Talán nem mondok újat azzal, hogy ha a Blogturnénál japános könyvről szerveződik turné, akkor abban bizony én is benne leszek. Akik régebb óta követnek, már tudhatják, hogy abszolút a gyengepontom bármilyen távol-keleti kultúrával foglalkozó könyv, hát még a macskás könyvek, így a Csibineko Vendéglő a Kíváncsi Macskához teljes mértékben telibe találta az ízlésemet. Amikor elolvastam a fülszöveget, ami pedig a regényben megejelő étterem és főzés fontosságát hangsúlyozta, akkor lettem teljesen biztos, hogy ez valami olyasmi, ami nekem tényleg egyszerűen muszáj lesz elolvasni.

Fülszöveg:

„Kövesd a Koito folyót, amíg el nem éred a partot. Onnan fehér tengerikagylók ösvénye vezet majd el a Csibineko Vendéglőhöz. Lépj be – már számítanak rád. És macskák is lesznek."

Kotoko a testvérét gyászolja – bátyja felfelé ívelő színészi karrierje ugyanis derékba tört, amikor Kotoko életét mentve, tragikus balesetben életét vesztette. A lány végső elkeseredésében Csibába indul: hallott ugyanis egy vendéglőről, ahol az emberek még egyszer utoljára találkozhatnak elhunyt szeretteikkel, és csupán annyit kell tenniük, hogy megkóstolják a kifőzde ételeit.

Kotoko hiszi is, meg nem is a szóbeszédet. Ám amikor megérkezik, Kai, a vendéglő fiatal szakácsa, anélkül teszi le elé a menüt, hogy Kotoko egy szót szólt volna. A tányérokon sorakozó ételeket régen mindig a bátyja készítette el neki – és ez csupán az első lépés a furcsa események hosszú sorában…

A Csibineko Vendéglő a Kíváncsi Macskához olyan, mint egy meleg ölelés, vagy a nagymama forró főztje: egyenesen a lélekhez szól. És közben, ahogy azt a japán irodalomtól megszokhattuk, emlékeztet minket arra, hogy melyek az igazán fontos dolgok ebben a rohanó világban.

A világhírű Mielőtt a kávé kihűl-sorozat rajongóinak ajánljuk.

Én és a könyv:

Bár egészen rossz hangulatban kezdtem neki a könyvnek, ahogy haladtam a történetben előre, egyre inkább megnyugtatott, ahogy egyre jobban belemerültem abba a varázslatos atmoszférába, amit Takahasi Juta teremtett. A könyv alapvetően kerek egész, egy történet, de minden egyes fejezet külön novellaként értelmezhető, újabb és újabb karaktereket bevonva. 

Minden fejezet egy hozzávalóval kezdődik. Mindegyikben közös, hogy valamilyen módon erősen kötődik a Csiba régióhoz, ahhoz a part menti nyugodt vidékies részhez Tokió mellett, ahol maga a címben is szereplő Csibineko Vendéglő megtalálható. Ezek a hozzávalók aztán fontos szerephez jutnak a későbbiekben, hiszen mindig fő elemei a fejezethez tartozó szereplő életének, és a receptnek, ami a fejezet végén megtalálható. 

Ami számomra nagyon érdekes élmény volt, hogy annyira nagy érzelmi töltettel és részletes leírással kerültek az ételek leírásra, hogy azt vettem észre magamon egy-egy fejezet végére érve, hogy végtelenül megkívántam az addig részletezett és taglalt ételt. Szerintem szinte még soha nem kezdtem el ilyen típusú könyvből főzni, de most muszáj volt kipróbálnom egy-egy receptet, annyira íncsiklandóan szólt a leírásuk. (Erről az esetről egyébként Instagrammon is posztoltam, lessétek meg!)

Maguk a történetek mind a gyászt, az elmúlást igyekeznek feldolgozni. A Csibineko vendéglő is arra ad lehetőséget, hogy a gyászoló félnek lehetősége legyen még egyszer utoljára beszélni az elhunyt szerettével és így elmondhassa mindazt, ami benne ragadt, amit megbánt, hogy eddig nem mondott ki. Mint az lenni szokott az ilyen japán történetekben, amennyire kellemes és nyugodt az atmoszféra, annyira meglepő és más a történetvezetés és a végkifejlet. Én személy szerint ezért teljesen oda vagyok, mert valahogy jó érzés, hogy nem az ismert toposzokkal találkozom és még a legegyszerűbb történet is valahogy mást tanít és mást mond, mint az, ami a számomra ismert kultúrkörben íródott. 

Összességében nagyon élveztem olvasni a Csibineko Vendéglőt, nagyon kellemes és szép élményt nyújtott. Amellett pedig egyszerűen nem lehet elmenni szó nélkül, hogy mennyire aranyos a kötet borítója, engem teljesen megvett, ráadásul nagyon szépen illusztrálja magát a történet helyszínét és hangulatát is. Nagyon ajánlom!

Nyereményjáték:

Megjelent A Csibineko Vendéglő a Kíváncsi Macskához az Kossuth Kiadó gondozásában! Ez a meghitt, japán hangulatú történet a gyász, az emlékezés és az újrakezdés lírai elegye – egy vendéglőben, ahol az ízek hidat képeznek élők és holtak között. Tartsatok bloggereinkkel, és merüljetek el ebben a szívmelengető, mégis misztikus utazásban, ahol a macskák, a gőzölgő levesek és az emberi kapcsolatok finom szálai mutatják meg, mi az, ami igazán fontos az életben.

A könyv Japánon belül Csiba régiójában játszódik, így a kérdések, amikre a válaszokat várjuk, mind ehhez a régióhoz köthetőek. Minden egyes turné állomáson így egy kérdéssel fogtok találkozni, amire a választ a blog nevével jelzett rublikába várjuk. Jó játékot!

Figyelem! Felhívjuk a figyelmeteket, hogy a válasz elküldése után már nem áll módunkban manuálisan javítani rajta. A kiadó csak Magyarország területére postáz. A nyerteseket e-mailben értesítjük. Amennyiben 72 órán belül nem jelentkezik a szerencsés, újabb nyertest sorsolunk.

Melyik mezőgazdasági termékéről híres Csiba prefektúra?

További állomások:

- Blogturné klub -

11.27 - Ambivalentina

11.29 - Hagyjatok! Olvasok!

12.01 - Pandalány olvas

12.03 - Csak olvass!

Több mindent is vártam ezzel a könyvvel kapcsolatban. Elsődlegesen azt, hogy megjelenjen, hiszen nem csak, hogy nagyon jól hangzott goodreads értékelések alapján, de személyes ajánlásokat is kaptam. Ezen felül pedig a könyv megjelenése és olvasása azt is jelentette számomra, hogy befejeztem a szakdolgozatom igen keserves megírását, ami immáron meg is történt, és el se tudom mondani, mennyire megkönnyebbültem miatta. Végezetül pedig ezer éve nem olvastam indiánokról. Anno az egyik kedvenc témám volt kislányként, nem is említve a tényt, hogy Kanada külön szeglettel büszkélkedhet a szívemben, és bár Új-Skóciában nem voltam, azért más indián rezervátumokba eljutottam, így alig vártam, hogy ez a kötet visszarepítsen az ottani fenyvesek és vízpartok varázsához.

Fülszöveg:

Az egyik család legnagyobb vesztesége.

Egy másik legsötétebb titka.

Mi lesz, ha kiderül az igazság?

1952 júliusában egy indián család érkezik Kanadából a Maine állambeli áfonyaföldekre idénymunkára. Pár héttel később a négyéves Ruthie-nak nyoma vész. Utoljára a hatéves bátyja, Joe látta, amint a mező szélén üldögél a kedvenc kövén. A fiút évekig marcangolja a bűntudat, amiért nem figyelt eléggé a húgára.

Maine-ben egy Norma nevű kislány egy tehetős család egyetlen gyermekeként nő fel. Az apja távolságtartó, az anyja pedig idegesítően túlfélti. Norma furcsákat álmodik, bár valójában inkább mintha emlékeket látna. Ahogy felnő, ráébred, hogy a szülei valamit eltitkoltak előle. Valamit, ami az egész életét, a családját és az identitását is megkérdőjelezi.

Amikor Norma évtizedekkel később elkezdi felkutatni a múltját és az emlékeit, az útja érzelmekkel és fájdalommal teli, ám lélegzetelállító bizonyítéka a szeretet megtartó erejének.

Én és a könyv:

Hiába készítettem fel magamat lelkiekben, hogy ez bizony egy szomorkodós, érzelmes és néhol sírós történet lesz, így is váratlanul ért, amikor elsőnek megkönnyeztem egy jelenetet. Alapvetően nem gyakran történik ez meg velem, így szkeptikusan álltam itt is a dologhoz, de a könyv olvasása közben rá kellett jöjjek, hogy nem is csak a néhai könnyek képében hat rám a kötet. Olyan hihetetlenül nyomódott rá a hangulatomra az olvasottak által belém bújó érzelmek, hogy magam sem értettem, hogy mégis mi bajom lett az olvasás alatti napokban. Ezer éve nem tapasztaltam már ilyet, hihetetlen módon rezonált velem ez a történet, amit őszintén, már most itt a bejegyzés elején nyugodt szívvel mondok az évem egyik legjobb regényének.

Szinte hihetetlen a számomra, hogy egy első könyves szerző alkotta meg ezt a csodát. (Bár ahogy lecsekkoltam, hálistennek nem állt meg Amanda Peters egyetlen könyvnél, és azóta már a második regénye is megjelent, reméljük magyar nyelven is minél hamarabb olvashatjuk.) Olyan szépen bánt a történetvezetéssel, a karakterekkel és az időben ugrálással. Megannyiszor váltogatta egyetlen fejezeten belül, hogy az elbeszélő éppen egy emlékről mesél, a jelenről mesél vagy külső megfigyelőként narrál és utal ki a jövőre, és minden egyes alkalommal működött, és minden egyes alkalommal pontosan tudtam, hogy mi történik. Ez számomra hihetetlen volt, hiszen megannyi történetet szabdal szét az ilyen történetvezetés és tesz élvezhetetlenné, de itt valahogy működött. 

A történet két elbeszélő váltott szemszögeiből tevődik össze. Ruthie, azaz Norma és a legkisebbik bátyja, Joe meséli el a történetüket egy-egy fejezetben, ahol viszont, mint ahogy fentebb is említettem szabadon ugrálnak a múltban, távoli múltban, jelenben és még a jövőben is (igaz, az utóbbiban csak nagyon ritkán). Én egy picivel Norma fejezeteit jobban élveztem, talán azért is, mert annyira hatásosan lett ábrázolva Joe önpusztítása és féktelen belső haragja és önmarcangolása, hogy rossz volt és nehéz az ő életútját olvasni, hiszen ő maga volt önmaga legnagyobb ellensége. 

Ezzel szemben Norma fejezeteiben a gonosz karaktere megtestesült az édesanyjában. De közbe a legnagyobb szeretet és jóság karaktere is az édesanyja karakterében nyilvánult meg, és ezt az ambivalens érzést annyira jól ábrázolta az írónő, hogy egy percig sem tudtam igazán szeretni vagy igazán utálni a karakterét. Nagyon szép volt, ahogy ez a konfliktus a fiatal évektől kezdve egészen a halálon túlig végigívelt, hiszen a kettősség és a szeretetet kiegészítő keserű és kellemetlen érzés folyamatosan ott volt, csak mindig az aktuális helyzetnek megfelelően változott. Eleinte a túlféltés, a gyermek szinte teljesen eltitkolása és szabályozása váltott ki belőlem ellenérzetet, végül pedig az önzőség a teljes és totális egocentrikusság, amit közbe mégis végig átitatott a szeretet.

Nagyon izgalmas és megrendítő volt a két család történetét párhuzamosan olvasni, teljesen belemerültem és magával ragadott a történet. Számomra egy nagyon jelentőségteljes olvasási élmény volt ez a kötet és szívből ajánlom mindenkinek, aki úgy érzi, hogy nyitott a szíve most egy ilyen érzelmes és érzékeny könyvre.

Nyereményjáték:

Amanda Peters első magyarul megjelent regénye a ‘60-as években, Amerikában játszódik, ahol Maine államba érkezik egy indián család idénymunkára áfonyát szedni. Egy nap a legkisebb gyermek eltűnik. A tragédia napról napra emészti fel a családot, mégis sok év múltán is él bennük a remény, hogy a szeretett Ruthie egyszer hazatér. A könyv egy érzelmekkel teli utazás, melyben egyetlen rossz döntés hatással van két család életére is. Tartsatok bloggereinkkel és a General Press Kiadó jóvoltából esélyetek nyílik nyerni egy példányt a könyvből!

Játékunk során az Áfonyaszedők történetéhez hasonlóan családregények címeit kell kitalálnotok minden állomásunkon. A helyes válaszokat az űrlap megfelelő sorába tudjátok beírni. Sok sikert mindenkinek

(Figyelem! A megfejtéseket elküldés után nem áll módunkban javítani. A nyertesnek 72 órán belül válaszolnia kell a kiértesítő e-mailre, ellenkező esetben új nyertest sorsolunk. A kiadó csak magyarországi címre postáz.)

H_ _o _t     r_ma_ _ i _ a

További állomások:

11.10. Pandalány olvas

11.12. Kelly és Lupi olvas

11.15. Olvasónapló

11.17. Ambivalentina

11.19. Könyv és más

11.21. Kitablar

11.23. Csak olvass!

11.25. KönyvParfé

 Mg sose olvastam Ali Hazelwoodtól ezelőtt. Persze a neve rengetegszer szembe jött, ma már szinte megkerülhetetlen ha az ember lánya a new adult romantikus könyvek között keresgél. Valamiért viszont eddig nem adódott úgy, hogy bármilyen könyve is a kezem ügyébe került volna. Ez most megváltozott és mennyire jól is tette. A kötet elején maga az írónő állítja, hogy ez lett a kedvenc könyve önmagától és már most azt hiszem meg tudom erősíteni, hogy nem ismerve a többi kötetét is ebben valószínüleg igaza van, mert ez tényleg jól sikerült.

Fülszöveg:

Egy műugró és egy sztárúszó tiltott vizekbe merül – és titkokkal fűszerezett szenvedélyes románcba kezdenek.

Scarlett Vandermeer árral szemben úszik. Harmadéves a Stanfordon, és a fő versenyszáma a toronyugrás. Arra koncentrál, hogy kerülje a bajt, bejusson az orvosi egyetemre és felépüljön abból a sérülésből, ami majdnem véget vetett a karrierjének. Nincs ideje kapcsolatokra, legalábbis ezt mondogatja magának.

Lukas Blomqvist az úszócsapat kapitánya, olimpiai bajnok, a vízi sportok aranyifja, aki remekül viseli, ha a középpontban van. Aranyérmeket nyer, és rekordokat dönt: minden tempóra maximálisan koncentrál. Első látásra Lukasban és Scarlettben nincs semmi közös. Aztán kiderül egy jól őrzött titok, és minden megváltozik.

Így hát egyezséget kötnek. Titkos, de annál szenvedélyesebb viszonyba kezdenek, amit csak átmeneti, kölcsönösen kielégítő kalandnak szánnak. De ahogy egyre fokozódik a nyomás az olimpiára való készülődés közben, a kapcsolatuk új szintre lép a hálószobán kívül is. Ám amikor Scarlett rájön, már lehetetlennek érzi, hogy távol maradjon Lukastól, szembe kell néznie a felismeréssel, hogy a szíve veszélyes vizekre tévedt…

Én és a könyv:

Őszintén nem is igazán tudtam mibe fogok keveredni, hiszen jó szokásomhoz híven, nem olvastam el a fülszöveget és egyből fejest ugrottam azzal a mottóval, hogy én akkor most megismerem Ali Hazelwood munkásságát. Aztán eljutottam az első oldal környékén a figyelmeztetésig, hogy ez bizony nem egy egyszerű cukimuki romantikus könyv, nem bizony. Ez a kötet egy olyan kapcsolatra alapul, ami kinky, avagy nem megszokott szexuális fétiseken alapul. Röviden és tömören BDSM. Ahogy ezt elolvastam kicsit le is szédültem a kanapéról, mert úgy éreztem, hogy abszolút nem állok készen egy szürke 50 tipusú olvasmányra, de meg kell nyugtassak mindenkit, aki hasonlóan érez: nem hasonlít a kettő.

Bár nem vagyok szakértője a BDSM irodalomnak korántsem, viszont őszintén én nem is tudom, hog tényleg igazán abba a kategóriába sorolnám-e ezt a könyvet. Én őszintén úgy éreztem, hogy egyáltalán nem durva és egészen minimális az a szint, ahol egyáltalán megrökönyödök, de talán ezek a könyvek már túlságosan is kimerítették az ilyen impulzusokra való érzékenységemet. Szóval röviden, nem hinném, hogy extrább jelenetek vannak benne, mint egy szokványos felnőtt romantikus kötetben. Ami viszont számomra kiemelkedő volt, az ennek az aránya.

Nagyon tetszett, ahogy az írónő felépítette a történetet. Elsőre meg is lepődtem, hogy ugyan mit lehet húzni egy ilyen romantikus esetében majdnem 500 oldalig, de határozottan nem volt túltolva, sőt. Mindkét főszereplő élsportoló, illetve az orvosira készül, így abszolút szerves része lett a történetnek a sport, illetve a tudományos világ is. Itt kifejezetten csodálkoztam, amikor kiderült számomra, hogy Hazelwoodtól nem is áll távol az utóbbi téma, és bár nem igazán értek a biológiához vagy kémiához, azért a STEM témaköre nagyjából megvan. Amire ki szeretnék lukadni az az, hogy nem igazán találtam orbitális hibákat és egészen meg tudtam venni, hogy a főszerplőink értik is azt, amiről beszélnek. Ez pedig számomra nagyon sokat jelent, hisz ha régebb óta követtek, tudjátok mennyire ki tud akasztani, amikor úgy érzem, hogy igazából beöltözős pornó, amit a kezembe adtak, nem pedig egy valós sztori két egymásra találó *helyettesítsd be az éppen aktuális szakmát* ember között. 

Ami még nekem egészen a gyengém, köszönhetően például Elle Kennedy munkásságának, azok a sportrománcok, vagy legalábbis azok a sztorik, ahol a sport szerves részt játszik. Én magam is rendszeresen sportolok, így különösen a szívemhez nőtt a téma (bár az isi gaz, hogy a saját sportágaimról még sose olvastam szinte) és nagyon jól esett a fagyos hokipályákat most a klóros úszómedencékre cserélni. Eddig nem volt behatóbb ismeretem a műugrás világába, de a regény abszolút meghozta a kedvemet, hogy kissé beleássam magam a sportba, mert nagyon különlegesnek éreztem olvasás közben, hiszen a főszereplő hölgyeményünknek ez a választott sportja, míg a férfi főszerplőnk a z úszók kapitánya.

A könyvben igen fontos helyet kapnak még a mellékszerplők is, illetve kifejezetten egy hölgyemény, aki bár a történet elején még a férfi főszerplőnk párja, szépen lassan a női főszerplőnk legjobb barátnőjévé válik... Igen, miközben a főszerplőink szépen lassan megtalálják egymás felé az utat. Azt hiszem nem kell magyarázni, hogy hova is vezet ez az út, viszont nekem nagyon tetszett, hogy a konfliktushelyzeteket nem drámával és ármánykodással valósította meg az írónő, hanem sokkal inkább emberi belső vívódások és gondolatok, na meg megannyi érzelem megmutatáával.

Őszintén, én meg lettem győzve, hogy érdemes Ali Hazelwood nevét megjegyezni és mostmár kíváncsian fordulok az eddig megjelent köttei felé is, mert úgy érzem, hogy igazán tudja, hogy mit is csinál és azt pedig baromi jól. Ajánlom!

Nyeremnyjáték:

A Maxim Kiadó a Könyvfesztiválra elhozta Ali Hazelwood friss megjelenését, ami egy igazán különleges történet Scarlettről és Lukasról és az egyetemi uszodák világából. Tartsatok velünk a Blogturnén, ahol ti is megnyerhetitek Ali Hazelwood legszenvedélyesebb és legmélyebb történetét! 

Ha már úszás és műugrás, akkor most kiderül, hogy mennyire ismered az olimpiák világát. Minden blogon találsz egy képet egy sportolóról, a te feladatod pedig az lesz, hogy felismerd, hogy ki szerepel a képen. A turné végén a Maxim Kiadó által felajánlott Deep End című könyvet nyerheti a szerencsés! Hajrá! 

Figyelem! A kiadó csak magyarországi postacímre postáz, a nyertesnek pedig 72 óra áll rendelkezésére, hogy válaszoljon a kiküldött értesítőre, ellenkező esetben automatikusan újat sorsolunk.

Olasz úszó, a 100 méteres mellúszás uralkodó olimpiai bajnoka, aranyérmet szerzett a 2024-es nyári olimpián.

További állomások:

Findusznak háromszor is van szülinapja egy évben, többek között emiatt is nagyon tudtam irigyelni kicsiként. Varázslatos volt kicsiként a számomra, és igazából a mai napig az, hogy milyen részletességgel és szellemességgel jelennek meg apróságok minden egyes oldalon a vidéki élet szépségéről. Városi gyerekként ez számomra egy teljesen más világ volt, főleg a sok szerszámmal és barkácsolással, ami a Pettson és findusz könyvekben megjelenik. A konyhában viszont kicsit jobban otthon érzem magam, így alig vártam, hogy belefeledkezhessek egy tortasütős mesébe az öreggel és a kedvenc macskájával.

Fülszöveg:

Mindaz, amiért az emberek annyit beszéltek az öreg Pettsonról, Findusz születésnapján történt. Findusznak, a kandúrnak egy évben háromszor volt születésnapja, csak mert úgy érdekesebb; és valahányszor beköszöntött a nagy esemény, Pettson palacsintatortát sütött neki.

Mint mindig, az öreg aznap reggel is kint járt a tyúkólban, és egy egész kosárra való tojást gyűjtött össze. Amikor azonban nem talált lisztet az éléskamrában, és be akart menni a faluba vásárolni, hirtelen minden a feje tetejére állt...

Én és a könyv:

Igen könnyű félreérteni a helyzetet külső szemlékőként, ha nem avatnak be minket igazán a részletekbe. Nos, így esett, hogy az öreg Pettsont is kikiáltották a környék bolondjának, pedig szegény ember csak palacsintatortát próbált sütni a kedvenc kandúrjának születésnapja alkalmából. (Amiből mellesleg három is van egy évben.) 

Nagyon szeretem a kettejük kapcsolatában, hogy ugyanazokat a dalógusokat képesek lefolytatni egymás után többszőr, amikor is Pettson megkérdezi a macskát, hogy ugyan miért tett valamit valahova, vagy miért tett valamivel valamit, mire a kandúr közli, hogy ő bizony soha nem tett ilyet. Végül pedig Pettson belátja, hogy akkor biztos ő volt. Ez lehet valami egészen egyszerű és még mondhatni értelmes dolog is, hogy egy kulcs miért nincs a helyén, vagy miért voltak a padon a tojások, de egészen abszurdak is, minthogy ki ette meg a lisztet.

Ezek a kedves és kellemes beszélgetések nagyon jó humorforrások a történetben. Én több helyen is felkuncogtam, ahogy lapozgattam a könyvet, annyira jó volt a dinamika a kedvenc főszereplőink között. Bár lehet, ehhez már illene hozzászoknom, így hogy csak ezen a turnén belül már a harmadik Pettson és Findusz könyvvel találkozom.

Ami külön tetszett még a történetben, az a következményekből következő kötvetkezmények láncolata, amit az öreg felvázolt a macskája számára. Hiszen csak ahhoz, hogy a palacsintatorta elkezdhessen készülni, négy különböző "kihívást" is teljesíteniük kellet, melyek mind egymásra épültek. Nagyon tetszett ez a mese is, nem is említve a történetet illusztráló képeket. Sven Nordqvist nem tud rosszat alkotni, kezdem egészen így érezni.

Összességében megint csak egy csodás gyermekkönyvvel volt dolgom. Olyan kötet ez, amit egyszerre élmény kicsiként és nagyobbként is, nem is említve, hogy egyedül csak saját szórakozásra felnőttként is hihetetlen jó kikapcsolódás. Be kell valljam, hogy egy vasárnapi nagy ebéd után akadt a kezembe, és bár már adva volt, egy jó szundikálás, a könyv olvasása után már kérdés sem volt, hogy itt olyan szieszta lesz, amit a szomszéd bikája is megirigyelni a létrán. Csak ajánlani tudom. Olvassátok, szeressétek!

Nyereményjáték:

Újabb szórakoztató nyitogathatós Pettson és Findusz történet jelent meg a General Press kiadó gondozásában, így bloggereink jó szokásukhoz híven górcső alá vesz minden apró megbújt muklát és felfedezi hogyan épít autót a kedvenc zsémbes öregemberünk és macskája. A mostani turnéban egy-egy állomáson régebbi kötetek is felbukkannak, így egy igazán izgalmas és intenzív állomáslista vár rátok. Tartsatok velünk és nyerjetek meg egy példányt az új kötetből!

A mostani játék során próbára tesszük a tudásotokat a Pettson és Findusz könyvekkel kapcsolatban. Minden állomáson egy kérdés és három válaszlehetőség vár rátok, melyek közül a helyes válasz betűjelét várjuk megoldásként beírva a Rafflecopter megfelelő mezőjébe. Sok sikert!

Figyelem! Felhívjuk a figyelmeteket, hogy a válasz elküldése után már nem áll módunkban manuálisan javítani rajta. A kiadó csak Magyarország területére postáz. A nyerteseket e-mailben értesítjük. Amennyiben 72 órán belül nem jelentkezik a szerencsés, újabb nyertest sorsolunk.

Melyik évtizedben jelent meg az első Pettson és Findusz könyv (eredeti nyelven)?

A) 1970-es évek

B) 1980-as évek

C) 1990-es évek

További állomások:

10.01 - Ambivalentina (Pettson és Findusz autót épít)
10.04 - Veronika's Reader Feeder
10.05 - Ambivalentina (Tűzijáték ​a rókának)
10.07 - Könyv és más
10.09 - Ambivalentina (A ​kandúr szülinapi tortája)

Azt hiszem már senki sem lepődik meg, hogyha egy újabb ázsaiai témájú kötettel érkezem a blog felületére. Ma sincs ez másképp, hiszen elindul a Szohó mester utolsó teája című könyv turnéja, amire még jó, hogy jelenkeztem és alig vártam, hogy olvashassam a Trend kiadó újdonságát. Nagyon kíváncsi voltam mit tud adni ez a rövidke regény, mert hogy alig 150 oldalon bontakozik ki a cselekmény és habár témájában ázsiai, az írója egy francia úriember.

Fülszöveg:

Cyril Gely kisregénye költőien szép utazás a 19. századi, Meidzsi-kori Japánba, ahol minden átalakulóban van, csak a fecskék suhannak megszokott röptükkel, a fák borulnak virágba minden tavasszal, és a teaszedőnők éneke csendül fel újra meg újra.

Én és a könyv:

Annak ellenére, hogy a kötetet egy francia író írta, hihetetlenül japán hangulatot áraszt. Sőt, meg se tudnám mondani, hogy nem egy eredetileg japánul írt kötetet tartok a kezemben. Van az a tipikusan japán írásmód, vagyis sokkal inkább fogalmazásmód, ami magából a nyelvből is adódik. Ha olvastatok már japán verseket vagy novellákat, esetleg konkrét regényt, de nem kifejezetten a modern időkből, akkor talán értitek is mire gondolok. Ha más nem, akkor a haiku műfaja lebegjen a szemeitek előtt. 

  A gyermekkorom olyan meghatározó része volt a Pettson és Findusz könyvek nézegetése, hiszen olvasni még nem tudtam, hogy a mai napig ha este kakaót iszok, késztetést érzek, hogy belelapozzak valamelyik meséjükbe. 

Amikor megtudtam, hogy már animációs mese is készült belőle, már tinidzserként is visszaültem a gyerekcsatorna elé, annyira jól esett újból találkozni a kedvenceimmel. Ez pedig a mai napig igaz és így maradt, erre pedig a legjobb példa ez a turné, ahol kicsit úgy érzem a "Findusz zöldborsó mennyországba" kerültem, hiszen alig pár naponta hozhatok nektek újabb és újabb cikkeket az öregről és a kismacskájáról. 

Fülszöveg:

Pettson és a kandúrja, Findusz békésen éldegélnek vidéki házukban.

Ám egy nap híre megy, hogy róka ólálkodik a tyúkólak körül.

Az öreg és a macska mindent latba vetnek, hogy feltartóztassák a betolakodót: áltyúkot készítenek, tűzijátékot rendeznek, szellemesdit játszanak...

De vajon mit szól ehhez a ravaszdi?

Én és a könyv:

Anno azt hiszem ez volt az első Pettson és Findusz könyv, amivel találkoztam. Rögtön megfogtak a részletes gyönyörű rajzok, amiknek minden centiméterén történik valami, így amíg anyukám olvasta a történetet, addig mi az öcsémmel örömmel fedeztük fel a nagy színes képeken megbúvó muklákat, tyúkokat és egyéb meglepő találmányokat, amiket az öreg Pettson eszkábált.

Hihetetlenül nosztalgikus érzés volt újból a kezemben fogni ezt a kötetet, ráadásul talán elsőnek magamtól, önállóan elolvasni. Ez így leírva egészen viccesen hangzik, de úgy hiszem, hogy mégiscsak ez volt az első alkalom a számomra, és eddig csak mások által felolvasva ismertem a történetét annak, hogy az öreg és a kandúrja hogyan védték meg a tyúkokat a veszélyt jelentő rókától.

A történet még aranyosabb, mint ahogy az emlékeimben élt. Pettson és Findusz párbeszédei végtelenül idilliek és kedvesek. Ahogy az öreg folyton zsörtölődik, hogy megint nem talál valamit, amit ő nagyon is tudatosan elrakott, mire Findusz finoman jelzi, hogy egyáltalán nem oda lett eltélve a keresett dolog, hanem valami teljesen abszurd helyre. Az ilyen pillanatok rendkívül jó atmoszférát teremtenek a történetnek. Nem is említve a tyúkokat, akik nekem kicsi koromban is külön kedvenceim voltak.

Ez az egyszerű és kedves humor, mint hogy a tyúkok udvarában egy kis kávézó asztalka van megannyi kis teáscsészével, vagy hogy a kölcsönkért tollakat majd azért mégiscsak visszakérnék a baromfik, mind annyira sokat dob a történeten. Ezek azok azok az apróságok, amik különlegessé és ennyire szerthetővé teszik az író meséit. 

Összességében ez még mindig az az időtálló és csodálatos gyermekkönyv, amit felnőve sem felejt el az ember. Az a fajta mese, amit együtt tud élvezni több korosztály és generáció egyszerre, ami nagyon különleges és ritka élmény. Csak ajánlani tudom, kisgyerekeseknek, nagygyerekeseknek, gyerekteleneknek, fiúknak, lányoknak, másoknak egyaránt.

Nyereményjáték:

Újabb szórakoztató nyitogathatós Pettson és Findusz történet jelent meg a General Press kiadó gondozásában, így bloggereink jó szokásukhoz híven górcső alá vesz minden apró megbújt muklát és felfedezi hogyan épít autót a kedvenc zsémbes öregemberünk és macskája. A mostani turnéban egy-egy állomáson régebbi kötetek is felbukkannak, így egy igazán izgalmas és intenzív állomáslista vár rátok. Tartsatok velünk és nyerjetek meg egy példányt az új kötetből!

A mostani játék során próbára tesszük a tudásotokat a Pettson és Findusz könyvekkel kapcsolatban. Minden állomáson egy kérdés és három válaszlehetőség vár rátok, melyek közül a helyes válasz betűjelét várjuk megoldásként beírva a Rafflecopter megfelelő mezőjébe. Sok sikert!

Figyelem! Felhívjuk a figyelmeteket, hogy a válasz elküldése után már nem áll módunkban manuálisan javítani rajta. A kiadó csak Magyarország területére postáz. A nyerteseket e-mailben értesítjük. Amennyiben 72 órán belül nem jelentkezik a szerencsés, újabb nyertest sorsolunk.

Miért váltak különlegessé a Pettson és Findusz könyvek illusztrációi?

A) Mert színesek, részletgazdagok és tele vannak apró vicces figurákkal.

B) Mert fekete-fehérek, egyszerű rajzok.

C) Mert a gyerekek maguk színezik ki őket.

További állomások:

10.01 - Ambivalentina (Pettson és Findusz autót épít)
10.04 - Veronika's Reader Feeder
10.05 - Ambivalentina (Tűzijáték ​a rókának)
10.07 - Könyv és más
10.09 - Ambivalentina (A ​kandúr szülinapi tortája)