele a történetet, hogy azok a megszokott olvasóközönségének feltehetőleg extrán gyomorforgatónak hathattak.

Olvasás közben próbáltam ebbe is belegondolni, mert teljesen őszintén: nekem a gyomorforgató élmény helyett sokkal inkább egyfajta bizarr kíváncsiságot hozott ez a kötet. Meglepett, hogy az anyaság és a kisgyermekes lét általánosan idealizált képébe ennyire bele mert tenyerelni az írónő, és ilyen részletesen merte megírni az ehhez kapcsolódó jeleneteket. Ezek kétségkívül baromi hatásosak voltak, és nagyon izgalmas volt látni, ahogy szépen lassan épül fel a történet.

Ami viszont engem eléggé hidegen hagyott, az a romantikus szál volt. Valahogy az ilyen műfajú könyvekben nehezebben tudom elfogadni ennek a létjogosultságát. Közben persze létrehozott egy érdekes kettősséget, ami egyfajta erkölcsi dilemmaként is lecsapódhatott az olvasóban, nálam viszont ez elég hamar átcsapott fejvakarásba, hogy ezt most mégis miért kell.

Az izgalomfaktor ettől függetlenül határozottan megvolt. Pár jelenetnél őszintén fogalmam sem volt, mi fog történni a következő oldalon, és egyszerűen nem tudtam letenni a könyvet addig, amíg megint egy viszonylag lazább, nyugodtabb részhez nem értem.

Egyébként az egész könyvet munkába járás közben olvastam, így szinte kizárólag a metrón haladtam vele. A vége felé viszont már annyira tűkön ültem, hogy mi fog történni, hogy szabályosan olvasás közben sétáltam haza. Ez ugyan erősen lelassította a lépteimet, de egyszerűen muszáj volt tudnom, mi lesz a vége.

A vége viszont...

Nem az a fajta befejezés, amit én az ilyen műfajú könyveknél szeretek. Nem szeretnék spoilerezni, így nem árulnék el róla többet, de én úgy jellemezném: megúszós. Számomra ez volt a legegyszerűbb megoldás, amit az írónő választhatott, és emiatt kifejezetten csalódott voltam. Annyi potenciál volt benne, annyi izgalmas lehetőség, és mégis ezt választotta. Őszintén sajnálom, mert egészen addig nagyon szépen felépítette a történetet.

Vászonra vinni viszont nagyon is jó ötlet ezt a könyvet. Rengeteg rendkívül filmszerű és vizuális részlet volt már a regényben is, amelyek szerintem szélesvásznon szuperül fognak működni, és őszintén alig várom, hogy láthassam. Igazi őszi, borzongós mozinak ígérkezik. Ráadásul a helyszínt is gyönyörűen írta le Hoover, így kíváncsi vagyok, milyen lesz végre filmen is látni azt a közeget, amit olvasás közben elképzeltem.

Leginkább azoknak ajánlanám, akik alapból is szeretik Colleen Hoover munkásságát, vagy még csak ismerkednek a thriller műfajával, és inkább a romantikus könyvek világából érkeznek. Ilyen esetben szerintem a Verity nagyon jó átvezető lehet a borzongás világába. És higgyétek el: thrillert olvasni baromi jó élmény még a félős és ijedős embereknek is – mint amilyen én vagyok.

Blogturné Klub:

A legújabb Colleen Hoover-adaptáció, a Verity jövő héten érkezik a mozikba, ám a vetítés előtt nem érdemes kihagyni a könyvélményt sem! Az írónő lélegzetelállító thrillere az igazság határmezsgyéjén jár kötéltáncot, és egyszerre láthatunk bele egy sikerszerző és egy feltörekvő író fejébe, miközben végig szépen lassan fény derül a Crawford-ház titkaira. Tartsatok ti is velünk a turnén még a film előtt!

További állomások:

Blogturné Klub

09.22. Pandalány olvas

09.24. Ambivalentina

09.26. Kitablar

09.28. Zakkant olvas

Nagyjából semmit sem tudtam erről a könyvről, csak azt, hogy gyönyörű a borítója, mindenhol ott van, és mindenki kíváncsi rá. Így hát beálltam én is a sorba, és alig vártam, hogy megtudjam, mi is ez a nagy felhajtás e körül a könyv körül. Az írónőtől ezelőtt még nem olvastam, és a könyv hátuljára írt szöveg sem mondott túl sokat a történetről, de annyit igen, amitől őszintén egy picit beleborzongtam. (A fülszöveget trükkösen a belső borítóra nyomtatták.) Már meg is történt a fejemben az a drámai kattanás, hogy igen, ez egy nagyon jó könyvnek ígérkezik, és alig vártam, hogy belekezdjek.

Mississippi, 1933. A nagy gazdasági világválság sötét árnyéka vetül a déli államokra, ahol a becsületnél csak a látszat fenntartása a fontosabb.

Birdie Calhoun huszonnégy éves, hajadon, és pontosan tudja, mit jelent a nélkülözés. Pénzt kérni érkezik gazdag családba beházasodott húgához, ám hamarosan kiderül, hogy sógora családja nála is nagyobb bajban van. Hogy megmentse az ősi kúriát az elárverezéstől, Birdie egy semmiből felbukkant, különös és elszánt nő, Charlie segítségével kockázatos és merész vállalkozásba fog, amely alapjaiban kezdi ki a konzervatív kisváros képmutató erkölcseit.

Eközben a helyi árvaház penészes falai között a tizenegy éves Meg a szabadságról és az anyjáról álmodozik, aki biztosan vissza fog jönni érte egyszer. Nem is sejti, hogy az árvaház gőgös igazgatónője miért gyűlöli őt annyira, ahogy azt sem, hogy sorsa végül Birdie és Charlie valószínűtlen és vakmerő szövetségének sikerén múlik majd.

A Lázadó nők klubja szívszorító, fanyar humorú, mégis felemelő történet barátságról, kitartásról, túlélésről és a szabadság áráról egy olyan világban, ahol a nőknek nem osztottak lapot – s ezért úgy döntenek, inkább átírják a játékszabályokat.

Én és a könyv:

Nem tudom elmondani, mennyire imádtam ezt a könyvet. Nem azért, mert megfelelő esti mese lett volna, ahol főhősnőnk megtalálja a csodás hercegét, és együtt lovagolnak el sárkányháton zabot hegyezni, hanem mert úgy ábrázolta a valóságot, hogy összegyűljön bennem a keserűség, együtt érezzek a karakterekkel, utáljak is karaktereket, és ne tudjam letenni a történetet, mert egyszerűen kiszámíthatatlan.

Pont annyira sötét, hogy nem tudom megmondani, vajon a végén tényleg a jó győz-e, de közben nem esik bele abba a hibába, hogy ellaposodjon, vagy egyszerűen túl sok legyen az ember gyomrának ennyi fájdalom és szenvedés. Tökéletesen mérte ki ezeket az érzéseket az írónő, miközben arra is odafigyelt, hogy feminista irodalomként se essen át a ló túloldalára. A női szereplők közül is kerültek ki rémes, borzasztó alakok, csakúgy, mint a férfiak közül, miközben a férfi karakterek között is akadtak igazán szerethető és kedves szereplők, ahogy természetesen a nők között is.

És hogy teljes legyen a korhű ábrázolás, mindeközben a faji megkülönböztetés is hangsúlyos szerepet kapott. Hiszen a 20. század első felének Amerikájában még nagyon is jelen volt a faji alapú diszkrimináció, és a fekete embereknek egészen más bánásmóddal és társadalmi korlátokkal kellett szembenézniük. Nagyon erőteljes és bicskanyitogató volt ennek az ábrázolása, amivel úgy érzem, az írónő elérte a kívánt hatást, de közben nem lett túl sok: az olvasó még mindig könnyen tudta fogyasztani a szöveget, nem ülte meg a gyomrát.

Én őszintén meg is lepődtem, hogy ez a majdnem 700 oldalas könyv mennyire könnyen csúszik. Annyira olvasmányos volt, és annyira vitt magával előre a történet, hogy alig bírtam letenni. Nagyon érdekes volt számomra, hogy bár váltott szemszögből íródott, nem szabályosan váltották egymást a különböző nézőpontok. Sokkal inkább a két szál egymástól függetlenül zajlott, majd egy kis időre keresztezték egymást, aztán ismét különváltak, és így tovább.

Nagyon izgalmas volt így végigkövetni a két elbeszélő hónapjait, akik mindketten valamilyen módon kívülállónak számítottak a korabeli társadalomban. Ott volt például Birdie, aki már vénkisasszonynak számított a maga huszonévével, és Meg, aki árvaházban nevelkedett, bár a tizenegy és fél évéből valójában csak egy egészen rövid időt töltött ott.

Mindketten nagyon szerethetőek voltak, és nagyon sokat dobott a történeten a gyerekszáj, ahogy Meg próbálta megérteni és racionalizálni a tanult normákat, viselkedési formákat és társadalmi elvárásokat.

Nagyon élveztem, ahogy a történet felépült, amiről őszintén kicsit nehéz is úgy beszélni, hogy az ember ne spoilerezzen, de volt itt ezer- és egyféle hangulat, és olyan fordulatok, amelyektől hirtelen az olvasó azt sem tudta, mit gondoljon. Én nagyon élveztem, ahogy nagyjából sejthetővé váltak a dolgok, de mégis mindig egy picit más történt, mint amire számítottam volna, ezzel folyamatosan fenntartva az érdeklődésemet.

Közben pedig maga a könyv is nagyon jó gondolatébresztő volt, hiszen olyan, a valóságon alapuló tényekre épített, amelyekre érdemes odafigyelnünk, és hozzájuk mérten átgondolnunk a mai felfogásunkat az életről és a társadalmi normákról. Ilyen például az a tény, hogy alig több mint száz éve még egészen más lehetőségei voltak a nőknek a válás, a munkavállalás, a továbbtanulás vagy éppen a diplomaszerzés terén. Nem is beszélve arról, mennyit változott azóta a bőrszín és egyéb etnikai jellemzők alapján történő megkülönböztetés társadalmi és jogi megítélése.

Fontos látni, hogy ezek a dolgok mára mennyire máshogy működnek, és milyen kevés idő telt el azóta, hogy ez egyáltalán nem így volt. Ez egyszerre értelmezhető pozitívan és negatívan is, de mindenképpen megmutatja, hogy a változás még javában tart, és rajtunk is múlik, mi lesz belőle, hogyan folytatódik. Ehhez pedig remek építőelem ez a könyv, mert bár nem ad egyértelmű utasításokat – és ne is adjon –, megmutatja, honnan jövünk, és milyen értékek mentén érhettük el azt, ahol jelenleg tartunk.

Csodás, szívhez szóló olvasmány, amit csak ajánlani tudok mindenkinek, aki nyitott egy kicsit komolyabb üzenettel megírt, de közben rendkívül olvasmányos és szerethető történetre.

Nyereményjáték:

Kathryn Stockett, A segítség szerzőjének új regénye jelent meg az Open Books gondozásában: a Lázadó nők klubja. Ez a történet az 1930-as évek Amerikájába, a gazdasági válság sújtotta Mississippibe kalauzolja az olvasót. Birdie Calhoun egy olyan világban próbál boldogulni, ahol a nőknek kevés lehetőség jut, ám egy különös találkozás az árvaházi Meggel és az ajtajában egyszer csak felbukkanó Charlie-val olyan eseményekbe sodorják, amelyek nemcsak a saját életét, hanem a körülötte élők sorsát is megváltoztatják. Ha szeretnétek megismerni ezt a különleges, bátor nőkről, barátságról és újrakezdésről szóló történetet, a blogturné során egy példányt is nyerhettek a regényből!

A mostani nyereményjátékunk középpontjában az 1933-as események állnak - mi felteszünk minden állomáson egy állítást, nektek pedig nincs más dolgotok, mint eldönteni, hogy az az állítás igaz vagy hamis. A megoldást írjátok a Tally megfelelő sorába!

(Figyelem! A sorsoló program észleli az azonos IP címről érkező válaszokat, és csalás gyanújával hosszú távon kizárásra kerülnek a több lehetőséget igénybe venni vágyók! A játék utolsó állomását követő 3. napig tudjátok beküldeni a válaszaitokat, nem tudjuk hosszabbítani a turnékat! A megfejtéseket elküldés után nem áll módunkban javítani.  A nyertesnek 72 órán belül válaszolnia kell a kiértesítő e-mailre, ellenkező esetben új nyertest sorsolunk. A kiadó csak magyarországi címre postáz.)

A 42nd Street című musicalfilm 1933-ban került a mozikba.

Továbi állomások:

08.27. Kitablar

08.29. Olvasónapló

08.31. Veronika’s Reader Feeder

09.02. Pandalány olvas

09.04. Könyv és más

09.06. Spirit Bliss - Sárga könyves út

09.08. Readinspo

09.10. Ambivalentina

Vannak könyvek, amelyeknél nehéz eldönteni, hogy valójában a történetet szeretjük-e ennyire, vagy inkább azt az érzést, amit olvasás közben adnak. A Pettson és Findusz-könyvek nálam egyértelműen ebbe a kategóriába tartoznak. Valahogy már attól megnyugszom, ha meglátom Pettson kis házát, a mindenfelé heverő tárgyakat, a barkácsolás nyomait és persze a háttérben ügyködő muklákat.

Fülszöveg:

Beköszöntött a nyár, és mit gondoltok, barátaink ebben a szép évszakban vajon milyen szórakozást találtak ki maguknak? Findusz bizony mindenáron sátorozni szeretne, Pettson pedig már alig várja, hogy kipróbálhassa új horgásztalálmányát. Elhatározzák hát, hogy felkerekednek, de amikor kiderül, hogy a tyúkok is velük akarnak tartani, megváltoztatják tervüket…

Én és a könyv:

A Pettson sátorozik már az alapötletével is könnyen megfogott. Findusz talál egy sátrat a padláson, amit természetesen azonnal ki is kell próbálni, Pettson pedig éppen egy új találmányán dolgozik. Innen már szinte magától értetődő, hogy a kettőből közös kirándulás lesz. Legalábbis ez a terv.

Talán pont azt szeretem leginkább ezekben a történetekben, hogy valójában soha nincs szükségük hatalmas kalandokra. Elég egy sátor, egy horgászat, egy új szerkezet vagy egyszerűen csak valami, amit Findusz a fejébe vesz, és máris megtelik vele az egész nap. A **Pettson sátorozik** is pontosan ilyen: egy egészen hétköznapi ötletből kerekedik ki a történet, ami aztán természetesen nem teljesen úgy alakul, ahogy Pettson eredetileg elképzelte.

És valahol ez az egész kifejezetten közel áll hozzám. Én is szeretek utazni, kirándulni, kempingezni, új helyeket felfedezni, de közben egyre inkább értékelem azt is, amikor egy programnak nem kell különösebben nagyszabásúnak lennie ahhoz, hogy jó legyen. Pettsonék kalandja pedig ennek talán a lehető legkedvesebb változata: néha még messzire sem kell menni ahhoz, hogy az ember úgy érezze, kiszakadt egy kicsit a hétköznapokból.

Persze Sven Nordqvist könyveinél a történet csak az élmény egyik fele. A másik egyértelműen az illusztráció. Ezeket az oldalakat egyszerűen nem lehet csak úgy gyorsan végiglapozni. Mindig történik valami a háttérben, mindig van egy apró részlet, egy furcsa tárgy vagy egy mukla, amit elsőre talán észre sem veszünk. Gyerekkönyvhöz képest szinte zavarba ejtően sok minden van egy-egy képen, mégsem érződik kaotikusnak. Sokkal inkább olyan, mintha egy apró világba néznénk be, ami Pettson és Findusz történetétől függetlenül is folyamatosan él tovább.

Talán ezért is érzem úgy, hogy ezeket a könyveket felnőttként is ugyanolyan jó elővenni. Nyilván egészen más élményt adnak, mint gyerekként, de nem feltétlenül kevesebbet. Most sokkal inkább Pettson otthonának hangulata, a természet közelsége, a barkácsolás, a lassúság és az fog meg bennük, hogy ebben a világban egy teljes napot ki lehet tölteni azzal, hogy az ember felállít egy sátrat és megpróbál eljutni valahová.

Közben pedig ott van Pettson és Findusz kapcsolata is, ami szerintem az egész sorozat egyik legfontosabb része. Findusz mindenbe teljes lendülettel veti bele magát, Pettson pedig hiába próbál valamivel megfontoltabb lenni, végül rendszerint ő is belekeveredik az aktuális kalandba. Van valami nagyon szerethető abban, ahogy alkalmazkodnak egymáshoz, és ahogy egy teljesen egyszerű napból közös élmény lesz.

A Pettson sátorozik nem akar nagy történetet elmesélni, és nincs is rá szüksége. Inkább egy rövid kiruccanás ebbe a különös, otthonos kis világba, ahol egy sátor megtalálása már önmagában elegendő ok egy kalandra. Gyerekeknek vicces és mozgalmas történet, felnőttként pedig meglepően jó emlékeztető arra, hogy nem feltétlenül attól lesz izgalmas egy nap, hogy messzire megyünk vagy rengeteg mindent csinálunk.

Néha tényleg elég hozzá egy sátor, egy jó társ és az, hogy egy kicsit máshogy nézzünk arra, ami egyébként is körülöttünk van.

Blogturné Klub:

A General Press Kiadónak köszönhetően egy újabb Pettson és Findusz kötettel bővül turnéink sora, amelyben ezúttal Pettson és Findusz nyári kalandok felé veszik az irányt. Findusz mindenáron sátorozni szeretne, Pettson pedig alig várja, hogy kipróbálja legújabb horgásztalálmányát. Csakhogy amikor a tyúkok is csatlakozni szeretnének a kiránduláshoz, a tervek egészen váratlan fordulatot vesznek.

További állomások:

Blogturné Klub

09.08. - Veronika’s Reader Feeder 

09.09. - Ambivalentina

09.11. - Könyv és más 

 A Sötét Velence sorozat első része Mélyvíz címmel jelent meg a General Press kiadó gondozásában, és ahogy már a cím, illetve a borító is sugallja, bajlós árnyak vetülnek a különleges olasz városra. Olaszország egészen érdekes módon vált számomra különlegessé: soha nem értettem, hogy miért vannak annyira odáig tőle az emberek, én nem különösebben rajongtam a gasztronómiájukért sem, sem a ráérős életvitelükért. Viszont, egyre olyan emberekkel hozott össze a sors, akik teljes mértékben odáig voltak ettől a kultúrától, így egyre inkább felmerült bennem a kérdés, hogy oké, de mit esznek annyira rajta? Így, gondoltam nagyot és merészet és Erasmusra első helyen jelöltem meg egy olasz intézményt. Így végül fél évet éltem kint, ami azóta is egy nagyon meghatározó élményem, és abszolút nyitottá tett az olyan irodalmi alkotások iránt, amik a cserediákság, a külföldön töltött félév és az utazás, migráció, és költözés témáit járják körül. Ilyen alkotás a Mélyvíz is, ráadásul Velencében játszódik, ahova én is ellátogattam egy csodajó német barátnőmmel az Erasmusfélévem során, szóval nagyon kíváncsi voltam, mennyire lesz nosztalgikus a hangulat, milyen érzés lesz ez a történet.

Fülszöveg:

Amikor a német diáklány, Merle egy szemeszterre a festői Velencébe érkezik, egyetlen dolog jár a fejében: hogy kiderítsen egy nagy családi titkot. A lagúnák városában találkozik egy fiatal olasz lánnyal, aki habozás nélkül felajánl neki egy ágyat a Casa Nera szállodában. Míg azonban Giulia tárt karokkal fogadja a patinás épületben, a négy fiú lakótársa hűvösen és távolságtartóan viselkedik Merlével szemben. Leginkább az arrogáns, ám rendkívül vonzó Matteo nehezményezi a lány érkezését.

Merle képtelen szabadulni a megérzésétől, miszerint a fiú valamit rejteget előle. Egy darabig ő is titokban tartja az utazása valódi okát, ám hamarosan segítséget kell kérnie Matteótól a nyomozáshoz. Amikor az egyetemen pletykákat hall a klikkről, nem csak a fiú pillantásai miatt remeg meg a térde. Hiszen ebben a félévben több forog kockán, mint a szíve: az igazság.

Én és a könyv:

Nem voltak igazánnagy elvárásaim, de mindenképpen egy nem szokványos aspektusból közelítettem meg a könyvet, a fent leírt okok miatt is. Mivel sok némettel találkoztam már, ráadásul különösen az olasz félévem során, így volt egy elképzelésem, a tapasztalataim alapján, hogy milyen hely is egy német számára Olaszország. Ez pedig kellett is, mert számomra érezhető volt, hogy német író, elsődlegesen német közönségnek írta ezt a könyvet, ami leginkább a humorfaktorában jött ki. (Amikor az anyuka karakter bedobta, hogy úgy kéne lázadnia a lányának, hogy elmegy egy hétre Mallorcára, az nálam mindent vitt, mert egyszerűen annyira igaz és tipikus volt.) 

Nem akarok kötözködni, de számomra ez is egy érdekes dolog volt, hogy annyira zseniálisan jól beszélt olaszul a főhősnő, hogy soha egyszer az életben nem volt problémája a nyelvvel és mindig tökéletesen és szofisztikáltan tudta kifejezni magát vele. Ez egy szerintem teljesen kihagyot ziccer volt, mert a külföldi féléveknek ez az egyik legszebb pontja, amikor már kézzel lábbal magyaráztok és a legnyakatekertebb mondatokat rakjátok össze a legkevésbé odaillő szavakkal, mert másképp nem megy, főleg nem két európai nyelv esetében, mint itt a német és olasz.

Ettől eltekintve egyébként a velencei hangulatot hozta a könyv, tényleg érezhető volt, hogy behatóan ismeri az írónő a szigeteket, a különböző részeket és mindennapi élet ritmusát a híres vizivárosban. Ennek nagyon örültem, hogy nem aprózta el, tényleg tudatosan odafigyelt a hangulatfestésre, és nem a klasszikus és elcsépelt általános olasz toposzokkal jött, hanem kifejezetten helyspecifikusak voltak, megemlítve fontos tradícionális elemeket is.

Ami számomra furcsán jött le, hogy egyszerre volt kedvesen ifjúsági ez a könyv és fiatal felnőtt is. Perzse, ez a korosztály miatt érthető, hiszen egyetemistákról van szó, de valahogy az eleje számomra olyan meglepő volt az a szexista trágárság, ami a férfi szereplők oldaláról jött, hogy nem igazán tudtam hova tenni. Emellett pedig folyamatosan mindenki titkokról beszélt, de semmilyen apró félinfo vagy sejtés nem alakult ki bennem, hogy pontosan mi is lehet a háttérben, így én egész végig azon imádkoztam, hogy csak ne legyen valami gagyi olasz maffiás sztori ebből, és ennyit azt hiszem elárulhatok már most is, hogy nem kell ettől félni, nem lett. 

Viszont így a könyv első nagyjából 150-200 oldala nehezen csúszott a számomra. Nem igazán tudtam hova tenni, pedig Merle, a főhősnő karaktere kifejezetten tetsett és Matteo is szépen lassan vonzóvá vált számomra, szóval működött az ellenségekből szerelmesek trope, de valahogy mégis úgy éreztem, hogy kicsit túl sok irányba próbál markolni ez a sztori, és nem tudom mire kéne igazán koncentrálni. 

Ezzel szemben a könyv legvégén olyan titkok derülnek ki, amik teljesen új színben tüntetik fel az eddig történteket, és ezáltal abszolút meghozta a kedvemet, hogy folytassam a sorozatot, mert ezeknek az információknak a tudatában, már teljesen másképp értelemzhetőek a különböző szereplők. Én őszintén úgy érzem, hogy nem ez volt a jó megoldás, hogy végig a tudatlanság ködében tartja az olvasót és érdektelenül nyomasztja az elejétől az írónő, hanem , hogy mondjuk szépen lassan adagolta volna, vagy néhol visszaemlékezett volna. De legalább több utalást tett volna az elejétől kezdve, ezzel is építkezve a könyv igazi konfliktusa felé. 

Összességében tehát kíváncsi vagyok a következő részre, ami ha jól tudom, már a lezáró kötet is, hiszen ez egy duológia jelen pillanatban. Bár a széles szereplőgárda miatt van benne potenciál, hogy mások történetét és felépítse és elmesélje az írónő, ami jó lenne, hiszen több probléma is felmerül, amit más karakterek szemén keresztül jobb lenne boncolgatni. Kíváncsi vagyok mit hoz a folytatás.

Nyereményjáték:

A General Press Kiadó gondozásában megjelent Antonia Wesseling Mélyvíz című regénye Velence varázslatos világába repít minket, ahol a romantika, a vágyak és a múlt titkai könnyen összekeveredhetnek. Merle egy családi titok nyomában érkezik a lagúnák városába, ám arra nem számít, hogy Velence nemcsak válaszokat, hanem különleges találkozásokat és talán szerelmet is tartogat a számára.

Tartsatok velünk a Blogturné Klub állomásain, merüljetek el Velence romantikus hangulatában, ismerjétek meg Merle történetét, és fedezzétek fel velünk, milyen titkok rejtőznek a felszín alatt! A turné végén pedig ne felejtsetek el részt venni a nyereményjátékban, ahol a General Press felajánlásának köszönhetően egy példányt is nyerhettek Antonia Wesseling Mélyvíz című regényéből.

Fejtsétek meg a következő anagrammákat, és írjátok bele a helyes megfejtést a Tally megfelelő rubrikájába.

(Figyelem! A sorsoló program észleli az azonos IP címről érkező válaszokat, és csalás gyanújával hosszú távon kizárásra kerülnek a több lehetőséget igénybe venni vágyók! A játék utolsó állomását követő 3. napig tudjátok beküldeni a válaszaitokat, nem tudjuk hosszabbítani a turnékat! A megfejtéseket elküldés után nem áll módunkban javítani. A nyertesnek 72 órán belül válaszolnia kell a kiértesítő e-mailre, ellenkező esetben új nyertest sorsolunk. A kiadó csak magyarországi címre postáz.) 

További állomások:

Blogturné Klub

Augusztus 10 - Kelly & Lupi olvas

Augusztus 12 - Könyv és más

Augusztus 14 - Ambivalentina

Mint ahogy azt már a sorozat első részéről szóló posztomnál is elmondtam, engem teljes mértékben beszippantott az Elemésztő erdő és annak világa. Egyszerűen elrabolta a szívemet ez a horrorisztikus, gótikus fantasyvilág. Alig vártam, hogy folytathassam, és szerencsére már itt is csücsült a polcomon a frissen megjelent második rész, így rögtön az első kötet után tudtam folytatni. Ez az ilyen részletes és komplex világfelépítésű, na meg cselekményű könyveknél azért nagyon pozitívan tud elsülni, hiszen mind a szereplők, mind a történések még frissen élnek az ember emlékezetében.

A felvezető első rész, mint ahogy azt már említettem, engem teljesen megnyert magának, így nagyon kíváncsi voltam, mit hoz a második kötet, ami ráadásul vaskosabb is, mint az első. Ez pedig azt is jelentette számomra, hogy még hosszabb időt tölthetek ebben a romlott világban, aminek nem tudom elmondani, mennyire örültem.

Fülszöveg:

Ami szunnyad, azt nem szabad felébreszteni

Térj vissza az Elemésztő erdőbe, ahol árnyak vadásznak, szörnyek lakomáznak, s ahol sűrű mágia hatja át az éjszakát. Csak egyetlen szabály számít: éld túl… ha tudod.

A gigantikus sikerű Anatéma folytatásában Maevythnek és Zevandernek át kell kelnie a halandók veszedelmekkel teli birodalmán, hogy megszabadítsák Zevandert az ősi, gonosz entitástól, amely pusztulással fenyegeti mindkét világot.

Ősi varázs ébredezik, amely sötétbe borítja a halandók világát.

Hidegebb lett. Mindenki éhesebb. Pestisként szaporodnak a húsevő szörnyetegek, terjed a baljós átok, Gyűszűvirág hitközségben már az emberiesség utolsó szikrája is rég kihunyt. Maevyth és Zevander csak úgy menekülhetnek, ha újra átkelnek az Elemésztő erdőn. A sors azonban újraszőtte a hálóját, a végzet fonalai összegabalyodtak. Talán nem is lesz olyan egyszerű az átkelés Etíriába.

Az árnyak egyre közelebb lopóznak.

Zevandernek ráadásul fogytán az ideje: minél tovább kell nélkülöznie a létfontosságú vivicantemet, annál inkább eluralkodik szellemén a téboly. Lehet, hogy Maevyth ezúttal már nem lesz képes megmenteni őt.

Keri Lake Elemésztő erdő sorozata tökéletes választás azoknak, akik kedvelik a gótikus, karakterközpontú, atmoszférikus történeteket, valamint a különleges mágiát, amit lassan kibontakozó romantika és csipetnyi horror fűszerez.

Én és a könyv:

Valahol picit meg is ijedtem a nagyon pozitív olvasási élmény után, amit az első rész nyújtott. Nagyon kevés sorozat képes a második részben legalább annyit adni, mint az elsőben, és különösen a trilógiák esetében gyakori, hogy a második kötet egyfajta átvezető. Szinte csak azért létezik, hogy eljussunk az epikus lezáráshoz a harmadik részben, ami igazából lehetett volna rögtön a másodikban is, csak hát duológiát írni nem olyan menő, mint trilógiát. Bár egyébként ez a berögződés azt hiszem, szépen lassan változik, és egyre több duológia jelenik meg.

Itt szerencsére nem éreztem úgy, hogy az írónő csak húzná az időt, bár be kell vallanom, a könyv elején kialakuló konfliktust, ami teljes mértékben párkapcsolati jellegű, nem igazán tudtam hova tenni, és kicsit ügyefogyottnak találtam. Ugyanakkor valahol érthető is, ha az ember úgy fogja fel, hogy eléggé speciális lelkiállapotban vannak a szereplők, hiszen a történet onnan indul, hogy egy rozoga kis házban ücsörögnek, miközben félig ember, félig pók, öntudatlan, lényegében zombiszerű lények akarják megtámadni és megenni őket. Ez egyébként engem rendkívül emlékeztetett a The Walking Deadre, ami egy nagyon izgi, kicsit túlélős és posztapokaliptikus hangulatot adott a folytatásnak.

Most először a történet egyszerre játszódott a jelenben és a múltban. Miközben a jelen történéseit követtük nyomon, ahol egyébként így is történt jó pár fejlemény, amire abszolút nem számítottam, a múltbeli visszaemlékezések egy szép ívet mutattak be egészen onnan kezdve, hogy Zevandert és az apját elhurcolják a bányákba rabszolgaként, odáig, hogy végül hogyan szabadította fel őt a király. Közben pedig nemcsak a bányák kegyetlenségét ismerhettük meg, hanem Loyce tábornokot, igen, a hírhedt fogvatartót és a kínzási technikáit is meglehetősen részletesen.

Itt én úgy éreztem, hogy nagyon eltalálta azt az arany középutat az írónő, ahol kellően sok részletet mutat meg ahhoz, hogy mélysége legyen Zevander szenvedéseinek, és ezáltal ténylegesen formálja a karakterét, illetve teljesen hihetővé tegye a traumáit. Ugyanakkor nem lett túl sok, nem fordul fel az olvasó gyomra a jelenetektől, és nem mellesleg a szexuális bántalmazás sincs furcsa módon fetisizálva vagy romantizálva.

Nekem ezek a visszaemlékezések különösen tetszettek, mert nagyon kerek képet adtak mind Zevander karakteréről, mind a családjáról és az egész történet mögött szövődő szálakról. Több helyen izgalmas volt felfedezni a neveket és a köztük rejlő összefüggéseket, így pedig kifejezetten izgalmassá vált az olvasási élmény. Alig tudtam letenni ezt a könyvet is.

Közben a jelenben folytatódott a harc a túlélésért a halandók földjén. Izgalmas volt, hogy olyan szereplők kaptak most nagyobb hangsúlyt, akiket bár már bemutattak, különösebben nagy szerepük nem volt az előző könyvben. Így viszont a barátságok és szövetségek az olvasó szemében is megerősödtek, és el tudtam hinni, hogy ki kiért tenné tűzbe a kezét.

Ráadásul Zevander letalisz barátai külön fejezeteket is kaptak, így most már nemcsak a két főhős váltott férfi és női szemszögéből követhettük az eseményeket, hanem a barátaik közül is volt, aki saját részt kapott. Egy idő után tehát több szálon futott a történet, ami egyébként nagyon jól működött. Izgalmas volt és könnyen követhető.

A szójegyzék ugyanakkor ismét nagyon jól jött a könyv végén, ahogy a térképmelléklet is. Miután továbbra is egy klasszikus high fantasyről beszélünk, a furcsa nevek, fajok, anyagok és szerek mind-mind magyarázatra szorultak, de kivétel nélkül mindent könnyen megtaláltam a könyv hátuljában lévő jegyzékben. Ugyanakkor magában a sztoriban is általában tiszta volt, hogy mi micsoda.

A térképen pedig nagyon izgalmas volt látni, hogy mennyivel nagyobb terület került ebben a részben bejárásra, így még inkább értelmet nyert a már előre felvázolt világ. Én nagyon élveztem lekövetni, ahogy a különböző szereplőcsoportok mozogtak, és ezzel újabb és újabb területeket, kultúrákat és összefüggéseket mutattak be. Engem egyszerűen elvarázsolt ez a bizarr, gótikus világ. Úgy érzem, nagyon nekem találták ki, egyszerűen passzol hozzám.

Amivel viszont picit elégedetlen vagyok, az a hirtelen jött, örök szerelmi mámor, amivel a főszereplőink egymás iránt viseltetnek. Úgy érzem, hogy annak a tudata, hogy ők egymás párjai, kissé mesterségesen kapcsolta át őket az egymásért izzó hősökből Rómeó és Júliává, gyakorlatilag a semmiből. Egy ilyen szépen, részletesen felépített és átgondolt történet esetében ez azért picit fura volt.

Összességében tűkön ülve várom az utolsó részt, és nagyon-nagyon boldoggá tesz a tudat, hogy Keri Lake mind az előző részt, mind a mostanit úgy zárta le, hogy az rendkívül izgalmas legyen, mégse érződjön igazán függővégnek. Ott van ugyanis az a pozitív biztosíték, hogy jó dolgok is várnak ránk a következő részben.

Ráadásul ez már a lezáró kötet lesz, szóval valószínűleg még vaskosabb és részletesebb lesz, mint az eddigiek. Egyelőre még angolul sem jelent meg, így fene tudja, mikor fog magyarul érkezni, de azt hiszem, bízhatunk a Next21-ben, hogy a lehető leghamarabb elhozzák nekünk a folytatást.

Nyereményjáték:

Ha szereted a gótikus jellegű fantasyket, a sötét titkokkal átszőtt történeteket és a lassan kibontakozó, feszültséggel teli romantikát, akkor Keri Lake Az Elemésztő erdő sorozata garantáltan felkelti az érdeklődésedet. Az Igézet kötetében ismét visszatérhetünk egy baljós, mágiával átitatott világba, ahol minden döntésnek súlya van, és az árnyak között megbújó veszélyek egy pillanatra sem engedik el hőseinket. A kötet az Anatéma eseményeit folytatja, még nagyobb tétekkel és még sötétebb hangulattal. 

Ismerjétek meg közelebbről az Igézetet a blogturné állomásaival, mi több az egyik állomásunk betekintést nyújt az első kötet, Anatémába is! Ha pedig velünk játszotok, tiétek lehet a Next21 kiadó által felajánlott  könyv egy példánya!

Az Igézet a gótikus hangulatú romantikus regények kedvelőinek szól, ezért a mostani játékunk során gótikus regényekkel kapcsolatos kérdéseket találtok és a megfejtés rubrikájába a helyes válasz megfelelő betűjelét kell beírnotok.

(Figyelem! A sorsoló program észleli az azonos IP címről érkező válaszokat, és csalás gyanújával hosszú távon kizárásra kerülnek a több lehetőséget igénybe venni vágyók! A játék utolsó állomását követő 3. napig tudjátok beküldeni a válaszaitokat, nem tudjuk hosszabbítani a turnékat! A megfejtéseket elküldés után nem áll módunkban javítani. A nyertesnek 72 órán belül válaszolnia kell a kiértesítő e-mailre, ellenkező esetben új nyertest sorsolunk. A kiadó csak magyarországi címre postáz.) 

Melyik állítás igaz a gótikus irodalomra és az Igézet című regényre?

A) A sötét atmoszféra és a titkok fontos szerepet játszanak.

B) A történet kizárólag humorra épül.

C) A természetfeletti elemek teljesen hiányoznak.

D) Csak valós történelmi eseményeket mutat be.

További állomások:

Blogturné Klub

08.04 Insane Life

08.07 Kelly & Lupi olvas

08.10  Ambivalentina - Anatéma

08.13  Ambivalentina

A turné keretein belül igazából az Igézetről írnak a többiek, de én gondoltam egy nagyot és merészet, és úgy döntöttem, csatlakozom hozzájuk úgy, hogy egy turné keretein belül behozom a lemaradásomat mindkét könyvvel. Ez egyébként több mint 1400 oldalt jelent lényegében egy hét alatt, de hát szeretem a kihívásokat. Abba pedig már csak félúton gondoltam bele, hogy nem is ettől kell a legjobban tartanom, hanem attól, mi lesz, ha már az első rész sem tetszik. (Hatalmas szenvedés, mint később rájöttem.) Viszont legnagyobb szerencsémre úgy magával ragadott az Elemésztő erdő első része, hogy hajnali háromkor azon kaptam magam, hogy befejeztem a könyvet. Na meg azon, hogy hajnali három van, miközben én már éjfél körül bőven aludni terveztem.

Fülszöveg:

Pletykálnak ezt-azt, hogy mi található Boszorkányvölgy erdején túl, ahová a bűnösök mennek meghalni. A falubeliek egyszerűen Elemésztő erdőnek hívják, mert amit az erdő elvesz, azt soha nem adja vissza. Senki nem merészkedne még csak közelébe se annak a helynek – hacsak eszét nem vesztette.

Vagy ha száműzött.

Maevyth Bronwicknek esze ágában sincs berontani a fák közé, ebbe a ködbe burkolózó labirintusba, de egy tragikus esemény folytán muszáj átvágnia a csontok boltívén túlra, túl a határon, ahol halandó még soha nem járt. Fantasztikus és sötét világba kerül, amely éppoly veszedelmes, mint amennyire vonzó.

Ezen a helyen él Eidolon elátkozott ura. Neki kell elrejtenie Maevytht a mágusok elől, akik a nőt egy okkult jóslat nevében akarják feláldozni. Zevander Rydainn, aki skorpióknak parancsol, hidegfejű, számító bérgyilkos – a legveszélyesebb egész Etíriában. Hamarabb vetné oda Maevytht a tűzdrákók martalékául, mintsem hogy megvédje és garantálja a lány biztonságát.

Márpedig ez lesz a feladata.

Igéző, gótikus dark fantasy a Nocticadia szerzőjétől. Egy lány arra kényszerül, hogy átlépje a tiltott határvonalat, és a halandók birodalmából az elátkozott lelkek és torz teremtmények ijesztő világába kerül.

Én és a könyv:

Az első olvasmányom Keri Lake-től még a tavaly karácsony környékén megjelent Nocticadia volt, ami egy gótikus és sötét romantikus történet egy hátborzongató, mégis patinás egyetemen. Igazi dark academy hangulat, ami tényleg olyan, amilyennek az ember a moodboardok és playlistek alapján elképzeli. Engem teljes mértékben elvarázsolt, olyannyira, hogy alig várom, hogy kicsit hidegebbre forduljon az idő, és egy borzongós őszi napon újraolvassam.

Viszont most nem erről a könyvről kellene regélnem nektek. Ha esetleg felkeltettem az érdeklődéseteket, akkor a linken megtaláljátok a róla írt bejegyzésemet.

Ezzel csak azt szeretném érzékeltetni, hogy az írónő abszolút levett a lábamról, és az általam követett alkotók közé került, így alig vártam, hogy az eddig egyetlen másik, magyarul megjelent kötetét is olvashassam. Szerencsére mire idáig jutottam, már meg is jelent még egy könyve, történetesen ennek a folytatása. Egyébként imádok úgy sorozatokat olvasni, hogy nem kell éveket várnom a következő részre (és közben elfelejtenem, mi történt az előzőben), hanem rögtön folytathatom. Ahogy viszont fent is említettem, egy turné esetében mindig benne van a rizikó, hogy már az első kötet sem fog tetszeni. De tetszett. Nagyon is.

Már a kötet nyitánya is egy ritkán megrázó jelenet, bár a fantasyk gyakran élnek ezzel az eszközzel. Itt azonban ez nem csupán egy kis ízelítő abból, hogy majd a végén milyen komoly csatákra számíthatunk, hanem az egész könyv hangulatát meghatározza. Nagyjából nincs benne egyetlen felhőtlen, boldog pillanat sem, mert valami mindig beárnyékolja azt. A kilátástalanság állandó, ahogy a megaláztatás is.

Ugyanakkor a már jól ismert romantasy-elemek itt is megjelennek: van egy hatalmas, erős és nem mellesleg kifejezetten szexi férfi főhősünk, egy nagyszájú és vakmerő női főszereplőnk, több száz év korkülönbség, halhatatlanság, sorsszerűség és még sorolhatnám. Éppen ezért nem abban látom ennek a könyvnek az erejét, hogy valami teljesen újat mutatna, hanem abban, ahogyan a jól ismert elemeket használja.

Itt a rettegős, félelmetes jelenetek tényleg horrorisztikusak. Megráznak, felkavarnak. A sóvárgás pedig annyira jól van felépítve, hogy olvasóként már én is majdnem testi tüneteket produkáltam. A szereplők döntései és motivációi pedig emberiek; nem pusztán azért történnek meg, hogy előrébb vigyék a cselekményt.

Rá kell ébrednem, hogy vagy megöregedtem, vagy egyszerűen team slow burn lettem, de mostanában ez a típus működik nálam a legjobban romantika terén. Keri Lake pedig nagyon is beszéli a nyelvemet, mert olyan lassan izzó varázst szőtt a főhősei közé, hogy azt egyszerűen élmény volt olvasni. Szépen, fokozatosan építkezett (tégláról téglára, haha), és mielőtt elérkeztünk volna a beteljesüléshez, olyan kitérőket dobott be, amelyek szerintem abszolút kreatív és okos megoldások voltak, ráadásul olvasói élményként is remekül működtek.

Külön tetszett az is, hogy mennyi idő jutott a világ és a helyszínek bemutatására. Meglepően egyszerű volt számomra átlátni a fajok és országok rendszerét. Olvasás közben mindig pont annyi új információ érkezett, amennyit még könnyedén be tudtam illeszteni a már meglévő kirakósba, és a könyv végén található szószedet is sokat segített, amikor valamit véletlenül elfelejtettem. A nevek sem voltak túlbonyolítottak, és nem is hasonlítottak túlságosan egymásra, így könnyű volt elkülöníteni a karaktereket. A váltott nézőpont pedig külön segített abban, hogy mindig az adott szereplő szemszögéből ismerhessem meg a mellékszereplőket és a helyszíneket.

A történet első nagyjából kétszáz oldalán a főhősök még csak nem is találkoznak, de őszintén szólva ez egyáltalán nem zavart. Már addig is annyi izgalmat kaptam, hogy a könyv az első oldalaktól kezdve teljesen lekötötte a figyelmemet, és ez az érzés csaknem hétszáz oldalon keresztül kitartott. Borzongtam, izgultam, kuncogtam olvasás közben. Mert bár az ember sejti, hogy a főhősök nem fognak meghalni, a könyv szereplői viszont úgy hullanak, mint a legyek. Én pedig imádtam, hogy az írónő ezt meg meri lépni, mert így tényleg súlya van a rettegésnek, a félelemnek és a gonosznak beállított karaktereknek.

Alig várom, hogy olvashassam a második részt! Úgy érzem, lassan teljesen a dark fantasy rabja leszek, na meg Keri Lake-é, mert eddig még egyetlen könyvével sem tudott mellényúlni nálam.

Nyereményjáték:

Ha szereted a gótikus jellegű fantasyket, a sötét titkokkal átszőtt történeteket és a lassan kibontakozó, feszültséggel teli romantikát, akkor Keri Lake Az Elemésztő erdők sorozata garantáltan felkelti az érdeklődésedet. Az Igézet kötetében ismét visszatérhetünk egy baljós, mágiával átitatott világba, ahol minden döntésnek súlya van, és az árnyak között megbújó veszélyek egy pillanatra sem engedik el hőseinket. A kötet az Anatéma eseményeit folytatja, még nagyobb tétekkel és még sötétebb hangulattal. 

Ismerjétek meg közelebbről az Igézetet a blogturné állomásaival, mi több az egyik állomásunk betekintést nyújt az első kötet, Anatémába is! Ha pedig velünk játszotok, tiétek lehet a könyv egyik példánya

(Figyelem! A sorsoló program észleli az azonos IP címről érkező válaszokat, és csalás gyanújával hosszú távon kizárásra kerülnek a több lehetőséget igénybe venni vágyók! A játék utolsó állomását követő 3. napig tudjátok beküldeni a válaszaitokat, nem tudjuk hosszabbítani a turnékat! A megfejtéseket elküldés után nem áll módunkban javítani. A nyertesnek 72 órán belül válaszolnia kell a kiértesítő e-mailre, ellenkező esetben új nyertest sorsolunk. A kiadó csak magyarországi címre postáz.) 

Az alábbi idézetek közül melyik tükrözi leginkább a gótikus romantikus regények hangulatát?

A) „A szerelem néha a legsötétebb titkok árnyékában születik meg.”

B) „A sikerhez vezető út kemény munkával van kikövezve.”

C) „A nyári szünet legjobb része a tengerpart és a fagylalt.”

További állomások:

Blogturné Klub

08.04 Insane Life

08.07 Kelly & Lupi olvas

08.10  Ambivalentina - Anatéma

08.13  Ambivalentina

Tudjátok, hogy a távol-keleti dolgok a gyengéim, és mi lehetne az abszolút gyengepontom, ha nem a távol-keleti kaják? A Corvina Kiadó gondozásában egy végtelenül cuki szakácskönyv jelent meg, amely kifejezetten a nyugati kultúrában elterjedt, úgymond popkulturális gasztrojelenségekre fókuszál, ahogy azt már a címe is mutatja. Ezek azok az ételek és italok, amelyeket k-pop idolokon keresztül ismerhetünk meg, vagy animéken, esetleg koreai, kínai, japán vagy thai drámákban látunk.

Ezek egyre nagyobb teret nyernek itthon is, hiszen ma már szinte bárhol tudunk sushit, bubble teát vagy akár mochit is venni. Viszont ezeket otthon is elkészíthetjük magunknak, a könyvből pedig az is kiderül, hogy hogyan!

Fülszöveg:

Tanuld meg elkészíteni ezeket a 100%-ig kawaii recepteket! Ebből a gazdagon illusztrált kézikönyvből egy pillanat alatt, könnyedén megtanulhatunk makit, onigirit, mochit vagy éppen buborékteát készíteni. Az alapfogások elsajátítása után kedvünk szerint kísérletezhetünk az ízekkel.

Én és a könyv:

Hogy én mit nem adtam volna tizenévesként egy ilyen könyvért! Kezdő animésként és a keleti kultúra rajongójaként, aki alig beszélt a magyaron kívül bármilyen nyelvet, egyszerűen éheztem az ilyen tartalmakra. Abban az időben azonban még nem sok minden volt elérhető magyarul az interneten. Emlékszem, egyetlen ramenreceptet találtam a Nosaltyn, ami annyira volt autentikus, hogy három darab húsleveskockát használt az alaplé elkészítéséhez. Lássuk be, ez nem túl kawaii.

Ezzel szemben ez a könyv kívül-belül az. Már maga a borító, a kemény fedél és a lekerekített sarkok is egy minőségi, ugyanakkor aranyos és játékos hangulatot árasztanak, ami tökéletesen passzol a kawaii stílushoz, miközben megmarad benne annyi komolyság, hogy azért mégse nézzék az emberek gyerekszakácskönyvnek.

Belül pedig rendkívül igényes grafikai megoldások kaptak helyet, amelyek könnyen érthetővé és követhetővé teszik a recepteket. Minden elkészíthető ételhez és italhoz tartozik fotó, így nem árul zsákbamacskát, ráadásul a technikásabb részekhez illusztrációk és lépésről lépésre haladó útmutatók is készültek. Emiatt a kötet szerintem simán felveszi a versenyt a YouTube- vagy TikTok-videókkal is.

Ez egyébként nagy kedvencem a kiadónál: annyira igényes vizuális megjelenéssel adják ki a könyveiket, hogy már a legutóbbi illusztrált kötetüknél is csak lestem. Egyszerűen jó érzés végiglapozni a könyvet, és gyönyörködni az elrendezésekben, az illusztrációkban, az infografikákban, a fotókban, de még a tördelésben is. Grafikailag tényleg nagyon nívós az, amit kiadnak a kezükből.

A kötet négy nagy témát jár körbe, amelyek közül három kifejezetten japán eredetű ételcsoport, míg az egyetlen italos fejezet tajvani eredetű. (Ez nagyon fontos, mert vérre menő viták születnek a témában, hogy honnan is származik a bubble tea. Ha engem kérdeztek, én is Tajvanra szavazok. Ráadásul szerencsére a könyv is.) A négy nagy téma közül három már a címben is megjelenik, a negyediket pedig az előbb lelőttem.

Mindegyik fejezet ugyanazt a felépítést követi. Először bemutatja, hogy mi is az adott étel vagy ital, majd végigveszi a hozzávalókat és az alapelkészítés fortélyait. Ezután több különböző receptet is mutat, hiszen az ízesítési lehetőségek szinte végtelenek. A teljesség igénye nélkül válogat, de a legikonikusabb és legklasszikusabb változatok mind helyet kaptak benne.

Személy szerint gyakran készítek makit és onigirit. Bubble teával már egyszer-kétszer próbálkoztam házilag, de be kell vallanom, az évek során teljesen leszoktam róla. A mochit pedig sosem sikerült igazán megszeretnem.

Viszont sokáig dolgoztam egy bubble tea shopban, ahol nap mint nap több liter számra készítettem a gyöngyteákat. Ráadásul akkoriban még sushit is árult az üzlet, így a maki elkészítése sem volt teljesen új számomra. (Egyébként mochit is árultunk, de hiába próbálkoztam vele többször is, egyszerűen nem lett a kedvencem.)

Így a könyvben leginkább az onigirik érdekeltek, mert bár sushirizst már megtanultam készíteni, még mindig úgy érzem, hogy lenne mit csiszolnom rajta.

Főleg azért, mert Budapesten is egyre több olyan ázsiai kisbolt nyílik, ahol helyben elkészítheted az instant tésztádat, és készételeket – például onigirit – is lehet venni. Őszintén szólva ezért az ételért néha ölni tudnék, és komoly versenyfutás szokott lenni, hogy még ebédidő előtt leérjek a boltba, mielőtt elkapkodják az összeset. Nem egyszer találtam már teljesen kifosztva a hűtőt, úgyhogy igen nagy a motivációm, hogy elkezdjem itthon magamnak készíteni.

A kötetet tehát kissé régi motoros attitűddel, de kíváncsian lapoztam fel, és szerencsére elmondhatom, hogy így is értek meglepetések.

Az egyik, ami nagyon érdekes volt számomra – és ez talán már túl specifikus is –, hogy nekem még sosem jutott eszembe, és nem is láttam olyat, hogy kombut tegyenek a sushirizshez főzés közben. Ugyanakkor nagyon megtetszett az ötlet, ezért ki is próbáltam, és tényleg izgalmas ízvilágot kölcsönöz a friss rizsnek.

A másik, ami már sokkal általánosabb, egy olyan apróság, amely szerintem minden receptnél baromi fontos lenne, mégis gyakran hiányzik a végéről: hogy mennyi ideig áll el, és hogyan érdemes tárolni a kész ételt vagy italt. Ez az információ itt szerencsére minden receptnél szerepel, ami különösen hasznos, hiszen ezekhez az ételekhez sok speciális hozzávaló kell, amelyek első használatkor teljesen ismeretlenek lehetnek.

Amit én egy icipicit hiányoltam a kötetből – bár egy külföldi szerzős szakácskönyvnél ez teljesen érthető –, az a beszerzési tippek hiánya. A könyv végén ugyan található egy általános útmutató arról, hogy hol érdemes keresni ezeket az alapanyagokat, mégis mindig örülök, amikor egy magyar kiadás kicsit jobban igazodik a hazai lehetőségekhez. Például azt is leírja, hogy mivel lehet helyettesíteni egy-egy hozzávalót, ha az ember lánya nem szeretné felvásárolni az Ázsia Center teljes gasztrokínálatát.

Mindezek ellenére ez egy rendkívül igényes és korrekt recepteskönyv. A leírások világosak, a lépések könnyen követhetők, ráadásul tömörek is. Az illusztrációk szépek és étvágygerjesztők, a felépítés jól átgondolt, a tartalom pedig valóban releváns és trendi.

Úgy érzem, hogy tizenévesként ez lett volna a bibliám, így nagyon ajánlom minden ázsiai gasztronómia iránt érdeklődőnek, anime- és k-pop-rajongónak, kortól függetlenül. Mondhatni az egész MondoCon közösségnek.

Nyereményjáték:

Nagyon izgalmas turnéra invitálunk titeket! Merüljetek el bloggereinkkel a közismert és jól kinéző ázsiai finomságok elkészítésében. Ráadásul egy szerencsés olvasónk a turné végén a Corvina Kiadónak köszönhetően megnyeri a Maki, ​onigiri, mochi stb című receptkönyvet.

Játékunk nagyon egyszerű, minden állomáson ki kell találnotok a négy felsorolt hozzávaló közül azt, amelyik nem illik az adott ételhez. (Tekintve, hogy autentikusan készítjük el.

(Figyelem! A sorsoló program észleli az azonos IP címről érkező válaszokat, és csalás gyanújával hosszú távon kizárásra kerülnek a több lehetőséget igénybe venni vágyók! A játék utolsó állomását követő 3. napig tudjátok beküldeni a válaszaitokat, nem tudjuk hosszabbítani a turnékat! A megfejtéseket elküldés után nem áll módunkban javítani.  A nyertesnek 72 órán belül válaszolnia kell a kiértesítő e-mailre, ellenkező esetben új nyertest sorsolunk. A kiadó csak magyarországi címre postáz.)

Melyik a kakukktojás, ha onigirit készítünk?

sushi rizs

majonéz

tápiókagyöngy

norilap

További állomások:

Blogturné Klub

08. 04. Ambivalentina

08. 11. Hagyjatok! Olvasok! 

Ezer éve nem olvastam már kínai fantasyt, bár azt sem tudom, helyes-e egyáltalán annak nevezni ezt a regényt, hiszen nem klasszikusan kínai történet. Érezhetően nyugati motívumok is hatottak rá, ami nem meglepő, hiszen az írónő ugyan Kínában született, de gyerekkora óta Kanadában él. Ez az érdekes kulturális egyveleg, na meg a csodálatos borító – és persze a mesés élfestés – rögtön felkeltette a figyelmemet, így alig vártam, hogy belekezdhessek. Arra viszont egyáltalán nem számítottam, amit végül kaptam.

Fülszöveg:

A császár haldoklik, birodalmának lakói pedig éheznek. A nincstelen Vej Jin kénytelen jelentkezni az Azálea-dinasztia egyik trónörököse, Ter-zsen háremébe, hogy megmentse éhínségtől sújtott családját és faluját.

Az intrikákkal teli palotában veszély és halál leselkedik rá minden sarkon. A hercegek hatalmi játszmáiban az egyik legfontosabb fegyver a költészet: egy jól megírt mágikus vers gyógyít, vagy éppen halálos sebet ejt, a betűbűvölő szándéka szerint.

Vej Jin jól tudja: ha meg akarja védeni magát Ter-zsen kegyetlenkedéseivel szemben, a költészet mesterévé kell válnia, s bár ez a nők számára szigorúan tilos: titokban írni és olvasni tanul. Egy ponton rádöbben, hogy nemcsak a saját jövője a tét, a birodalom sorsa is tőle függ.

Ez a történet úgy hat, mint egy lassan megforgatott penge a szívben: kegyetlen, brutális, és mégis ellenállhatatlan.

Én és a könyv:

Már az elején szeretném leszögezni, hogy számomra ez volt a hónap legkellemesebb meglepetése. Sejtettem – vagy inkább nagyon reméltem –, hogy szeretni fogom, de közben végig ott motoszkált bennem egy adag kétely is. Az ázsiai történeteket ugyanis bár imádom, az utóbbi időben kissé szkeptikusan állok hozzájuk, hogy megelőzzem a csalódásokat.

Arra számítottam, hogy egy újabb, sötétnek (dark) beállított romantasyt kapok, ahol a mindenki által rettegett hercegről végül kiderül, hogy valójában érző lelke van, amit természetesen csak a felkapaszkodott parasztlány képes meglátni a maszk mögött. Miután egymásba szeretnek, együtt leszámolnak az ellenségeikkel, boldogan élnek, amíg meg nem halnak, és közben a spicy-jelenetekből sincs hiány, hogy az olvasók pulzusa se maradjon nyugalomban.

Ehhez képest ahogy haladtam előre a történetben, ezek a megszokott elemek valahogy egyáltalán nem jelentek meg. Sőt, amikor jobban megnéztem a mellékelt könyvjelzőt – amit a Next21 kiadótól már megszoktam, hiszen mindig idézetekkel és a történetet jellemző kulcsszavakkal egészítik ki –, feltűnt valami. A szokásos kis paprikák, amelyek a könyv "forróságát" hivatottak jelezni, egyszerűen hiányoztak. Egyetlen paprika sem volt rajta. Ezzel szemben a hívószavak annál ígéretesebbek voltak: political fantasy, dark fantasy, feminist fantasy... Romantikáról viszont szó sem esett.

És ennek nagyon jó oka van.

Ez ugyanis nem romantasy. Sőt, őszintén nem értem, miért kapott romantikus címkét a Molyon, mert szerintem ez kifejezetten félrevezető. Ez egy klasszikus fantasy, viszonylag egyszerűen követhető mágikus rendszerrel, politikai intrikákkal, árulásokkal és középkori túlélőjátékkal. Olvasás közben többször is a Trónok harca jutott eszembe, ahogy egyre több szereplő szemszögéből ismertük meg ugyanazokat az eseményeket, és ahogy a jó és a rossz közötti határ folyamatosan elmosódott, mígnem szinte teljesen megkülönböztethetetlenné vált.

A történet végig kiszámíthatatlannak érződött. Bár elsőre úgy tűnt, egy egyenes vonalon halad előre, a visszaemlékezések – amelyek szerintem a könyv legizgalmasabb részei közé tartoztak – folyamatosan új megvilágításba helyezték a jelent. Emiatt a végkifejlet is újra és újra megkérdőjeleződött, míg végül az írónő olyan érzelmi cunamit zúdított az olvasóra, amire egy elsőkönyves szerzőtől egyáltalán nem számítottam.

És talán ez emelte még magasabbra az egész olvasási élményt. Már önmagában is fantasztikusan szórakoztam, de amikor tudatosult bennem, hogy ez Shen Tao első regénye, még inkább lenyűgözött. Ha már most ilyen erős történetet tett le az asztalra, kíváncsian várom, mire lesz képes néhány könyvnyi tapasztalattal a háta mögött. Egy biztos: felkerült azoknak a szerzőknek a listájára, akiknek a jövőbeli megjelenéseit biztosan figyelemmel fogom követni.

Ami számomra különösen érdekes volt, az az, hogy a gonosz herceget tényleg gonosznak merte ábrázolni. Az írónő nem finomkodott: nem riadt vissza a kegyetlenségtől, az erőszaktól vagy a sötétebb témáktól, és a könyv elején szereplő trigger warning valóban indokolt volt, nem pusztán formalitás. Ennek köszönhetően a karakterek is sokkal mélyebbek lettek: a szenvedéseik, bosszúik és cselszövéseik valódi súlyt kaptak, amit én személy szerint nagyon élveztem.

A kötet végét pedig be kell vallanom, hogy megkönnyeztem. Nagyon elégedett voltam ezzel a lezárással, mert úgy éreztem, méltó befejezést adott a történetnek, és valóban el tudtam engedni a szereplők kezét. Egy újabb emlékezetes kedvenc került így a polcomra. Nagyon örülök, hogy esélyt adtam neki, és őszintén ajánlom mindenkinek, aki nyitott a sötétebb hangvételű, politikai intrikákkal átszőtt, nem romantikus fantasykre. Ez a könyv abszolút megérdemli a figyelmet.

Nyereményjáték:

A Next21 Kiadó gondozásában megjelent fantasy egy sötét, intrikákkal teli világba kalauzolja az olvasókat, ahol a hatalomért folytatott harc és a morálisan összetett karakterek kerülnek a középpontba. Tartsatok velünk a Blogturné Klub állomásain, ismerjétek meg a könyvet több blogger szemén keresztül, és a bejegyzések végén ne felejtsetek el részt venni a nyereményjátékban!

A Blogturné Klub és a Next21 Kiadó jóvoltából egy szerencsés olvasó megnyerheti a könyv egy példányát.

A játék során minden állomáson találtok egy állítást a kötetről. A feladatotok csupán annyi, hogy eldöntsétek: igaz vagy hamis, majd a helyes választ írjátok be a Rafflecopter megfelelő sorába.

Figyelem! Felhívjuk a figyelmeteket, hogy a válasz elküldése után már nem áll módunkban manuálisan javítani rajta. A kiadó csak Magyarország területére postáz. A nyerteseket e-mailben értesítjük. Amennyiben 72 órán belül nem jelentkezik a szerencsés, újabb nyertest sorsolunk.

A könyv romantasy.

További állomások:

Blogturné Klub

07.31 - Ambivalentina

08.02 - Readinspo

08.04 - Kelly és Lupi olvas

A tavaly megjelent Szerb Antal-kötet után nagyon kíváncsi voltam, milyen lesz a sorozat következő része. Míg Szerb Antalt elsősorban az írói munkássága miatt szeretem, József Attila egészen más helyet foglal el nálam: ő az egyik kedvenc magyar költőm. Verseihez rendszeresen visszatérek, és bár az iskolai irodalomórák óta valószínűleg mindannyian ismerünk tőle néhány meghatározó művet, mindig úgy érzem, hogy még bőven van mit felfedezni az életművében. Éppen ezért különösen kíváncsi voltam arra, hogyan sikerül ezt egy olyan kötetben megmutatni, amelynek célja, hogy egy teljes éven keresztül kísérje az olvasót.

Fülszöveg:

Ki a legnagyobb magyar költő? Sokak számára egyértelműen József Attila, de hogy szinte mindenki az első három között említi, az egészen biztos. Bennünk élnek és visszhangoznak nagy versei, újra meg újra átérezzük tragikus sorsát, magányát és kívülállóságát, felidézzük filozófiáját. De ismerjük-e igazából, vagy csupán az irodalomórák emlékének fényében látjuk? Prieger Zsolt „szubjektív-szerelmes” válogatása nemcsak árnyalja, de jócskán ki is tágítja József Attiláról alkotott képünket. Felfedezhetjük benne a költő kísérletező kedvét, játékos oldalát – a sokat idézettek mellett expresszionista, avantgárd költeményeit, rögtönzéseit, reklámverseit is olvashatjuk –, de levél-, cikk- és naplórészleteiből apróbb rezdüléseit, életeseményeit, legmélyebb érzéseit és gondolatait is megismerhetjük. A személyes, mégis átfogó összeállítás nyomán 365 lépésben, napról napra kerülhetünk közelebb irodalmunk egyik legmeghatározóbb alakjához.

Én és a könyv:

Mivel már ismertem a sorozat koncepcióját, ezt a könyvet is pontosan úgy szerettem volna használni, ahogyan azt Prieger Zsolt megálmodta. Nem egy délután alatt végiglapozni az összes idézetet, hanem minden nap csak azt az egyet elolvasni, amelyik az adott dátumhoz tartozik. Az előző kötetnél is nagyon megszerettem ezt a kis reggeli rituálét, és örömmel tapasztaltam, hogy József Attilával ugyanolyan természetesen épült be a napjaimba. Mindössze néhány percet vesz igénybe, mégis gyakran elég ahhoz, hogy az ember gondolatai egészen más irányba induljanak el.

Persze most sem bírtam ki, hogy néha ne lapozzak előre vagy hátra. Kíváncsi voltam, milyen szövegek várnak rám az év későbbi szakaszaiban, illetve arra is, mennyire sikerült változatos válogatást összeállítani. Szerencsére a kötet messze nem csak a legismertebb versekből válogat. Külön örültem annak, hogy levelek, naplórészletek, cikkek és kevésbé ismert írások is helyet kaptak benne, hiszen ezek egészen más oldaláról mutatják meg József Attilát. Sokkal emberibbé válik tőlük, és egy olyan alkotót ismerhetünk meg, aki nemcsak a verseiben volt kivételesen érzékeny, hanem a hétköznapi gondolataiban is.

Természetesen itt is akadtak olyan idézetek, amelyek kevésbé szólítottak meg, vagy első olvasásra nem igazán tudtam mit kezdeni velük. Ugyanakkor legalább ennyi olyan gondolat is volt, amely hosszú órákra vagy akár napokra velem maradt. Ez számomra egy ilyen könyv legnagyobb erőssége. Nem az a célja, hogy minden egyes oldala ugyanolyan erős legyen, hanem hogy időről időre találkozzunk egy olyan mondattal, ami váratlanul telibe talál, és még jóval azután is vissza-visszatér a gondolatainkba, hogy becsuktuk a könyvet.

Azt is nagyon szerettem, hogy a válogatás nem próbál kizárólag a tragikus sorsú költő képére építeni. Persze ez elválaszthatatlan része József Attila életének, de emellett ugyanúgy megjelenik a játékossága, a humora, a kíváncsisága és az a fajta kísérletező kedv is, amiről talán kevesebbet beszélünk. Emiatt úgy érzem, hogy ez a kötet azoknak is tud újat mutatni, akik egyébként úgy gondolják, jól ismerik az életművét.

Egyetlen apróság volt, amit sajnáltam, és ez egyáltalán nem a tartalomhoz kapcsolódik. Mivel ez egy sorozat, örültem volna, ha a megjelenés is egységes marad. Az előző, Szerb Antal-kötet gyönyörű élfestéssel jelent meg, ez viszont már nem kapta meg ezt a pluszt. Tudom, hogy ez csak esztétikai kérdés, és természetesen semmit sem von le a könyv értékéből, de gyűjtőként és könyvmolyként szeretem, amikor egy sorozat darabjai harmonikusan mutatnak egymás mellett a polcon. Emiatt egy picit csalódott voltam.

Összességében azonban ismét egy olyan kötetet kaptam, amely szerintem pontosan azt nyújtja, amit ígér. Nem egy klasszikus verseskötet, amit az ember elejétől a végéig egy ültő helyében elolvas, hanem egy társ a mindennapokra. Egy olyan könyv, amelyből naponta néhány perc is elég ahhoz, hogy megálljunk egy pillanatra, elgondolkodjunk, vagy egyszerűen csak közelebb kerüljünk irodalmunk egyik legnagyobb alakjához. Ha pedig valaki egyébként is szereti József Attilát, akkor szerintem különösen szép ajándék lehet – akár saját magának, akár valaki másnak.

Nyereményjáték:

József Attila időtálló versei, gondolatai és töredékei elevenednek meg Prieger Zsolt válogatásában, az Egy évem József Attilával című kötetben, amely az év minden napjára kínál egy-egy inspiráló vagy elgondolkodtató szöveget. Ez a különleges kiadvány nemcsak a költő életművéhez visz közelebb, hanem arra is hív, hogy nap mint nap új szemszögből találkozzunk József Attila örökérvényű soraival. Tartsatok bloggereinkkel a turné során, hiszen a végén kisorsolunk egy példányt a kötetből!

A nyereményjáték során József Attiláról írunk állításokat - nektek az lesz a feladatotok, hogy megfejtsétek: igazak vagy hamisak. A helyes megoldást írjátok a Tally boxba!

(Figyelem! A sorsoló program észleli az azonos IP címről érkező válaszokat, és csalás gyanújával hosszú távon kizárásra kerülnek a több lehetőséget igénybe venni vágyók! A játék utolsó állomását követő 3. napig tudjátok beküldeni a válaszaitokat, nem tudjuk hosszabbítani a turnékat! A megfejtéseket elküldés után nem áll módunkban javítani.  A nyertesnek 72 órán belül válaszolnia kell a kiértesítő e-mailre, ellenkező esetben új nyertest sorsolunk. A kiadó csak magyarországi címre postáz.)

További állomások:

Blogturné Klub

07.26. Kitablar

07.28. Szembetűnő