Az ember azt hinné, hogy egy ponton megcsömörlik, ha túl sok hasonló történetet olvas. Bár viszonylag nagyobb kihagyások voltak a kedves, mágikus realizmussal átitatott távol-keleti történetek olvasásai között, és lehet, hogy éppen emiatt szeretem még mindig őket, de valahogy úgy érzem, mintha mostanra értettem és kedveltem volna meg őket igazán.

A távol-keleti dolgok régóta must have-ek nálam, ezt már ti is jól tudjátok. Ha csak a szerző valahonnan a világ másik oldaláról származik, már felcsillan a szemem, hát még akkor, ha maga a történet is ott játszódik. Szeretem azt a hangulatot, amit ezek a könyvek magukkal hoznak, a kulturális különbségeket, az ételeket, a helyszíneket és azt a fajta atmoszférát, ami annyira távolinak tűnik a saját hétköznapjaimtól. Viszont be kell vallanom – és lehet, hogy a régebbi értékeléseimben már említettem is –, hogy ezek a nagyon megható, lassú történetek nem mindig tudtak igazán megfogni. Sokkal inkább meg kellett tanulnom értékelni és szeretni őket.

Talán azért is, mert alapvetően szeretek haladni egy történettel. Szeretem, ha történik valami, ha van egy erős cselekmény, valamilyen rejtély vagy konfliktus, ami folyamatosan hajt előre. Ezeknél a köteteknél viszont sokszor éppen az a lényeg, hogy lelassítsanak. Nem feltétlenül a nagy fordulatokra építenek, hanem az emberi kapcsolatokra, érzésekre, veszteségekre és apró történetekre. Ehhez pedig egészen másfajta olvasói hozzáállás kell, mint mondjuk egy thrillerhez, amit az ember legszívesebben egyetlen este alatt kivégezne.

Fülszöveg:

A huszonhét éves Jonhva pékséget örököl a nagyanyjától, akinek a végrendeletében két kikötés szerepel: Jonhvának legalább egy hónapig kell üzemeltetnie az üzletet, és csak este tíz óra és éjfél között tarthat nyitva.

Jonhva eleinte habozik, végül mégis elfogadja a feltételeket, abban reménykedve, hogy a pékség vezetése segít majd neki végre megérteni az idős asszonyt ennyi év után.

Jonhva hamarosan rájön, hogy a „virághold templom” jelentésű Hvavoltang nem egy szokványos üzlet. A késő éjszaka érkező vendégei valójában szellemek, akiknek még van valami tennivalójuk, mielőtt újjászületnének. Olyan édességre vágynak, aminek nagy jelentősége volt a földi életük során.

Miután a fiatal nő megtudja a vendégéitől, hogy milyen édességre van szükségük, az üzlet fekete macskájával együtt segít nekik abban, hogy végső megnyugvást találjanak. Eközben előtte is lassan feltárulnak saját családja titkai.

I Onhva varázslatos regényét a nagy sikerű Mielőtt a kávé kihűl sorozat olvasóinak ajánljuk.

Én és a könyv:

Éppen ezért nem is tudom, hogy az idő előrehaladtával ennyivel fogékonyabbá váltam ezekre a történetekre, vagy ez a kötet egyszerűen annyira jó, hogy engem is teljesen megszólított. Esetleg csak pont jókor találkoztunk össze – mármint én és a Hvavoltang éjszakai cukrászda. Mindenesetre őszintén rég éreztem már ilyen erős kötődést egy könyvhöz, hát még egy ilyen típusúhoz, mert ezek között talán még soha.

Egyszer olvastam Molyon valakinek a kommentjét egy hasonló, mágikus realizmussal átitatott, tipikusan vendéglátóhely köré épülő távol-keleti történetnél. Azt írta, hogy ő az ilyen könyveket mindig fejezetenként olvassa esténként. Tudatos kikapcsolódásként tekint rájuk, direkt nem sieti el őket, hogy legyen ideje kiélvezni a történetet és azt a különleges hangulatot, amit teremt. Ez akkor valamiért nagyon megmaradt bennem, és most, amikor a Hvavoltang éjszakai cukrászdát olvastam, igyekeztem én is így tenni. Egy-egy fejezetet egyben elolvasni úgy, hogy utána hagyok neki időt ülepedni, nem rohanok az olvasással, és lehetőleg nem hagyom félbe a történetet a fejezet közepén.

Nem tudom, mások hogyan olvasnak, de nálam egy ideje szinte megszűntek létezni a fejezeti egységek. Mármint nyilván a könyveimben ott vannak, azért nem radírozom ki őket, szimplán én nem nagyon tartom őket. Ott hagyom abba az olvasást, ahol éppen muszáj, és onnan veszem fel a fonalat, ahol legutóbb abbahagytam. Ez pedig igazán ritkán esik úgy, hogy pont egy fejezet vége legyen.

Emellett pedig mondhatni rohanok olvasás közben. Valahol ez a könyves bloggerség – vagy ma már nevezzük inkább tartalomgyártásnak, hiszen egy ideje igyekszem a TikTok- és Instagram-profilomat is építgetni a témában – egyik átka. Muszáj haladni az olvasmányokkal, hiszen a turnék konkrét időpontokhoz vannak kötve, azokat pedig tartani kell. Van egy dátum, amikorra készen kell lenni a könyvvel, aztán meg kell írni a bejegyzést, elkészíteni a tartalmakat, és közben már ott vár a következő történet is. Hiába az olvasás az egyik kedvenc hobbim, néha akaratlanul is feladattá válik.

Viszont most igyekeztem ezt mind félrerakni és ténylegesen jelen lenni az olvasásban. Egész fejezeteket olvastam el, utána pedig hagytam ülepedni az adott rövid történetet. Nem azon gondolkodtam, hogy hány oldal van még hátra, mennyit kellene aznap haladnom, vagy mikorra kell befejeznem. Egyszerűen csak olvastam. Utólag pedig azt gondolom, hogy ennél a könyvnél különösen sokat adott az élményhez, hogy nem próbáltam végigrohanni rajta.

Hiszen, ahogy ez általában az ilyen könyveknél lenni szokott, itt is több apró történetből áll össze az egész. Persze ott van a főszál, ami a cukrászdát működtető lányról szól, aki frissen lett tulajdonos, miután a nagymamája elhunyt, de mellette folyamatosan érkeznek a cukrászda különös vendégei is.

Csakhogy itt a vendégek nem egyszerűen olyan emberek, akik egy sütemény és egy csésze tea mellett szeretnék kibeszélni magukból az életük problémáit. A cukrászdába halott lelkek érkeznek, akik még nem tudtak teljesen elszakadni az életüktől. Mindegyiküknek van egy története arról, hogyan halt meg, mit hagyott maga mögött, és legfőképpen arról, kitől szeretne még elbúcsúzni. Azért érkeznek ide, hogy végül felszabadulhassanak és tovább tudjanak lépni.

Ez pedig már önmagában meghatározza a könyv hangulatát. Hiszen lényegében minden új történet mögött ott van egy haláleset és valaki, akinek nem volt lehetősége rendesen elköszönni. Lehet sejteni, hogy ebből nem feltétlenül lesz az a felhőtlen, habos-babos cukrászdás olvasmány, amit pusztán a gyönyörű borító alapján akár várhatnánk.

Mégsem mondanám kifejezetten szomorú könyvnek. Sokkal inkább az elengedésről szól. Arról, hogy mi marad az ember után, milyen kapcsolatokat hagyunk félbe, és mennyi mindent nem mondunk ki addig, amíg még lehetőségünk lenne rá. A történetekben persze ott van maga a halál, de legalább ennyire fontosak azok is, akik életben maradtak. Azok az emberek, akikhez a lelkek még egyszer utoljára vissza szeretnének találni.

Talán pont emiatt találtak meg engem ennyire ezek az apró történetek. Minden egyes lélek mögött volt valaki, akit szeretett, valaki, akitől nem sikerült úgy elbúcsúznia, ahogyan szeretett volna. Ettől pedig az egész könyvben folyamatosan ott lebeg egy nagyon különös kettősség. Tudjuk, hogy ezeknek az embereknek a története már véget ért, miközben nekik még van valami, amit le kell zárniuk.

Be kell vallanom, nem is egy történet rendesen megsiratott. Tényleg potyogtak a könnyeim, összecsavarodott a gyomrom, és volt, hogy egy-egy fejezet után kellett néhány perc, mielőtt tovább tudtam volna lépni a következőre. Talán ezért is működött annyira jól az, hogy ezúttal tényleg fejezetenként olvastam. Egy-egy ilyen történet után nem is feltétlenül akartam rögtön megismerni a következő lelket és az ő sorsát.

Nem tudom, tényleg én voltam-e éppen ennyire szentimentális állapotban, vagy egyszerűen ennyire jól találtak meg ezek a történetek, de rendkívül szívhez szóló volt számomra több jelenet is. Közben pedig egyáltalán nem éreztem azt, hogy erőszakosan próbálná kipréselni belőlem az érzelmeket. Inkább csendesen, finoman építkezett, aztán egyszer csak azon kaptam magam, hogy már megint könnyes a szemem.

Különösen tetszett, hogy a természetfeletti alapötlet ellenére mennyire emberi tudott maradni. A lelkek, a különleges cukrászda és az egész mágikus világ tulajdonképpen csak keretet adnak azoknak az érzéseknek, amelyek egyáltalán nem fantasztikusak. Szeretet, gyász, megbánás, ragaszkodás, kimondatlan mondatok és az a vágy, hogy még egyszer utoljára kapcsolatba kerülhessünk valakivel, aki fontos nekünk. Talán éppen ezért lehet annyira könnyen kapcsolódni hozzá akkor is, ha egyébként az ember nem feltétlenül rajong a mágikus realizmusért.

A pityergés ellenére pedig nagyon kellemes és valahogy mégis felemelő élmény volt olvasni. Furcsa ezt egy olyan könyvről mondani, amelyben lényegében halott emberek mesélik el a saját történetüket, mégsem maradt bennem utána nyomasztó érzés. Sokkal inkább valamiféle nyugalom. A halál itt nem valamiféle horrorisztikus vagy félelmetes dologként jelenik meg, hanem egy átmenetként, amely előtt még lehetőség nyílik arra, hogy valami a helyére kerüljön.

És szerintem éppen ez az, ami miatt ennyire működött nálam. A történetek szomorúak, de közben van bennük valami vigasztaló is. Tudjuk, hogy a szereplők sorsán már nem lehet változtatni, de még megkaphatják azt az utolsó lehetőséget, amire szükségük van ahhoz, hogy elengedjék azt az életet és azokat az embereket, akiket maguk mögött hagytak.

Őszintén, az egyik legjobb tapasztalatom volt ez a kötet a zsánerében, pedig azt hiszem, szinte biztosan állíthatom, hogy a magyarul megjelent ilyen típusú könyveknek legalább a 90%-át olvastam. Talán pont ezért lepett meg ennyire, hogy még mindig tud újat adni ez a műfaj. Azt hittem, nagyjából már tudom, mire számíthatok, ha meglátok egy kedves borítót, rajta egy apró távol-keleti vendéglátóhellyel. A Hvavoltang éjszakai cukrászda mégis megmutatta, hogy egy ismerős alapfelállásból is lehet olyan történetet írni, ami sokáig az emberrel marad.

És talán egy kicsit arra is emlékeztetett, hogy nem kell mindig rohannom az olvasással. Hogy néha nem baj, ha egy könyv nem két-három nap alatt fogy el, hanem hagyom, hogy a saját tempójában meséljen. Ennél a kötetnél kifejezetten úgy érzem, hogy adott hozzá az élményhez, hogy minden történetnek hagytam egy kis helyet és időt, mielőtt beengedtem volna a következőt.

Így, ha szeretitek ezeket a kedves, távol-keleti, kávézós, teázós, cukrászdás és mágikus történeteket, akkor csak ajánlani tudom. Főleg akkor, ha nem bánjátok, hogy ezúttal a kedvesség mellé jó adag melankólia és néhány könnycsepp is társul. Szerintem a zsánerében kifejezetten kiemelkedő darab, ami az ismerős elemek ellenére is képes valami sajátot adni. Nem mellesleg pedig gyönyörű a borítója is, igazi kis gyöngyszem a könyvespolcon – bár nálam most már messze nem csak emiatt marad emlékezetes.

Blogturné Klub:

Jonhva a nagymamája végrendeletéből tudja meg, hogy két feltételt betartva örökli meg a pékségét: csak éjszaka lehet nyitva és legalább egy hónapig üzemeltetnie kell az üzletet. Kis töprengés után elfogadja a feltételeket, de hamarosan kiderül, hogy a betérők az újjászületésükre váró szellemek… 

Tartsatok bloggereinkkel A ​Hvavoltang éjszakai cukrászda blogturnéján! 

További állomások:

Blogturné Klub

10/10 - Pandalány olvas

10/12 - Csak olvass!

10/14 - Ambivalentina

10/17 - Hagyjatok! Olvasok!