Emlékrendőrség

Nagyon vártam ezt a megjelenést. Nyilván ennek egyik oka a már sokszor hangoztatott távol-keleti mániám, hiszen egy eredetileg japán műről v...

Nagyon vártam ezt a megjelenést. Nyilván ennek egyik oka a már sokszor hangoztatott távol-keleti mániám, hiszen egy eredetileg japán műről van szó. Bár a történet szempontjából ennek most nincs különösebb jelentősége, hiszen egy teljesen fiktív, disztópikus, sci-fi hangulatú szigeten játszódik. Az elmúlt időszakban viszont a Kossuth Kiadó több kiemelkedő kortárs japán regényt is elhozott a magyar olvasóknak, így bennem már kialakult egyfajta bizalom a kiadó távol-keleti szerzőktől származó megjelenései iránt. Na meg persze az elvárásaim is egyre magasabbak lettek, hiszen nem egyszerű kivárni egy-egy régóta áhított megjelenést.

Így az Emlékrendőrséggel kapcsolatban is meglehetősen magasra tettem a lécet. Azt vártam, hogy meglepjen, hogy valami igazán emberit, mélyet és elgondolkodtatót mutasson.

Fülszöveg:

Egy névtelen szigeten sorra tűnik el minden, és ezzel az emberek lelke is fokozatosan kezd leépülni. Először a madarak, a parfüm, az üdítőitalok, majd egy bal láb…

A lakosok többsége nem veszi észre, hogy áldozatul esett az emlékezetvadászatnak, és a sziget a kihalás szélére kerül. Azt a kevés embert, aki emlékszik az eltűnt dolgokra, rettegésben tartja a szigorú Emlékrendőrség, ami gondoskodik arról, hogy az eltűnt dolgok örökre feledésbe merüljenek.

Eközben egy fiatal írónő a regényírásba kapaszkodva próbál a felszínen maradni, de érzékeli, hogy egyre több lyuk tátong rohamosan halványuló emlékezetében. Tudja azonban, hogy nincs más módja túlélni a hétköznapokat, mint megbékélni az új helyzettel. Aztán egy nap még a „regény” is eltűnik…

A világszerte sikeres Házvezetőnő és a professzor szerzőjének legújabb műve egy erőteljes és provokatív, lenyűgöző és veszélyes, mégis gyönyörű regény, amely a veszteség traumáját, az elmúlást és az üresség iránti vágyat veszi górcső alá.

Tökéletes választás a disztópikus sci-fi és a mágikus realizmus kedvelőinek és az ázsiai irodalom rajongóinak.

Én és a könyv:

A történet egy névtelen szigeten játszódik, ahol még a szereplőknek sincs nevük. Sőt, a főszereplőnkét sem ismerjük meg a regény során. Persze ki tudja, talán már réges-régen elfelejtették. Hiszen ezen a szigeten egy ideje valami egészen megmagyarázhatatlan történik: bizonyos napokon valami örökre eltűnik az emberek életéből. Egyik nap a madarak, máskor a piros bogyós gyümölcsök, vagy éppen – ahogy azt a fülszöveg is sejteti – a könyvek.

Számomra az egyik legérdekesebb vonása a regénynek az volt, hogy a klasszikus amerikai, vagy mondjuk ki, az általam jobban ismert YA és NA disztópiákkal ellentétben itt egyáltalán nem a lázadáson van a hangsúly. Nem jelenik meg egy hős, aki ellenállást szervez, megpróbálja megfejteni a sziget titkát, majd véget vetni az egész rendszernek. Nem. Itt az emberek egyszerűen belenyugszanak abba, hogy az élet ilyen. Az emlékek eltűnnek, a dolgok elmúlnak, nekik pedig ezzel együtt kell tovább élniük.

Az ellenállás egészen más formában jelenik meg. Vannak ugyanis emberek, akik valamilyen megmagyarázhatatlan okból továbbra is emlékeznek az eltűnt dolgokra. Rájuk nem hat a kollektív felejtés, ezért az emlékrendőrök vadásznak rájuk, és ha megtalálják őket, elviszik valahová, ahonnan többé senki sem tér vissza.

A regény azonban mégsem elsősorban erre koncentrál. Nem a rendszer működését akarja feltárni, nem a rejtélyt próbálja megfejteni, hanem sokkal inkább az egész jelenség lélektanát, érzelmi következményeit mutatja be a főszereplőnk életén keresztül.

Milyen újra és újra meggyászolni valamit, amit elveszítünk? Mi fáj jobban, és egyáltalán hogyan fáj az, amire már nem is emlékezhetünk igazán? Milyen végignézni, ahogy mások lassan elsorvadnak a veszteségek súlya alatt? És milyen az, amikor valaki már meg sem tapasztalhatja ezeket a változásokat, mert korábban távozott közülünk?

Az egész könyv számomra egyszerre volt nagyon megérintő és végtelenül szürreális. Folyamatosan éreztem, hogy sokkal több rejlik benne annál, mint amit a felszínen látunk. Hogy ez nem egyszerűen egy történet egy szigetről, ahol időnként eltűnnek dolgok, hanem valami sokkal mélyebb gondolatkísérlet az emlékezésről, a veszteségről és az emberi kötődésről.

És ha már gondolatkísérlet: számomra kifejezetten izgalmas volt az is, ahogyan az eltűnések egyre radikálisabbá és képtelenebbé váltak.

Mert maga az eltűnés koncepciója is egészen különleges. A dolgok ugyanis nem egyszerűen köddé válnak egyik napról a másikra. Sokkal inkább az emberek hozzájuk fűződő emlékei, érzelmei és kötődései tűnnek el. Egy nap például egyszerűen megszűnik a fényképalbumok jelentősége. Az emberek ésszel még tudják, hogy ezekben a könyvekben ott vannak a szeretteikről készült képek, megismételhetetlen pillanatok és visszaidézhetetlen emlékek, de az érzelmi kötődés, amely korábban értékessé tette őket, egyszerűen elhalványul. Majd teljesen eltűnik.

Nekem ez a megoldás különösen tetszett, mert sokkal összetettebbé tette a felejtés és az elmúlás kérdését. Hiszen az eltűnő dolgokat gyakran maguknak az embereknek kellett megsemmisíteniük. Nem egy felsőbb erő tüntette el őket nyomtalanul, hanem azok pusztították el a saját múltjuk darabjait, akikhez korábban kötődtek. És ez szerintem érzelmileg sokkal súlyosabb, sokkal nyugtalanítóbb folyamat, mint ha a tárgyak egyszerűen csak köddé váltak volna.

A történet íve végig nagyon izgalmas volt számomra, de ha teljesen őszinte akarok lenni, azért akadt néhány dolog, amit nem igazán tudtam hová tenni.

Az egyik ilyen a főszereplőnk által írt regény volt, amely egyfajta regény a regényben. Bár a végére már láttam a két történet közötti párhuzamot, mégis furcsának éreztem ezt a megoldást. Az eleve megmagyarázhatatlan, szürreális világba ugyanis bekerült egy újabb, legalább ennyire elvont történet, amitől időnként tényleg csak kapkodtam a fejem. Értettem, hogy van funkciója, mégsem éreztem mindig, hogy szükségem lenne erre az újabb rétegre.

A másik problémám a kötet legvégén felgyorsuló eseményekkel volt. A legabsztraktabb, legképtelenebb változások jelentős része ugyanis éppen ekkor következik be, én pedig szívesen időztem volna még ezeknél. Érdekelt volna, hogyan alkalmazkodnak hozzájuk a sziget lakói, milyen új hétköznapi megoldásokat találnak, és hogyan alakul át az életük ezeknek az egyre radikálisabb veszteségeknek a hatására. Úgy éreztem, hogy ezek a történések sokkal több teret is kaphattak volna.

Mindezek ellenére az Emlékrendőrség egy igazán különös, érzékletes és emlékezetes olvasmány volt számomra. Nem csalódtam a Kossuth Kiadó választásában, bár az eddigi olvasmányaimhoz képest most nem éreztem azt a bizonyos pluszt. Inkább azt mondanám, hogy hozta azt, amit vártam tőle, de nem igazán tudta felülmúlni az elvárásaimat.

Lehet, hogy én nem láttam eléggé a történet mögé, vagy nem tudtam minden szimbolikus rétegével azonosulni, de a végére nekem kissé sok lett ez a szürreális, megfoghatatlan, érzelmileg sűrű massza. Mintha a regény egy ponton már annyira elvonttá vált volna, hogy nehezen találtam benne kapaszkodót.

Mégis nagyon örülök, hogy elolvastam. Mert bár nem lett belőle új kedvenc, egészen biztos vagyok benne, hogy a gondolatai még jó darabig velem maradnak.

És talán éppen ez benne a legszebb ellentmondás: egy könyv az emlékek eltűnéséről, amelyet nem lesz olyan könnyű elfelejteni.

Blogturné Klub:

Mi történik, ha nemcsak a tárgyak, hanem a hozzájuk fűződő emlékeink is nyomtalanul eltűnnek? Ogava Jóko Emlékrendőrség című disztópikus regénye egy különös szigetre kalauzol bennünket, ahol a felejtés nem választás kérdése, az emlékezés pedig veszélyes kiváltság. A Kossuth Kiadó gondozásában megjelent kötet a veszteség, az emlékezet és az emberi identitás kérdéseit járja körül. November 18. és 24. között négy bloggerrel eredünk az eltűnő emlékek nyomába!

További állomások:

Blogturné Klub

11.18 - Ambivalentina

11.20 - Pandalány olvas

11.22 - Spirit Bliss Sárga könyves út

11.24 - Könyv és más

Ezek a posztok is érdekelhetnek

0 komment